„A magyarokra vonatkozó félrevezető állítások helyreigazítása és a kárpát-medencei magyar kisebbségek jogainak védelme folyamatos feladatunk” – interjú Nagy L. Ákossal, az Amerikai Magyar Szövetség (AMSZ) elnökével[1]

[1] Megjelent a Hungarian Conservative weboldalán angol nyelven 2023. november 2.-án hungarianconservative.com

Nagy L. Ákos 1947-ben született egy ausztriai menekülttáborban. Családja ‘51 decemberében vándorolt ki az Egyesült Államokba, ahol a New Jersey állambeli Passaic-ban telepedett le. A főiskola elvégzése után két évig szolgált az amerikai hadseregben, majd MBA diplomát szerzett pénzügyekből, és 31 éven át dolgozott egy New York-i székhelyű multinacionális vállalatnál. Az Amerikai Magyar Szövetséggel (AMSZ, angolul: American Hungarian Federation, AHF) 1980-ban került kapcsolatba. A közelmúltban harmadszor is e legnagyobb és legrégebbi amerikai magyar ernyőszervezet elnökévé választották, amelyet a magyar kulturális és civil intézmények és egyházak érdekvédő szövetségeként alapítottak 1906-ban az Ohio állambeli Clevelandben, és amelynek tevékenysége a kárpát-medencei magyar kisebbségek jogainak védelmére is kiterjed. 

Nagy L. Ákos

Milyen körülmények között hagyta el a családod Magyarországot?

ReklámTas J Nadas, Esq

Édesanyám, Timcsák Emerencia tanítónő volt, édesapám, Dr. Nagy Sándor pedig tanügyi tanácsos Szegeden.  Apámék kilencen voltak testvérek, akik közül ketten az első világháborúban az oroszok ellen harcolva estek el, apám pedig az olasz fronton is harcolt, amikor az első világháború során Olaszország az antant oldalán, az Osztrák-Magyar Monarchia ellenében lépett be a háborúba. A családnak 250 hold földje volt Szentesen (Szeged közelében), amit a második világháború után elvesztettek, egyéb ingatlanaikkal és vagyonukkal egyetemben. Az iskolavezetés mindaddig a helyén maradt, amíg a Vörös Hadsereg 1944 októberében a város határába nem érkezett. Szerencsére édesanyám és négy testvérem (két bátyám és két nővérem) már korábban eljutott Vácra (Budapest közelébe), Dr. Pertik Ottó nagybátyámhoz, Lenke néni férjéhez. A családom semmit nem vihetett magával, a személyes holmijukat szállító vonatot pedig a szövetségesek légicsapásai során találat érte, így még egy családi fényképünk sem maradt azokból az időkből. Vácról a család Szombathelyre került, Gyuri nagybátyámhoz. Mire az osztrák határhoz értek ‘45 elején, már csak egy tehenet és egy szekeret tudtak venni. Néhány másik családdal együtt menekültek. Gyakran hallottak ágyú- és géppuskatüzet a hátuk mögül, ahol a visszavonuló német egységek és a Vörös Hadsereg támadó csapatai ütköztek meg, és időnként olyan érzésük volt, mintha csak egy-két kilométerre lennének tőlük. Egyszer egy német egység lefoglalta a csoport összes tehenét és lovát, és felrakta őket egy vonatra, amellyel kb. két hónapig utaztak Ausztriában. A túlélés egyetlen módja számukra az maradt, hogy amikor a vonat megállt, élelem keresésére indultak. A bátyám – aki mindig aggódott, hogy a vonat elmegy, miközben ő élelem után kutatott – azt mesélte, hogy az osztrákok általában nagyon könyörületesek voltak, és adtak nekik valami ennivalót. A vonatról ‘45 áprilisában, Németország május 7-i kapitulációja előtt, az ausztriai Braunau-ban kellett leszállniuk.

Milyen körülmények között élt a család a menekülttáborban? Vannak saját emlékeid?

Az idősebb nővérem majdnem meghalt Braunauban, amikor az amerikai hadsereg alacsonyan szálló repülőgépeiről bombázta a menekülteket. Később egy lengyel katonák számára létrehozott menekülttáborba kerültek, ahol jól bántak velük, emlékezve arra, hogy Magyarország hogyan fogadta a menekülő lengyeleket a második világháború alatt, miután a németek és a Vörös Hadsereg összehangoltan semmisítették meg a lengyel hadsereget. Ezután egy amerikai, majd egy brit menekülttáborba költöztek. Ez a tábor Treflingben volt, az Alpok lábánál, Spittal an der Drau közelében, ahol kb. 5000 menekült élt; ebből kb. ötszázan lehettek magyarok, a többiek fehéroroszok, oroszok, horvátok és népinémetek (Kelet-Közép Európa különböző országaiból menekült német nemzetiségűek). A tábori közkonyhában a menü állandóan „undorítóan vizes”, hús nélküli babgulyáslevesből és ízetlen puliszkából (főtt kukoricaliszt) állt.

