Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Lauer K. Edith 14 évesen, házuk a Móricz Zsigmond körtérre – a szovjet tankok elleni harcok egyik kiemelkedő helyszínére – néző erkélyéről követte az 1956-os forradalom viharos eseményeit. Az egész család részt vett a szabadságharcban: édesanyja a körtéri gyógyszertárban dolgozott, gyógyszereket osztott és sebesülteket ápolt; édesapja a Magyar Nemzeti Bank Forradalmi Bizottságának tagja volt; Edith, nővére, Nóra és nagyapjuk barikádokat építettek a téren és segítettek Molotov-koktélokat készíteni. A családtagok ‘56 novemberében két hullámban szöktek meg, majd Bécsben találkoztak és végül ‘57-ben az Egyesült Államok felé vették az irányt. Edith ‘63-ban feleségül ment az amerikai John Lauerhez, akivel Dél-Texasban kezdték meg közös életüket. ‘91-ben egyik alapítója és első elnöke volt az Amerikai Magyar Koalíciónak (Hungarian American Coalition, HAC), amely az amerikai magyarok legnagyobb ernyőszervezete. A szervezet tiszteletbeli elnökeként ma is aktívan tevékenykedik az amerikai magyar közösségben.
Melyek voltak az ‘56-os magyar eseményekkel kapcsolatos legmeghatározóbb emlékei?
A forradalom teljesen váratlan kitörése! Miután október 23-án, a forradalom első napjának reggelén kiléptem az iskolából, soha többé nem tértem oda vissza, és soha többé nem láttam a barátaimat és osztálytársaimat. Az egész életem – és a családom élete is – egyik napról a másikra drámaian megváltozott. Csak 14 éves voltam, de szemtanúként láttam és értettem, mi történt. Órákat töltöttem a nővéremmel, a 17 éves Nórával az erkélyen; onnan figyeltük a sebesülteket és halottakat szállító teherautókat. Anyám a sarki gyógyszertárban dolgozott, és az első pillanattól kezdve szinte éjjel-nappal részt vett a történésekben, a sebesült szabadságharcosok ápolásával volt elfoglalva. Apám többnyire a munkahelyén tartózkodott akkoriban, a Magyar Nemzeti Bank Forradalmi Bizottságának tagjaként. A legkevésbé sem akarták, hogy két kamaszlányuk az utcán kóboroljon, amikor bármi megtörténhet, ezért nagyszüleinkre bíztak minket – akikkel együtt követtük az eseményeket – és szigorúan megtiltották, hogy elhagyjuk a lakást. Természetesen nem engedelmeskedtünk. Amikor valaki bejött a társasházunkba – több tucat lakás volt benne –, és elkezdett kiabálni, hogy emberek kellenek, akik felemelik a nehéz macskaköveket, hogy eltorlaszolják az utcát, ahol a tankok várhatóan behajtanak majd a térre, nagyapával együtt kimentünk és segítettünk barikádokat építeni. Ez volt a legaktívabb részvételünk az eseményekben. Október 23-án én is részt vettem a tüntetésen, a tömeggel vonultam a Bem szobortól a Parlamentig. Nóra is, de külön. Ahelyett, hogy szokás szerint délután 4-kor értünk volna haza az iskolából, csak este 10-kor értünk haza, és meglepetésünkre a szüleink nem szidtak össze. A Szabad Európa Rádióval voltak elfoglalva, mert a magyar kommunista rádió nyilván nem nyújtott megbízható információkat az eseményekről. Azokban a napokban tanúja voltam a szabadságharcosok bátorságának, szabadságvágyának, egységének, szellemi tisztaságának. Néhány példa, amit soha nem fogok elfelejteni: a betört kirakatokban érintetlenül hagyott bolti polcok, a forradalmárok és az áldozatok családjainak megsegítésére kihelyezett és érintetlenül hagyott pénzzel teli dobozok, a vidékről friss élelmiszert Budapestre hozó gazdák. Láttam a Móricz Zsigmond körtéren kiterített szabadságharcosok holttesteit is, valamint a lakásunkkal szemben álló állami épület tetejéről a vörös csillagot – a kommunizmus gyűlölt jelképét – letépni próbáló fiatalember lezuhanását és szörnyű halálát. Ezek a képek örökre belém égtek.
