Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Január 6-án ünnepelte alapítása 70. évfordulóját a 38. számú garfieldi (New Jersey állam) székhelyű Rozgonyi Cicelle leánycserkészcsapat. A garfieldi cserkészházban zajló ünnepségen a népes cserkészcsapat jelenlegi tagjai mellett jónéhány idősebb cserkész, köztük korábbi csapatparancsnokok is megjelentek. A váratlan hóvihar közben zajló vidám teadélutánon nosztalgiázó beszélgetések és régi fényképalbum-nézegetés mellett sor került egy Ki mit tud-jellegű vetélkedőre a csapat 70 éves múltjáról és jelenéről, amelyen cserkészbaráti versengésbe, mégis egységbe kovácsolódva vett részt minden jelenlévő, a legfiatalabb kiscserkészektől a legidősebb nyolcvan év feletti résztvevőkig.
Az ünnepség kezdetén Kozma Fanni, a garfieldi 38. számú leány (és a helyi 6. számú fiú) cserkészcsapat jelenlegi parancsnoka mesélt a csapat történetéről. Felidézte, hogy az alapítási folyamat első lépése az volt, amikor 1952 júniusában megalakult a háromtagú Árvalányhaj leánycserkész őrs a Garfieldhez közeli Passaic-on: Kormann Gabriella a németországi menekülttábori cserkészélményeit felidézve meghívta barátnőit, Nagy (Paulovits) Ágnest és Zágon (Kovács) Emőkét, hogy csatlakozzanak hozzá. A három lány oly’ buzgón és kitartóan cserkészkedett, hogy hamarosan más lányok, például Karácsony (Marshall) Sarolta, Pongrácz (Jámbor) Katalin és Varga (Kazal) Ágnes is kedvet kaptak e tevékenységhez; így novemberre már két őrs is működött. Rendszeres őrsgyűléseiket kirándulásokkal és nyári táborozással egészítették ki. Az indulás nehéz korszakában Gáspár János atya, a passaic-i Szent István magyar egyházközség plébánosa karolta fel a szárnyát bontogató csapatot és az iskola helyiségeit átadta nekik őrsgyűléseik céljára. Közben a szombati magyar iskolába járó fiúk már készültek a fiúcsapat megalapozására. 1954. január 2-án a Magyar Cserkészszövetség (MCSSZ) Intéző Bizottsága jóváhagyta a leánycsapat működését és felvette a csapatot a szövetségbe, 38. számmal és Rozgonyi Cicelle névvel. A fiatal parancsnok, Kormann Gabriella (a későbbi Jámbor Pálné) nagy lelkesedéssel vezette a lányokat. Az évek során a Németországban már cserkésszé avatott fiatalok közül jónéhányan tagjai voltak a helyi csapatoknak, például (a fentebb már említetteken kívül) Bravek Gyula, Heidrich (Pál) Elza, Jámbor (Bodnár) Ágnes, Jámbor László, Jámbor Pál, Karácsony (Marshall) Sarolta, Kormann (Nagy) Judit, Pál András és Vargha (Colasanti) Katalin.
Ezekből az ‘50-es években működő lelkes és kitartó cserkészőrsökből nőtt ki a mostani két garfieldi cserkészcsapat. A 70 év alatt rengeteg esemény történt, a fiatalok minden korban sok izgalommal és kihívással szembesültek, amelyeknek köszönhetően a csapatok létszáma az évek során sokat hullámzott, volt amikor 3-4 főre csökkent, de a létszám az utóbbi években örvendetesen stabil, illetve növekvő, idén például összesen 66 tagja van a csapatnak. A csapatparancsnok szerint a közösség erejére lehetnek a legbüszkébbek. Mint hangsúlyozta, kevés cserkészcsapat olyan szerencsés, mint a garfieldi, ahol a korábbi vezetők aktívan támogatják a csapatokat, még évtizedekkel azután is, hogy átadták a stafétát. A volt csapatparancsnokok és helyetteseik a mai napig szerveznek, illetve vezetnek programokat: csak a 2023-as évre tekintve például Kerkay Emese a hagyományos húsvéti tojásfestésről tartott előadást és oktatást, Dorogi Anna gyakran beugrik az utolsó pillanatban is őrsöt vagy rajt vezetni, Varga Réka és Marshall László az őrsvezető-jelöltek vezetői, Marshall Tamás a történelmi munkacsoportot vezeti, Shkreli Orsi a cserkészmisét szervezi, Marshall Olga a próbáztatásban segít. A cserkészházat fenntartó testület (FT) elnökeiből pedig többen ma is aktívan részt vesznek a különböző eseményeken, például Bányai Csilla, Pándi Erzsébet, Bodnár Ágnes, Lendvai-Lintner Ágnes, Felsővályi Erzsébet, Schachinger Ildikó, Kozmáné Fejes Zsuzsa, és Marshallné Huszti Márti. Fanni ezzel zárta köszöntőbeszédét: „A vezető elsősorban példa és ezt komolyan is veszik a Rozgonyi Cicelle egykori vezetői. A mai cserkészek fantasztikus példát látnak arról, hogy a közösség iránti kötelesség egy életre szól. Köszönjünk az elmúlt 70 évben az összes cserkésznek, vezetőnek és szülőnek a lelkes és kitartó támogatást és azt, hogy ilyen példával jártak előttünk. Még minimum 70 évig cserkészkedjünk együtt!”