Én a legközelebbi kórházban, Seebodenben születtem 1947-ben, nem tervezett gyermekként: apám ekkor már 60, anyám 47 éves volt. Körülbelül hat évet kellett ott várakoznia a családnak, mert az Egyesült Államok elsősorban egyedülálló fiatalokat akart befogadni, nem pedig olyan nagycsaládokat, mint mi voltunk. Bár mehettünk volna máshová is, apám ragaszkodott ahhoz, hogy az Egyesült Államokba kerüljünk, így végül szüleim korábbi menekülttáborbeli barátai, az akkor már a New Jersey állambeli Passaicon élő Kovács Lajos és Júlia lettek a szponzoraink. Mindezeket a történeteket idősebbik bátyámtól, a már 93 éves Zoltántól tudom. Már csak mi ketten élünk az öt testvérből. Nagyon kevés saját emlékem van azokról az időkről. Emlékszem egy kislányra, Szedernyés Jutkára, aki később az unokahúgom lett: az apja magyar százados volt a háborúban, de meghalt a menekülttáborban, és amikor Amerikába kerültünk, bátyám feleségül vette megözvegyült édesanyját. A barakkban együtt játszottunk, sóskát szedtünk. A testvéreim gyakran hívtak „kis osztráknak”, és emlékeztettek, hogy míg én kisgyerekként plusz élelmet. konzerv tejet kaptam, addig ők fiatal óvodásként és kamaszként mindig éheztek. Zoltán bátyám egy osztrák kőbányában kezdett dolgozni (gyalog és vonattal a tábortól oda-vissza két óra), apám viszont már túl öreg volt ilyesmihez és egészségügyi problémái is voltak. Jogi doktorátusával cipészmesterséget tanult a táborban, és cipészként dolgozott később az Egyesült Államokban, ahol néhány évvel érkezésünk után, ‘55 novemberében meg is halt, mikor én csak 8 éves voltam.

Milyenek voltak az első élményeid az Egyesült Államokban?

Otthon magyarul beszéltünk. A passaic-i Szent István katolikus iskolába jártam, amelyet magyar származású apácák vezettek, és tagja lettem az akkoriban szerveződő külföldi magyar cserkészet helyi, 6. számú Gábor Áron csapatának. Édesanyám szervezte meg a szombat délelőtti magyar iskolát a passaic-i Szent István magyar katolikus templomban. Tinédzserként havonta jártam New Yorkba (Passaic-tól 10 mérföldre), ahol magyar egyetemi tanárok magyar történelmet, földrajzot és kultúrát tanítottak nekünk. Sok más szervezet és magyar társasági klub is működött akkoriban, az 1960-as, 70-es években, amelyekben barátaimmal aktívan tevékenykedtünk. Egyetemistaként rendszeresen kísértem elsőbálozókat az elegáns New York-i bálokon, amelyeket akkoriban a legtöbb ún. „DP-s” menekült család szűkös körülményei ellenére a legjobb helyeken tartottak, mint például a Waldorf Astoriában, vagy a Plaza Hotelben, mert ezek a családok hajlandóak voltak komoly anyagi áldozatot hozni a hagyományaik fenntartása érdekében. (A „DP”, vagyis a „Displaced Persons” a második világháború menekültjeire utaló, nem túl kedves kifejezés, ugyanis a „DP-s” családokat sok amerikai nem fogadta tárt karokkal. Gyakran úgy tekintettek rájuk, mintha a második világháború borzalmainak valamilyen módon bűnrészesei lettek volna. Még az 1900-as évek elején Amerikába kivándorolt magyarok és leszármazottaik is gyakran éreztették ezt a ‘40-es évek végén, ‘50-es évek elején érkezett menekültekkel. Szerencsére az ‘56-os magyar szabadságharcosokkal már sokkal jobban bántak.)

Említetted, hogy tagja lettél a ma is létező Külföldi Magyar Cserkészszövetségnek (KMCSSZ). Mi a helyzet a hasonló, mégis sok tekintetben eltérő ún. Lövészekkel?

