Tisza István halála szimbolikusan is jelezte, hogy a háború előtti világ véget ért. Az őszirózsás forradalom nyomán kikiáltott első magyar köztársaság kedvezőtlen belső és külső körülményekkel nézett szembe. Ennek ellenére egyszerre kísérelte meg a régóta óhajtott demokratikus reformok végrehajtását, és próbált – igaz csak tárgyalásos úton – az ország területi épségét veszélyeztető nemzetiségi vezetőkkel és a szomszéd államok képviselőivel dűlőre jutni. Mindezeken túl a törékeny újszülött köztársaságnak valamiféle nemzetközi legitimitást is igyekezett kieszközölni. A polgári demokratikus forradalom és a Népköztársaság.
Legutóbb vázlatosan felelevenítettük a katonák sapkájára került őszirózsákról elnevezett forradalom eseményeit, amikor az utca nyomásának köszönhetően a miniszterelnöki pozícióba Károlyi Mihály került. A háború alatti pacifista szólamaival országosan ismertté vált politikus népszerűségével ekkor senkié sem vetekedett. Az utcára vonuló széles tömegek tőle reméltek megoldást a megelégelt nélkülözésekre, a korábbi ellenzéki pártok pedig a régóta esedékes demokratikus reformok lebonyolítását várták személyétől és kormányától. A volt függetlenségi párti politikusnak ráadásul jó kapcsolatai voltak a korábbi politikai vezetőréteg tagjaival is. A már halálos beteg Ady Endre életművének utolsó versében maga is „köszönti” a forradalmat.
Üdvözlet a győzőnek (1918. november)
Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szívünkön,
Ki, íme, száguldani akar.
Baljóslatú, bús nép a magyar,
Forradalomban élt s ránk hozták
Gyógyítónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.
Tompán zúgnak a kaszárnyáink,
Óh, mennyi vérrel emlékezők,
Óh, szörnyű, gyászoló kripták,
Ravatal előttetek, ravatal.
Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek:
Üdvözlet a győzőnek.
Ugyan Tisza István meggyilkolásával az országot korábban irányító régi konzervatív-liberális politikai elit pótolhatatlan veszteséget szenvedett, a fővárosi akciók nem jártak erőszakos eseményekkel. Vidéken ugyanakkor számos esetben került sor lincselésekre és önbíráskodásokra. Az élelmiszerraktárak kifosztóit értelemszerűen a szükség és a nyomor enyhítésének szándéka vezette. Hozzájuk csatlakoztak a világháborúból kiábrándult hazatérő katonák is, akik sok esetben fegyvereiket megtartva hajtottak végre erőszakos atrocitásokat. Motivációik mögött az elveszített háború miatt különösen értelmetlennek és feleslegesnek látszó pusztulás miatti düh és távollétük alatt a családjuk nélkülözése miatti felháborodást kereshetjük. Áldozataik zömében a helyi „hatalmasságok” közül kerültek ki: a távollétük alatt az otthoniakkal hatalmaskodó jegyzők, az ínség ellenére „részvétlen” földesurak, a kúria elfogott intézői, vagy a háborús nélkülözés ellenére árdrágító és gazdagodó – sok esetben – zsidó származású szatócsbolt-tulajdonosok és kereskedők. A vidéki burjánzó erőszakos eseményekről értesülve a kormányzat nép-, és nemzetőrségeket állított fel és ezekre alapozva kísérelt meg úrrá lenni a felforduláson.
A Károlyi-kormány 1918. október 31-én alakult meg. Tagjai a korábbi radikális ellenzék pártjaiból érkeztek. Két fő szociáldemokrata, kettő polgári radikális volt, többségében ugyanakkor – 5 fővel – a miniszterelnök által vezetett Függetlenségi és 48-as Károlyi párt tagjai voltak.