Ezekről a felemelő és szívszorító történetekről hallhatunk a kisebbik lányod, Lauer Rice Andrea és Pigniczky Réka által készített Memory Project veled készített interjúban is. Megosztottad ezeket az élményeket korábban és személyesebb keretek között is?
Abban a kiváltságban volt részem, hogy közel lehettem a forradalomhoz, és részese lehettem, így végül a részemmé vált. Ez egy olyan kincs, amelyet meg akarok őrizni. A múltam felejthetetlen része, ami óriási hatással volt minden másra is, ami később történt velem. Annyira személyes élménnyé vált – bár nyilván több százezer más magyar is élt át hasonló élményeket azokban a napokban –, hogy az én későbbi, nagyrészt amerikai világomban is nagyon fontos volt számomra, hogy emlékét életben tartsam. Voltak, akik arról kérdeztek, milyen volt 14 évesen részt venni egy forradalomban és örökre elhagyni az otthonom. Azokat, akiknek nem kellett hasonló eseményeket átélniük, lenyűgözte és valóban érdekelte, mit éltem át. Még olyan helyeken is, mint például Texas, ahol a magyarok száma elenyésző, amikor megtudták, hogy részt vettem a forradalomban, meghívtak egy középiskolai osztályba, hogy beszéljek róla. Ezt nagyon szívesen megtettem, de nem kerestem aktívan a lehetőségét annak, hogy nyilvánosan megosszam az élményeimet. Mindkét unokám, Miklós és Jánoska is tisztában vannak az ‘56-os eseményekkel, még iskolai esszéket is írtak azokról az időkről és nagyon jól ismerik családunk történetét. Mindketten sokszor jártak már Magyarországon, büszkék magyar örökségükre és a „szabadságharcos” nagymamájukra. János tavaly volt 14 éves, és amikor izgulni kezdett a számára még ismeretlen középiskola miatt, emlékeztettem arra, amivel nekem kellett szembenéznem ennyi idősen. Arra kértem, hogy csukja be a szemét, és képzelje el magát 14 évesen 1956 Magyarországán. Rám nézett és azt válaszolta: „Ó, én még soha nem gondoltam erre így…”
Az említett interjúban kitértél arra is, hogy a szabadságharc két legnagyobb tanulsága számodra, hogy minden lehetséges, illetve, hogy a magyar forradalom elsőként fedte fel a kommunizmus valódi arcát a világ számára.
Igen, 13 napig minden lehetségesnek tűnt. Az emberek hirtelen elég bátrak lettek ahhoz, hogy ki merjék mondani gondolataikat. A szabad rádió beszámolt a politikai foglyok, köztük Mindszenty bíboros szabadon bocsátásáról. Egyik nap apám egyik régi, évekkel korábban eltűnt bridzspartnere kopogtatott be hozzánk. Emlékszem az utcán éneklő tömegre, és a sorban állókra, akik felváltva olvasták a falra ragasztott ingyenes újságokat. Bár a forradalom brutális vereséget szenvedett, hosszú távon mégis sikeres volt, a kommunista rendszer koporsójának első szögeként, ami végül ‘89-ben megbukott. Ami a második tanulságot illeti, olyan országokban, mint Franciaország és Olaszország, az ‘50-es években aktív és népszerű kommunista pártok voltak, de a kommunizmusról alkotott képük a szovjet propagandán alapult, amíg a magyar forradalom során ki nem derült, hogy egy elnyomó diktatúráról van szó. Amikor emberek százezrei vonultak az utcákon, hazafias dalokat énekelve és azt skandálva, hogy „Ruszkik, haza!”, még Nyugat-Európa szovjet szimpatizánsai közül is sokan felismerték a kommunista rendszer igazi arcát. A magyar forradalom volt a szovjet blokkon belüli ellenállás leghevesebb és legerőszakosabb megnyilvánulása. Nagyon sok embert mélyen megérintett még Magyarországon kívül is. Például egy amerikai diák, Lee Edwards is csatlakozott a magyar forradalom érdekében szervezett párizsi tüntetéshez, amelyhez hasonlót más nyugati fővárosokban is tartottak. Később ő lett a washingtoni Victims of Communism Memorial Foundation (VOCMF) alapítója. Most 90 éves, és kedves barátomnak mondhatom, akivel együtt dolgozunk a VOCMF igazgatótanácsában. Csodálom motivációját: elég volt hallania a magyar forradalomról és szabadságharcról, és életre szólóan elköteleződött a kommunizmus gonoszságainak feltárása és leküzdése mellett.