A Lövészeket ‘59 körül alapította Vasvári Zoltán, a második világháborúban páncélos századosként szolgáló katonaember, aki akkoriban a New York-i magyar cserkészcsapat parancsnoka volt. Olyan húszas éveik elején járó férfiak, köztük sok ‘56-os szabadságharcos csatlakozott, akik már túl öregnek érezték magukat a cserkészethez, és nem akartak rövidnadrágban rohangálni. (Akkoriban az amerikai férfiak nem hordtak rövidnadrágot, kivéve a strandon, viszont a magyar cserkészek igen. Készült erről a helyzetről egy, a slágerlistán első helyezést is elérő megjáró popdal, a „Short Shorts”, amit a The Royal Teens játszott ‘57-ben.) Cserkészként nekem is rövidnadrágot kellett viselnem, és amikor hazulról két mérföldet gyalogoltam a szomszédos Cliftonban lévő cserkészotthonhoz, néhányszor összeverekedtem azokkal a gyerekekkel, akik kigúnyolták a rövidnadrágomat. Én nem voltam a Lövész, de sok akkori barátom közéjük tartozott: Kapitány Ferenc, Szabó Camille, Imrányi Gábor, Csorna Pista és Ludányi András. Utóbbi az ‘56-os magyarországi szovjet invázió elleni tüntetések egyikén felmászott egy 50 láb (kb. 17 méter) magas rúdra, hogy leszedje az óriási szovjet zászlót a New York-i ENSZ székház tetejéről. Akkoriban sok magyar úgy érezte, hogy az USA bűnrészes, mivel ígéreteket tettek a magyarországi kommunista rezsim elleni felkelés megsegítésére, melyeket nem tartottak be. A New York-i lovasrendőrség időnként nekirontott a ruszkik ellen tüntetőknek. A Vasvári, Andreánszky, Lendvai és Bodó családokkal is jó barátságban voltam.

Lauer Andrea Rice, az Amerikai Magyar Koalíció (HAC) elnöke, és Pigniczky Réka, a KMCSSZ jelenlegi sajtófőnöke 2017-ben dokumentumfilmet is forgattak róluk Lövészek / Cold Warriors címmel. Megosztanál néhány „kulisszák mögötti” történetet?  Ezek az emberek valamilyen értelemben valóban „hidegháborús harcosok” voltak?

Lövészek / Cold Warriors

A filmet a Vasvári Farmon forgatták Rummerfieldben, Pennsylvania államban. Vasvári Zoltán, akit mi csak „Zolibá”-nak hívtunk, még New York-i cserkészparancsnokként vette meg a farmot, amely szomszédos volt azzal a magyar cserkészfarmmal, amit Bodnár Gábor, Szadai Tibor, Bán Lajos és Bodó Ferenc néhány évvel korábban vásároltak. Később a garfieldi cserkészek a Bodnár-farmon táboroztak, miközben a Lövészek a Vasvári-tanyán csiszolták félkatonai képességeiket. Úgy emlékszem, hogy az idősebb New York-i cserkészek a Lövészek megalakulása után is Zolibá tanyáján táboroztak; hiszen nem volt köztük ellentét. Egy ilyen alkalommal, a nálam kb. öt évvel idősebb, Vasvári-tanyán táborozó New York-i cserkészfiúk éjszaka megrohamozták a Bodnár-farmon felállított cserkésztáborunkat, és amíg mi, fiatalabb cserkészek aludtunk, összevarrták a nadrágszárunkat, majd elkezdték kiabálni:„Riadó”! Kiugrottunk a hálózsákokból, de nem tudtuk felvenni a nadrágunkat és „visszaverni a támadást”.

A ‘60-as évek végéig a Lövészekhez hasonló szervezetek nemcsak a magyarok, hanem a kommunista blokk más országaiból menekülők körében is gyakoriak voltak. A Lövészek politikai háttere az a Kereszt és Kard nevű szervezet, amely az Egyesült Államokban államilag szervezett Rabnemzetek Szövetsége (angolul: Captive Nations Coalition) tartozott. Vezetői Zolibá és Andreánszky Károly (bérmakeresztapám) volt. Jelszavuk: „Halál a bolsevizmusra!”, amit a Lövészek is használtak. Úgy vélem, bár nem tudom biztosan, hogy ezeket a szervezeteket a hidegháború idején  az amerikai titkosszolgálatok bátoríthatták, és talán volt terv arra, hogy Kelet-Európában be is vessék őket egy esetleges kelet-nyugati konfliktus esetén. A mozgalom egyébként a ‘80-as évek végén szűnt meg, Zolibá halála után.

Bár a hadseregben szolgáltál, és majdnem Vietnamba kerültél, végül nem kellett harctéri helyzetben fegyvert használnod. Hogy érezted volna magad, ha odakerülsz? Gondoltál-e arra, hogy így fejezd ki háládat, ahogyan azt néhány magyar emigránsról hallottam?

Miután diplomát szereztem a Farleigh Dickinson Egyetemen matematikából, besoroztak az amerikai hadseregbe, ahol két évig szolgáltam. Elvégeztem a haladó gyalogsági kiképzést a washingtoni Fort Lewisban, Tacoma közelében. Parancsot kaptunk, hogy Vietnamba menjünk, de a kiképzés utolsó hetében elkaptam a kanyarót, és kórházba kerültem két hétre. Mire kikerültem a kórházból, a parancsot megváltoztatták, és a Missouri állambeli Fort Leonard Woodba küldtek. Egyébként mesterlövész voltam számos fegyverrel, így a 45-ös kaliberű katonai pisztollyal, az M16-os puskával, az M60/M50-es puskákkal és az L70-LAW vállról indítható páncéltörő rakétával.