A Károlyi-kormány nemzetközi helyzete mindvégig nagyon ingatag volt. 1918 őszén több-, a Monarchiához tartozó tartomány deklarálta függetlenségi és elszakadási törekvéseit. 1918. október 28-án Prágában a Cseh Nemzeti Tanács, másnap Zágrábban a Horvát Nemzetgyűlés, harmadnap – október 30-án – Túrócszentmártonban a szlovákság képviselői, október 31-én pedig a galíciai ukránok hirdették ki önállóságukat. A Monarchia képviselőjeként Weber tábornok az olaszokkal 1918. november 3-án fegyverszünetet kötött, amelynek értelmében az osztrák-magyar csapatok kiürítették az olasz részeket és ezeken túl még Horvátországot is. A francia tábornok, Franched d’Esperey viszont a fegyverszünetet és annak a tartalmát nem tekintette érvényesnek, csapatával pedig tovább nyomult észak felé. A magyar kormány éppen ezért kényszerült november 13-án vele Belgrádban katonai konvenciót kötni. Az új, szigorú szerződés értelmében a magyar kormány köteles volt kiüríteni a Szamos folyótól keletre, a Marostól délre és az Arad-Szeged-Pécs vonaltól délre eső területeket. Emellett az egyezmény jelentősen korlátozta a magyar haderő létszámát is. Az egyezménybe való beletörődése miatt azóta is gyakran bírált Károlyi döntése mögött az az elképzelés húzódott, hogy együttműködéséért cserébe kedvezőbb elbírálást remélt a békekonferencián, és a délen húzott vonalat pedig csupán ideiglenesnek és átmenetinek gondolta. A szerződés aláírását követően a szerb, a román és a francia hadsereg is gyorsan megszállta a kijelölt területeket.
A kormánynak, Jászi Oszkár személyében külön, tárcanélküli nemzetiségügyi minisztere volt, akire az elszakadás küszöbén álló nemzetiségi vezetőkkel való tárgyalások lefolytatását bízták. Az elkésett megegyezési szándékoknak ekkor már nem sok realitása volt. A novemberben és decemberben zajló egyeztetések nem jártak eredménnyel. A románoknak felajánlott nyelvi kantonok helyett azok képviselői a december 1-jei gyulafehérvári gyűlésükön a román királysággal való egyesülésüket mondták ki, a kisebbségeknek adott széleskörű autonómia ígérete mellett. Kudarccal végződtek Jászinak a szlovákokkal folytatott tárgyalásai is, amikor azok a szlovák-magyar nyelvhatár helyett jóval délebbre – nagyjából a mai határnak megfelelő vonalban – képzelték el a leendő határvonalat. A szerbek a november 25-i újvidéki gyűlésükön csatlakoztak Szerbiához, a január 8-i medgyesi gyűlésen pedig már a szászok hirdették ki az általuk lakott területek Magyarországtól való elszakadását és csatlakozásukat a román államhoz.
1918. november 13-án az uralkodó, IV. Károly lemondott. Ahogy – az azóta is eltérően értelmezett – eckartsaui nyilatkozatában fogalmazott:
„Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minélelőbb a háború borzalmaitól megszabadítsam; a mely háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva. Ennélfogva minden részvételről az államügyek vitelében visszavonulok és már eleve elismerem azt a döntést, melylyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja. Kelt Eckartsau, ezerkilencszáztizennyolc, November hó tizenharmadikán. Károly”.
Az ideiglenes törvényhozó hatalom ezt követően – formálisan – a Nemzeti Tanácsra szállt. A Magyar népköztársaságot 1918. november 16-án, a Parlament lépcsőjéről hirdették ki. A miniszterelnökké választott Károlyi Mihályt a következő év januárjától már köztársasági elnökké választották. Utóda Berinkey Dénes lett.
A kormány első nagy céljai közé a földtörvény és az új választójogi törvény lebonyolítása tartozott. A földreformtörvény a néhány száz holdon felüli birtokok kisajátítását és kedvező részletfizetés mellett néhány holdas parasztbirtokok létrehozását hirdette meg, de megvalósítására nem került sor. Az új választójogi törvény – eddig példátlan módon – a lakosság 50 százalékát ruházta fel a szavazati joggal, de a törvény alapján kiírt választásokra végül nem került sor. Sikertelenek voltak a kormányzat intézkedései a felgyorsult infláció visszafogására, sőt a fedzetlen papírkénz kibocsátás gyakorlata tovább folytatódott. A kormánynak nem sikerült a vagyonok egyszeri 10-25%-ának elkobzását tartalmazó vagyondézsma lebonyolítása sem.