Mennyire figyelt a világ akkoriban a magyar eseményekre? Az Egyesült Államok csak verbálisan támogatta, de ténylegesen nem segítette a szabadságharcosokat…
Erre a kérdésre mindig is kíváncsi voltam, ezért amint elérhetővé váltak korabeli amerikai kormányzati anyagok, utánajártam, hogy felkészüljek egy Clevelandben tartott ‘56-os beszédemre. Ha a forradalom a későbbi évtizedek valamelyikében zajlott volna le, Amerika talán másképp döntött volna. De akkor Eisenhower elnök éppen újraválasztási kampánya végén járt; az elnökválasztásra 1956. november 6-án került sor. John Foster Dulles, akkori külügyminiszter azt tanácsolta neki: túlságosan költséges lenne beavatkozni. Az amerikai elnök ennek megfelelően azt üzente Hruscsovnak, az akkori szovjet diktátornak: az Egyesült Államoknak nem áll szándékában beavatkozni a szovjet befolyási övezetbe. Mivel ebbe az övezetbe Magyarország is beletartozott, a Szovjetuniónak nem kellett tartania amerikai fenyegetéstől, ha leverik a magyar forradalmat.
A szüleid nagyon szerették a hazájukat, így nehéz lehetett Magyarország elhagyása mellett dönteniük. Vannak személyes emlékeid erről is?
Bár akkoriban az volt a mondás: gyerekeket látni kell, de hallani nem, mi mégis tudatában voltunk a saját családunkban zajló vitáknak, és sok rokont is láttunk azokban a novemberi napokban, akik jöttek hozzánk elbúcsúzni, mielőtt Nyugatra menekültek volna. Apám bátyja és családja jött először elbúcsúzni, majd anyám féltestvére három kisgyermekkel. Végül mindannyian Washington környékén kötöttünk ki, ahol sok éven át egymáshoz közel éltünk. Ebben az időben egy lakásban éltünk a nagyszüleimmel, akik túl öregnek tartották magukat egy ilyen utazáshoz. El tudod ezt képzelni? Két lányuk és öt unokájuk készült a menekülésre, és nem tudhatták, hogy valaha is viszontlátják-e őket, vagy hogy szeretett családtagjaiknak sikerül-e Nyugatra menekülniük… Nagyon összetartó család voltunk, így ez mindannyiunk számára nagyon nehéz volt. Később, már Ausztriában, meghívást kaptunk a Maryland állambeli Silver Springben élő unokatestvéreinktől, de édesanyám keresztapja is hívott minket Dél-Afrikába. Apám nagyon örült az utóbbi ajánlatnak, de a család többi tagja inkább Amerikába ment volna. Amellett, hogy el akarták kerülni a forradalomban való részvétel miatt rájuk váró következményeket, szüleim menekülésének legfőbb oka az volt, hogy lányaiknak egyetemi tanulmányokat biztosítsanak. Az oktatás mindig is nagyon fontos volt a családom számára, és tudták, hogy ez nem lehetséges, ha maradunk: a kommunista rendszer feketelistára tett volna minket, megbízhatatlannak és a felsőoktatásra alkalmatlannak bélyegzett volna.
Az egyik végső célt csak részben sikerült elérni, igaz?