Nem tudom, hogyan válaszoljak a kérdésedre… Nem tudom, miért kellene hálát éreznie az USA iránt néhány bevándorlónak, és ennek következtében arra vágynia, hogy Vietnamba menjen és ott esetleg meghaljon vagy maradandó sérülést szenvedjen. Amerikát akkor nem támadták meg. Az amerikai egyetemisták kb. 90%-a ellenezte a háborút, és csak 10% értette meg a kommunista terror megfékezésének geopolitikai helyzetét. Megértettem én is, de nem bánom, hogy végül nem küldtek oda. Valójában vadászpilóta akartam lenni, és felvettek az amerikai légierőhöz, de a szemüvegem miatt nem pilótának, hanem navigátornak. Hajlandó voltam hat évre bevonulni, de mire a papírokat feldolgozták, besoroztak a hadseregbe. Mindhárom Nagy-fiú szolgált a hadseregben, legidősebb bátyám a koreai háborúban harcolt. Néha elgondolkodom rajta, ki tudja, mekkora kaland lett volna Vietnám; még akkor is, hogy ha egy közeli barátom és sok ismerősöm meghalt ott… Mindenesetre a„hála” nem volt szempont. Hazafias amerikai voltam, aki válaszolt a hívásra, ennyi! (Nem úgy, mint a behívót megkerülő, kétszer is megválasztott amerikai elnök!)

Mi történt a magánéletedben a hadseregben töltött évek után?

MBA pénzügyi diplomát szereztem a Rutgers Egyetemen, és 1973. október 15-től kezdve (pontosan ma 50 éve!) 31 évig dolgoztam W.R. Grace világvállalat New York-i központjában és két évig a Marriott főhadiszállásán, Bethesdában (Maryland állam). 20 évig a W.R. Grace világméretű ingatlanportfólióját kezeltem. Még mindig 100%-ban aktív vagyok, és partner egy swedesboro-i (New Jersey állam) telekfejlesztésben. Végül, de nem utolsósorban van egy lányom, Ramona, aki folyékonyan beszél magyarul és Floridában él a két kis unokámmal!

az unokákkal

És most térjünk rá az Amerikai Magyar Szövetségre (AMSZ). Említetted egy 2019-es a magyar Parlamentben tartott konferencián, hogy az AMSZ küldetéséhez tartozik a magyarokról és történelmükről szóló félrevezető állítások helyreigazítása. Honlapja szerint az AMSZ egyik eredeti küldetése így szól: „megvédje Magyarország jó hírnevét a támadásokkal és rágalmakkal szemben”. Ez egy folyamatos küldetés? Milyen egyéb célokat követnek még?

Az 1906-ban alapított AMSZ eredeti küldetése az volt, hogy segítse az új magyar bevándorlók beilleszkedését az amerikai életmódba. Bővebb kifejtése ennek a küldetésnek megtalálható a Dr. Bakó Elemér által szerkesztett, 1988-ban megjelent „Emlékkönyv az Amerikai Magyar Szövetség 80. évfordulójára” című kiadványban. Az első és második világháborúban, valamint ‘56-ban kibontakozó tragikus események hatására természetesen az AMSZ küldetése is átalakult. Az ‘20-’30-as években az AMSZ érdekérvényesítésének nagy része arra irányult, hogy a lehető legnagyobb mértékben visszafordítsa az igazságtalan trianoni békediktátum által elkövetett gonoszságot, az Európa szívében lévő 1100 éves magyar nemzet feldarabolását. Ennek következtében új küldetésként a Kárpát-medencében kisebbségi sorsba kényszerült magyarok érdekvédelmét is vállalta a szervezet. A harmadik cél pedig az amerikai magyar intézmények támogatása lett, hogy a magyar kultúra és oktatás virágozhasson. Ez utóbbi kettő ma is kritikus. Az AMSZ évtizedek óta következetesen kiáll az utódállamokban élő magyarok jogaiért, függetlenül a mindenkori magyar kormányok álláspontjától. Egyébként baráti kapcsolatot ápolunk a jelenlegi kormánnyal, amely szintén kiáll a magyar kisebbségekért. Az AMSZ azonban nem lobbicsoport; a magyar kormánynak megvannak a saját lobbistái az USA-ban. Olyan ügyekért száll síkra, amelyeket az amerikai magyarok fontosnak tartanak. Honlapján számos cikk található ezzel kapcsolatban, például Louis S. Segesvary, Ph.D. (nyugalmazott amerikai külügyi hivatalnok) írt egy cikket az ukrajnai magyarok helyzetéről.

Kik az AMSZ tagjai? Szervezetek vagy magánszemélyek?