A garfieldi fiúcsapatot egyébként ’56-ban, 6-os számmal, Gábor Áron néven igazolták le; a fiú- és leánycsapat pedig együttesen – kompromisszumos megoldásként – ’55-től számítja a közös indulást és e dátumhoz igazítva emlékeznek meg az alapítási évfordulóról. A nagyon kerek évfordulókkal viszont kivételt tesznek, ezért a 70 évről a leány- és a fiúcsapatok külön-külön is megemlékeznek. Fannitól megtudtuk azt is, hogy az alapítók eleinte Cliftonban béreltek egy épületet az összejövetelek számára, majd a passiac-i templom alagsora volt a cserkészotthon. ’69 óta használják a mostani épületet, amelynek tulajdonosa a Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCsSz), a garfieldi cserkészek (és szüleik) feladata pedig a ház fenntartása. A gyerekek és a közösség számára sokkal jobb, ha van egy állandó, stabilitást nyújtó bázis: így tudják, hova jönnek, kik lesznek ott és hol vannak a dolgaik – vagyis az összes olyan játék és eszköz, amely a csapat tulajdona –, így különleges varázsa van a heti találkozóknak a cserkészházban. „Szabadabban tudjuk tervezni a programjainkat és a házat időnként ki is tudjuk adni, ami segít a fenntartásában. Ehhez mi szabjuk meg a feltételeket, vagyis úgy használjuk, ahogy a csapatnak a legjobb. Előfordul, hogy hajnali négykor indulunk táborozni; olyankor a megelőző éjszaka itt is tudunk aludni. Raktárunkban ötven éves, titkos kincseket is őrzünk…” – mosolygott Fanni titokzatosan.
Bodnár Gábor, a KMCsSz alapítója családjával a közelben lakott, a ház az ő nevét viseli. „Az ő tiszteletére és állandó emlékeztetőként, hogy odaadó lelkesedése és fáradtságot nem ismerő ereje segítsen minket a munkánkban” – olvastam abban a csapat alapításának 50. évfordulójára kiadott emlékkönyvben. Ebben rengeteg régi fénykép és személyes történet szerepel, és találtam pár sort a könyv kiadásának idején 7 éves kiscserkészként megszólaló Fannitól is, aki a cserkészetben a takarítást szereti a legjobban… Amikor ezt felidéztem neki, nevetve így emlékezett: egy éves korában került Budapestről New Yorkba a családjával, először három, majd öt évre… Azóta eltelt 25 év és a család még mindig itt van. Mint mondta, szülei nagyon keresték a magyar közösséget három lányuknak „arra a rövid időre, amíg itt lesznek”. Egy magyar ismerősük említette nekik a magyar cserkésztáborokat, így 2002 nyarán Fanni nővére, az akkor nyolcéves Kata elment kiscserkész tanyázásra, ősszel pedig már Fanni is elkezdhetett cserkészkedni. Fanni testvérei, Kata és Blanka is mindmáig aktív cserkészek. Kata például nemrég négy kisgyermeke mellett a garfieldi cserkészekkel, a passaic-i plébániával és a montclairi hétvégi magyar iskolával összefogva megszervezett egy nagyszabású karácsonyi adventi vásárt; a mostani, 70. évfordulós ünnepségen pedig egyedül vezényelte le a vetélkedőt, ami – tekintve a 70 fős, nagyon különböző életkorú és igencsak hangos-lelkes társaságot – izgalmas, de egyáltalán nem könnyű feladat volt.