Az elvetélt bel- és külpolitikai lépések aktivizálták a kormányzat jobb – és baloldali ellenzékét is. A felbomlás folyamatát érzékelve a Károlyit korábban még támogató jobboldali ellenzék is aktivizálta magát. Képviselőik jobboldali elitváltást, diktatórikus hatalmat, mindenekelőtt azonban a határok hathatós védelmét szorgalmazták. Közülük kerültek ki az 1918 novemberében alakult Magyar országos Véderő Egyletnek (MOVE) és a decemberben alakult Ébredő Magyarok Egyesületének (ÉME) tagjai. A kormányt jobbról bíráló csoportosulás volt a Nemzeti Egység Pártja, amelynek tagságát magas rangú politikusok és nagybirtokosok adták. A kormányzat baloldali ellenzékéhez a kommunisták és a szociáldemokraták balszárnya tartozott. Az előbbiek 1918. november 24-én alakították meg a Kommunisták Magyarországi Párját, amelynek vezetője és legbefolyásosabb tagja a háború előtti kolozsvári pénztári tisztviselő, az Oroszországból hazakerült hadifogoly, Kun Béla volt. A kormányon belül feloldhatatlan vitákat és Károlyi meggyengült tekintéjét jelezte, hogy a függetlenségi pártiak kiléptek a kormányból.
A balról és jobbról is érkező bírálatokkal szemben a kormány 1919 februárjában fordult szembe. Feloszlatták a MOVÉ-t feloszlatták, és több házkutatást tartottak jobboldali szervezetekben és a baloldali Vörös Újság szerkesztőségében is. A kommunisták által szervezett február 20-i erőszakos tömegfelvonulást pedig erélyesen felszámolták, és a vezetőket – így a kommunista párt vezérkarát – börtönbe zárták.
„Magyarország sohasem fogja elfelejteni, hogy a háború öt keserű esztendeje után a székely katonák nem mentek vissza a családi tűzhelyükhöz, hanem a háború minden nyomorúságát átszenvedve, volt annyi lelkierejük, hogy ismét sorompóba állja- nak az egész ország ügyéért.[…]Hallja meg innen azt egész világ, hogy nem lehet egy nemzetet legázolni, nem lehet egy népből kiirtani az önfenntartási ösztönt, mely azt mondatja vele, hogy élni akar. Nem lehet elpusztítani egy olyan országot, melynek más célja nincs, mint hogy minden polgárának egyforma jogot biztosítson. De hallja meg és értse meg a világ azt is, hogy ha a párizsi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkezési joga és a megegyezési béke ellen döntene, akkor mi végszükség esetében fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot.”
A székely hadosztály előtt elhangzott február 20-i beszéde már Károlyi elkésett elszánását mutatja az ország határainak fegyveres védelmét illetően. A március 20-án kapott Vix-jegyzék ugyanakkor Károlyi teljes politikai csődjét jelentette. A jegyzék tartalma szerint ugyanis a román hadsereg tovább nyomulhatott a Szatmárnémeti-Nagykároly-Arad vonalig előre, ettől nyugatra pedig egy semleges zónát hoznak létre. Ennek aláírását Károlyi visszautasította.
Úgy képzelte, egy „tisztán” szociáldemokratákból álló kormány képes lehet Szovjet-Oroszország támogatására alapozva ellenállni. A szociáldemokraták többsége azonban Károlyi háta mögött megegyezett a kommunista vezetéssel a hatalom közös átvételéről. Ez – a lényegét tekintve puccs – viszont nemcsak Károlyi Mihály bukását, de az első magyar köztársaság végét is jelentette.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. 3. kiadás, Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 112–123.
Szarka László: A történeti Magyarország felbomlása – Katonai akciók, demarkációs vonalak. In: Bárdi Nándor – Fedince Csilla – Szarka László (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, 2008. 14–21. (http://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/uploads/files/olvasoszoba/intezetikiadvanyok/kisebbsegimagyarkozossegeka20szazadban.pdf)
A hanganyag meghallgatható a vasárnapi élőadás után itt is.