Az AMSZ eredetileg ernyőszervezetként jött létre, így a tagok magyar szervezetek voltak. Jelenleg magánszemély tagok is vannak, akikre azért van szükség, mert sokan vannak, aki az AMSZ céljaiért szeretnének dolgozni, de nem tagjai egyetlen szervezetnek sem. Úgy tudom, hogy az Amerikába irányuló magyar bevándorlás fénykorában ötezer aktív magyar szervezet volt; emellett számtalan üzleti vállalkozás működött, amely elsősorban az újonnan érkező bevándorlótömeget szolgálta ki. Emlékeim szerint, amikor ‘80-ban csatlakoztam az AMSZ-hez, még mindig legalább ezer aktív magyar szervezet volt az Egyesült Államokban, és közülük több mint száz volt AMSZ-tag. Azóta a legtöbb egyház és társasági klub bezárt, az 1896-ban alapított Magyar Református Szövetség (egy önkéntes kölcsönös biztosítótársaság) már nem létezik, és összességében talán kétszáz olyan magyar szervezet maradt, amely valamilyen tevékenységet folytat. Néhány nagyobb szervezet vezetőjével beszélgetve úgy látom, hogy az amerikai magyarok igényei idővel megváltoztak, ami tükrözi az amerikai magyarság összetételét is. A bevándorlás Magyarországról lelassult; az utóbbi évtizedekben érkezők többsége ideiglenesen tartózkodik itt, multinacionális cégeknél dolgozik, és sokan vannak olyanok is, akik (félig vagy egészen) illegális státuszban élnek. Magyarország európai uniós tagsága és az USA erodálódó gazdasága miatt egyre kevesebb az ösztönző erő a bevándorlásra. A végeredmény az, hogy az új bevándorlóknak jellemzően mások az igényeik, mint az 1989 előtt érkezőknek, akik politikai menedéket kaptak az Egyesült Államoktól. Ha egy templom vagy klub bezár, már nem tekintik elvesztését tragédiának, és többségüknek van Magyarországon családja és barátai, akikhez kedvük szerint hazalátogathatnak.

Ami a jövőt illeti, továbbra is kulcsfontosságúnak tartjuk a toborzást; aktívan keressük az új tagokat és új AMSZ-csoportokat alakítunk. Az egyéni tagok bővítésén is dolgozunk, mivel a magyar szervezetek „gerincét” alkotó alapító-vezetők egyre idősebbek. Sajnos nem találunk elég fiatal(abb) érdeklődőt, akik szívesen bekapcsolódnának a közösségi munkába, és készek lennének jelentős időt és energiát áldozni arra, hogy fenntartsák a magyar szervezeteket. Az öreg „gárda” gyermekei gyakran nem beszélnek magyarul, és bár eljönnek például a minden évben június első szombatján megrendezett New Brunswick-i Magyar Napra, ahol gulyást vagy csirkepaprikást esznek, megnéznek egy néptánc-előadást, de ennél tovább már nem terjed a magyar örökségük iránti érdeklődésük. Az emberek változnak, lefoglalják őket saját életük (nem magyar) társadalmi és sporteseményei, és már nincs igényük a magyar közösségekre – főleg azokra igaz ez, akik már nem is beszélik a nyelvet. Emiatt az AMSZ-en belül arról is beszélgetünk, hogyan érjük el azokat, akik (már) nem beszélnek magyarul, de mégis fontosnak tartják a kapcsolódást a magyarsághoz. Mindezek ellenére vannak toborzási sikereink: jelenleg kb. tíz fiatal(abb) személy vesz részt az AMSZ-ben tisztségviselőként és vezetőként.

Az AMSZ „arra törekszik, hogy a közös célokat támogató munkával egyesítse az amerikai magyar közösséget”. Ez a cél is változott? Melyek voltak a fő témák, amelyek egyesítették a közösséget?

A közös célok támogatása sosem volt könnyű, mivel a különböző személyes, politikai és ideológiai nézeteket félre kellett tenni egy magasabb közös cél érdekében. Ez leginkább nagyobb ügyek vagy tragédiák esetében működött, mint például amilyen Trianon vagy a ‘70-es évek közepén Ceausescu román diktátor magyarellenes programjainak részeként 300 erdélyi magyar falu lerombolásának terve. Akkoriban Beke Imrével, Hámos Lászlóval, Derka Attilával és másokkal együtt egyik alapítója voltam a Fiatal Magyar Munkaközösségnek (FMM). Ceausescu látogatásakor tüntetéseket szerveztünk New Yorkban és Washingtonban. ‘76-ban körülbelül kétezer ember jelent meg egy magyar tüntetésen Washingtonban, hogy megállítsuk ezt a magyar kisebbség és kultúra elleni támadást. Még Charles walesi herceg, jelenleg Anglia királya is felszólalt a falurombolási program ellen, arra hivatkozva, hogy az egyik érintett falu temetőjében van a dédanyja, Rhédey Klaudia grófnő sírja. Fiatal srác voltam, és a barátaimmal együtt nagyon elszánt abban, hogy megállítsuk ezt az őrületet. Ezek a tiltakozások, amelyek egyesítették az akkori magyarokat az Egyesült Államokban és szerte a nyugati világban, végül segítettek megállítani az erdélyi magyar falvak elpusztítását.

Tudnál további példákat említeni?