A cserkészetben, főleg az óriási Amerikában, az egyik legnagyobb kihívás bent tartani a rendszerben az egyetemista korúvá váló (és otthonról, valamint a gyermekkori közösségektől jellemzően távolra költöző) fiatal felnőtt cserkészeket, illetve a kisgyermekes, munka-magánélet egyensúlyával amúgyis küzdő fiatal és kevésbé fiatal cserkészszülőket. Arra a kérdésre, hogy ő miért maradt mégis ilyen aktívan jelen a cserkészetben, Fanni elmesélte, hogy kiskora óta rengeteg nagyon jó élménye kapcsolódik a cserkészethez. Ő is egy messzi egyetemen, Buffalo-ban volt egyetemista, azért választotta azt, mert tudta, ott is van magyar cserkészet; így a buffalo-i 58. számú Toldi Miklós cserkészcsapatban szolgált öt évig. Amikor visszaköltözött New York közelébe (mert közelebb akart lenni a családhoz és talált állást a környéken), elvégezte a tiszti tábort, de már a visszaköltözés előtt jelezték neki Garfieldról, hogy a csapat visszavárja és számít rá… „Világéletemben a cserkészet volt számomra az egyetlen biztos pont, nagyon szeretem; itt van olyan önbizalmam, magabiztosságom, amivel fel tudom mérni, kezelni a helyzeteket, és amilyen egyelőre semmilyen más területen nincs.” Elmondása szerint eleinte az motiválta, hogy jól kell tudniuk magyarul, hiszen úgy tudták: vissza fognak költözni Budapestre. Ahogy a mai fiatalok, a testvéreivel egymás között ők is angolul beszéltek, amiért időnként jól kikaptak otthon, de később ez átfordult: most csak magyarul beszélnek egymással, és mások előtt is furán érzik magunkat, ha egy angol társaságban egymás között angolul kell beszélniük. „Nagyon jó érzés, hogy ez így megmaradt; és ennek oka, hogy szüleink nagyon komolyan vették a magyar nyelvet.“
Ezzel összefüggésben a csapatparancsnok egy másik állandó kihívásra is rávilágított: „Ez a közösség megértette, min megyünk át: legtöbben nem vagyunk se „igazi” (azaz otthon élő) magyarok, se „igazi” (azaz itt született) amerikaiak; magyarok vagyunk, de máshogyan, és ezt a kettős életet időnként kihívás megélni, ma is.” Számára kisgyerekként ez még nagyobb kihívásokkal, folyamatos identitászavarral és állandó programütközéssel járt, hiszen minden hétvégén választaniuk kellett a programokat és a barátokat illetően. Ugyanakkor épp a cserkészet (mint ahogy általában a magyar gyerekközösségek) az, ami ezt a feszültséget oldani tudja: „A cserkészeten a korosztályomban kialakult az az érzés, hogy egymás rokonai, unokatestvérei vagyunk, mert mi hétvégén nem tudtunk nagyszülőket látogatni, hiszen ők távol éltek; helyette cserkészetre jártunk. Ez a legtöbb velem egyidős cserkészre igaz volt: mi jelentettük egymásnak azt a nagycsaládot, akikkel az emberek hétvégén szoktak találkozni. Szombatonként késő estig együtt maradtunk, együtt kaptunk ki és együtt lettünk megdicsérve; úgy nőttünk fel, hogy nekünk ez volt a természetes.” Mindezek miatt később úgy érezte, vissza szeretné adni a csapatnak azt, amit az évek során a cserkészettől kapott, így két és fél éve elvállalta a parancsnokságot.
Fanni elkötelezettsége és tudatossága a jövőtervezésre is kiterjed, hiszen az utódlás szintén sarkalatos és gyakran kényes kérdés a külföldi magyar cserkészcsapatoknál. Mint mondta, határozott elképzelése van arról, meddig fogja vállalni, igyekszik megtalálni a megfelelő utódot is, ennek lehetőségét próbálja kezdetektől fogva felépíteni. „Ami ebben segít, hogy a mi csapatunk most egy erősen felívelő fázisban tart; ilyenkor a legkönnyebb befogni a fiatalokat, és kedvet csinálni ehhez a munkához, és akkor átadni is könnyebb lesz.”
Amióta ezeket a gondolatokat (még 2022 őszén) először kifejtette nekem, sok víz lefolyt a Passaic folyón: gyermekeim aktív tagjai lettek a garfieldi csapatnak (egyikük őrsvezető, másikuk leendő őrsvezető), mi szülők pedig a helyi FT-nek, a különböző cserkész események és újságírói munkám során pedig nagyon sok (garfieldi és nem garfieldi) cserkészt és cserkészvezetőt is megismertem. Ma már tudom: többnyire ugyanezekkel a kérdésekkel szembesülnek és nagyon hasonló kihívásokkal küzdenek mindenhol az amerikai magyar cserkészetben, csak legfeljebb nem mind olyen szerencsések, mint a garfieldiek. Kívánok a garfieldi cserkészeknek nagyon sok kitartást és kreativitást a jövőhöz! És persze: jó munkát!
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