Nagy L. Ákos és Dr. Száz Zoltán

A ‘80-as évek közepén az AMSZ-nek sok köze volt ahhoz, hogy Románia ún. legnagyobb kedvezmény-státusza visszavonásra került az Egyesült Államokban. Romániában magyar Bibliákat semmisítettek meg, és WC-papírt csináltak belőlük; ezek a döbbenetes hírek is egyesítették az amerikai magyarokat. Sok támogatást kaptunk a baptistáktól, az evangélikusoktól és más protestáns felekezetektől. Az amerikai baptisták bevonásában nagy szerepe volt az Amerikai Magyar Baptisták vezetőjének, Haraszti Sándor tiszteletes úrnak, aki az AMSZ igazgatótanácsának elnöke is volt abban az időben. David Funderburke, akkori romániai nagykövet szintén fontos szerepet játszott ebben az erőfeszítésben. És nem utolsósorban, Dr. Száz Zoltán, aki személyesen több mint száz vonakodó amerikai képviselőt győzött meg.

Egy másik ügy, amely egyesített bennünket, a berlini fal ‘89-es leomlása volt, amikor minden amerikai magyar együtt ünnepelte a kommunizmus és a szovjet megszállás végét. Az AMSZ bankettet szervezett az Egyesült Államok minden részéből érkező kb. ötszáz fő részvételével Montclairben, New Jersey államban. Vendégül láttuk Szűrös Mátyást, Magyarország akkori ideiglenes köztársasági elnökét, és a bankett végén Beke Imre, az AMSZ Intéző Bizottságának akkori elnöke javasolta neki, hogy helyezzen el koszorút a passaic-i Veterans’ Memorial Parkban (New Jersey állam) álló ‘56-os szobornál, amit a Szűrös teljes küldöttségével együtt meg is tett.

Végül a legutóbbi példa az amerikai magyar összefogásra a Kossuth-szobor elhelyezése volt Washingtonban, ‘90-ben. Dömötör Tibor püspök úr, az AMSZ akkori elnöke nagy szerepet játszott abban, hogy sikerült összegyűjteni a pénzt Kossuth bronz mellszobrára, amelyet az amerikai parlament szoborcsarnokában helyeztek el. Tom Lantos kongresszusi képviselő sokat tett azért, hogy az amerikai kongresszus jóváhagyja az akciót. Az eseményen részt vett Tőkés László tiszteletes úr Romániából, számos kongresszusi képviselő, néhány szenátor és rengeteg amerikai magyar. Korábban csak két nem amerikainak volt ott szobra, az amerikai függetlenségi háború két hősének, Lafayette és Pulaski tábornokoknak.

Létezik folytatása, frissebb példája is ezeknek a sikeres önérvényesítési kísérleteknek?

Egy közelmúltbeli sikeres akciónk az amerikai külügyminisztérium 2017-es média-kísérletének megakadályozása. Ez nem sokkal a Trump-kormányzat hivatalba lépése után történt, amikor az előző, Obama-kormány „túlélő” tagjai, a Demokrácia, Emberi Jogok és Munkaügyi Hivatalon keresztül 700.000 dollárt javasoltak a magyar kormányt támadó magyarországi médiacsoportok finanszírozására. Az AMSZ erőfeszítéseinek köszönhetően – levelet írtunk Wess Mitchell külügyminiszter-helyettesnek, találkoztunk Andy Harris kongresszusi képviselővel (akivel más témákról is tárgyaltak, többek között az ukrán oktatási törvényről, amely korlátozza a magyar és más etnikai kisebbségek anyanyelvi oktatását), levelet írtunk Rex Tillerson akkori külügyminiszternek és találkoztunk a külügyminisztérium tisztviselőivel, Matthew Palmerrel, az európai és eurázsiai ügyekért felelős külügyminiszter-helyettessel és Ivan S. Weinstein magyar ügyvivővel – sikerült megakadályozni a támogatást. Az amerikai magyarok többsége sértőnek találta, hogy a Külügyminisztérium egyáltalán fontolóra vette ezt a kezdeményezést. Az Egyesült Államokban a kb. tíz nagy televíziós csatorna közül kilenc liberális vagy szélsőbaloldali. Az amerikaiak mégsem örülnének, ha bárki külföldről megmondaná nekik, hogy mit tegyenek ebben a tekintetben, mitöbb megpróbálná külföldről finanszírozni az ellenzéki médiát…

Nagy L. Ákos

Magyarország negatív politikai keretezése nem újdonság; egyesek szerint ez az állapot még a tizenkilencedik század végére, huszadik század elejére nyúlik vissza. Ez az oka annak, hogy olyan régi-új témákkal is foglalkoznak, mint például az antiszemitizmus?

2019 novemberében társrendezői voltunk A megmentők sorsa a diktatúrákban című konferenciának, amely Koszorús Ferenc ezredes előtt tisztelgett, akinek katonai beavatkozása, Horthy utasítására ‘44 nyarán megakadályozta az akkor Budapesten élő közel 300.000 zsidó deportálását Auschwitzba. A konferencián bemutattuk Dr. Hantó Zsuzsa legújabb, Páncélosokkal az életért – Koszorús Ferenc, a holokauszt hőse című könyvét is. A könyv, amely tizenhárom olyan magyar történetét meséli el, akik ‘44-ben a zsidók megmentésén dolgoztak, a konferencián is bemutatott háttéranyagok alapján készült. Ez egy jellemző példája annak az érdekérvényesítésnek, amelyet az AMSZ a történelmi tényállás tisztázása érdekében végez. Vannak ugyanis kritikusok, akik minden magyart náci kollaboránsként bélyegeznek meg, meghamisítva a történelmi tényeket és Magyarország második világháború alatti valós politikai helyzetét és szerepét. Nem hajlandók elismerni semmilyen e prekoncepcióval ellentétes tényt, beleértve ezeket a hősies tetteket, amelyek cáfolják az összes magyar „bemocskolására” irányuló erőfeszítéseiket. Miközben nincs még egy náci megszállás alatt álló ország, amelyik ilyen hősies tettet hajtott volna végre a zsidók megmentése érdekében! Ugyanezek a kritikusok figyelmen kívül hagyják a nácikat támogató erőket Norvégiában, Franciaországban, Spanyolországban, Szlovákiában, Romániában, Ukrajnában és számos más országban, akik szintén szörnyű erőszakos cselekmények tömegét követtek el a zsidók ellen, mégsem beszélnek vagy írnak róluk, mert végül „a győztes oldalon” találták magukat. A tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején Magyarország volt az Európában élő zsidók nem hivatalos „fővárosa”. Budapesten található a legnagyobb európai zsinagóga; gondolom azért, mert a magyarok mindig is toleránsabbak voltak más európai országoknál. Sok zsidó menekült Magyarországra más országokból, például Romániából, hogy túlélje a második világháború első két évét. Magyarországon még a ‘44-es német megszállás alatt sem voltak haláltáborok. Ezért szeretnénk a könyvet lefordítani angolra és terjeszteni az egyetemeken és agytrösztökben.

És végül: mi a helyzet Trianonnal?

Trianon is napirenden kell, hogy maradjon, mert a szomszédos országok még mindig rosszul bánnak a magyar kisebbségekkel, és nemcsak az alapvető emberi jogok, hanem a kollektív jogok szempontjából is. Románia az elkobzott egyházi, iskolai és egyéb magyar ingatlanok közül sokat még nem szolgáltatott vissza jogos, kommunista diktatúra előtti tulajdonosának. Ezeket a csatákat továbbra is meg kell vívni, ami nem könnyű. 2020-ban, a trianoni békeszerződés 100. évfordulóján az AMSZ nemzetközi szimpóziumot szervezett Washingtonban, amelyet a Covid-járvány miatt csak online rendezvényként tudtunk megtartani. Az eseményen szakértők és szerzők vettek részt az Egyesült Államokból, Nagy-Britanniából és Magyarországról. Sikerült elérnünk azt is Gaál Schott Anikónak köszönhetően, hogy a Trianonról szóló AMSZ-nyilatkozatot a Washington Times egész oldalas cikk formájában jelentesse meg.

Milyen további témákat terveznek megvitatni, milyen munkával kívántok foglalkozni a közeljövőben?

Öt éve volt az utolsó kongresszusi fogadásunk az amerikai Capitoliumban. Napirenden szerepel a következő ilyen esemény megszervezése. Ezek a fogadások fontos alkalmak a kapcsolatépítésre a kongresszusi képviselőkkel és munkatársaikkal. Felvetjük az amerikai magyarokat érintő kérdéseket, amelyekről később részletesebben is beszélhetünk. A legutóbbi, 2018. évi fogadást a Kommunizmus Áldozatai Alapítvánnyal közösen szerveztük, március 15-én. Annak ellenére, hogy nagy hóvihar volt, amely miatt lezárták Washingtont, fél tucat kongresszusi és több más képviselő munkatársa eljött. Egy másik fontos cél lenne, hogy tagjainknak legyen valamilyen kapcsolatuk a helyi kongresszusi képviselőikkel, azért, hogy ha egy magyar vonatkozású kérdés helyi szinten felmerül, be tudjanak kapcsolódni és a véleményük eljuhtasson az adott döntéshozóhoz.

Van egy nagyon aktív washingtoni csoportunk, akik szükség esetén elmennek a Külügyminisztérium közép-európai vagy magyar irodájába, vagy felkeresik a kongresszusi képviselőket vagy szenátorokat, hogy elmondják aggodalmainkat. Szeretnénk újra mozgásba hozni a szervezetet, és kitalálni, hogy mi az, ami leginkább foglalkoztatja az embereket. Például egyre többet hallok a kettős adóztatással és a vízumkorlátozásokkal kapcsolatos problémákról. A megoldás érdekében szélesebb körben kellene fellépnünk. Jelenleg leginkább a keleti partra összpontosítunk. Úgy emlékszem, a legutóbbi amerikai népszámlálás során körülbelül 1.300.000 amerikai vallotta magát magyar származásúnak. Becslések szerint ennek a tömegnek kevesebb mint 10%-a beszél magyarul. Nem sokukat érdekli, amit mi csinálunk; úgy érzik, nem nagyon tudnak kapcsolódni hozzánk, hacsak nem történik valami nagy esemény vagy nincs valami drámai helyzet, mint annak idején a falurombolás, vagy a közép-kelet-európai rendszerváltások voltak. A legtöbb magyar számára az érdekérvényesítés túlságosan ezoterikusnak hangzik. Sokkal könnyebb bekapcsolódni a magyar hétvégi iskolákba, a helyi cserkész- vagy néptánccsoportokba, ahol a szülők azonnali és kézzelfogható eredményeket láthatnak.

Kövér László, az Országgyűlés elnöke és Nagy L. Ákos

Több amerikai politikus nevét is megemlítetted, akikkel az AMSZ együtt dolgozott a közelmúltban. Mennyire aktív velük a kommunikáció az utóbbi időben? És milyen más szervezetekkel álltok még kapcsolatban személyesen vagy pénzügyileg?

Az amerikai kongresszusban van egy magyar kongresszusi frakció, egy olyan kongresszusi képviselőkből álló csoport, akik elméletileg ismerik a régiót és a körülményeket. Ha egy magyar ügy felmerül, az AMSZ kidolgozhatja, hogyan kérjen segítséget tőlük a megoldáshoz. A csoport republikánus elnöke Andy Harris, akinek édesapja magyar, családjuk az én családommal egyidőben vándorolt Amerikába Magyarországról. A demokrata társelnök Marcy Kaptur az ohiói Clevelandből való, amely az egyik hagyományos magyar központ az Egyesült Államokban.

Nincs olyan magyar szervezet, amellyel anyagi haszonszerzés céljából kapcsolatban állok vagy álltam volna. Tagja vagyok a Szent István Magyar Katolikus Templom közösségének Passaic-ban, a Garfieldi Magyar Polgári Ligának, az Amerikai Magyar Atléta Klubnak (HAAC) New Brunswick-on, a Piarista Bálnak New Yorkban, és természetesen „öregcserkész” vagyok. A Külhoni Magyar Cserkészszövetség nagyon fontos szervezet, mert összeköti a magyarokat, tehetséges és elkötelezett fiatal vezetőket készít fel a jövőre; ezért voltam mindig is tagja és támogatója. Az AMSZ révén a ‘90-es években 10 éven át a Magyarok Világszövetségében is nagyon sokat dolgoztam, Dr. Hilberth Tamással és Beke Imrével együtt. Az AMSZ tagja az Amerikai Diaszpóra Tanácsnak, és öt AMSZ vezető tagja a Magyarok Barátai Alapítványnak is.

Az AMSZ kiket céloz meg a tevékenységével: a döntéshozókat és/vagy a nagyközönséget?

Az AMSZ arra koncentrál, hogy a döntéshozóknak pozitív képet közvetítsen Magyarországról és a magyarokról. A közvélemény nagyon fontos, de nem a tömegmédián keresztül célozzuk meg őket. Nincs nagy szervezetünk, csak kb. 25 olyan tagunk van, akik aktívan részt vesznek ezekben az erőfeszítésekben. Ha felmerül egy helyzet, írunk egy-egy cikket, kommentárt egy vagy több nagy lapnak (Washington Times, Washington Post, New York Post, New York Times vagy a Wall Street Journal), amelyeket időnként hozzászólásként közölnek. A tömegkommunikáció meghaladja az amerikai magyar közösség mai mozgásterét, kohézióját és anyagi lehetőségeit.

Összefoglalva, bár számomra, aki mintegy 70 év alatt végignéztem számos nagy amerikai magyar szervezet eltűnését, szomorú a jelen helyzet, mégsem szeretném, ha valamilyen új, huszonegyedik századi magyar tragédiát élnénk át. Inkább azt szeretném, ha Magyarország és a Kárpát-medence virágozna, mindenkinek lehetősége lenne a boldogulásra, és nem kellene kivándorolni a jobb életért. Bízom abban és imádkozom azért, hogy az amerikai magyarok megtalálják azt a utat, amely révén a magyar egyházak és más civil intézmények, a magyar kultúra és a magyar érdekvédelem életben maradjanak Amerikában. A fiatalabb AMSZ-tagok, a cserkészek és mások a fiatalabb generációkból ezt az utat kutatják. Emellett olyan jövőre várok, ahol minden magyar otthon érzi magát a Kárpát-medencében, és az utódállamok is olyan példaértékűen bánnak a magyar lakosságukkal, ahogy Magyarország bánik a kisebbségeivel.

Antal-Ferencz Ildikó

[1] Megjelent a Hungarian Conservative weboldalán angol nyelven 2023. november 2.-án hungarianconservative.com

A borítóképet Antal-Ferencz Ildikó készítette.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.