Nóra művészi képességeinek köszönhetően a családban elsőként kapott rajzolói állást. Apánk a jogi diplomájával csak a Searsnél tudott elhelyezkedni eladóként. Anyánk a gyógyszerészi diplomájával egy laboratóriumban műszermosást végzett. Bár kiskorú voltam, a helyi Tasty Diner tulajdonosa megsajnált, és felvett pincérnőnek óránként 25 centért, tanítás után. Mindenki keresetét összeadva hamarosan sikerült kiköltöznünk unokatestvéreink házából, és saját házat bérelnünk. Szabó Károly, a család közeli barátja, aki velünk együtt menekült, később is rendszeres látogatónk maradt, végül pedig megkérte Nóra kezét. ‘59-ben házasodtak össze, fiuk, Ákos, ‘62-ben született. Bár Nóra soha nem szerzett egyetemi diplomát, rengeteg művészeti kurzust végzett, és elismert kortárs képzőművész lett. Én a középiskola elvégzése után a Marylandi Egyetemre jártam, ahol ‘61-ben találkoztam John Lauerrel. Átmenetileg félbehagytam az egyetemi tanulmányaimat, hogy ‘63-ban összeházasodjunk és Texasba költözzünk, de utána folytattam. Az egyetemi diploma mindannyiunk nagy álma volt, így számomra továbbra is prioritás maradt. Anyám és a férjem között emlékezetes levelezések folytak arról, ki fogja finanszírozni a tanulmányaimat. Végül John „győzött”. Az első diplomámat ‘65-ben kaptam meg Texasban, a másoddiplomámat ‘68-ban. Közben megszületett a két lányunk, Kriszta ‘64-ben és Andrea’68-ban.
Texasban 100%-ban amerikai életet éltetek. Hogy tetszett?
Nagyon élveztem az amerikai életet és rendkívül büszke voltam arra, amikor azt mondták: fogalmuk sem volt arról, hogy külföldi vagyok, nincs akcentusom. Amit nem szerettem, az a gyakori költözködés volt, John szakmai karrierje miatt: New York, Connecticut, Belgium, Kentucky, Texas, New Jersey, Ohio. A költözések miatt mindig össze kellett pakolnunk az egész házat, majd egy másik házat kellett berendeznünk, iskolát találnunk a lányoknak, új barátokat szereznünk, és egy új közösségben tevékenykednünk. Nem volt könnyű, de most visszatekintve látom: nagyon sokat tanultam belőle. Valahányszor új helyre költöztünk, igyekeztem magyarokat találni. A texasi Kingsville-ben például találkoztam az egyetlen másik magyarral, egy földrajz professzorral, akivel összebarátkoztunk. Akkoriban csak a szüleimmel és a nővéremmel beszéltem magyarul, rendszeres telefonbeszélgetéseink során. Connecticutban és New Yorkban jelentős magyar közösségek voltak, de azokba nem kapcsolódtam be.
Brüsszelbe költözésünkkor nyílt első és legemlékezetesebb lehetőségünk arra, hogy ‘73-ban visszatérjünk Magyarországra. A nagyszüleim még éltek, de a nyomasztó kommunista légkör érezhető volt attól a pillanattól kezdve, hogy átléptük a határt. Ez idő tájt történt az is, hogy John-nal csatlakoztunk Nórához és Károlyhoz az első emlékezetes erdélyi utunkra. Ekkor tudatosult bennem, milyen szörnyű körülményeket kellett elviselniük a magyaroknak Romániában és más szomszédos országokban. Évekkel később hallottam egy amerikai magyar fiatalemberről, Hámos Lászlóról és szervezetéről, a Magyar Emberi Jogi Alapítványról (HHRF), amelynek az volt a célja, hogy felhívja az amerikai döntéshozók figyelmét a régióban kisebbségként élő magyarok helyzetére. Ez volt az első kapcsolódásunk az amerikai magyar közösséghez. Addigra már számos amerikai szervezetnek dolgoztam önkéntesként, és az évek során megtanultam, hogyan kell létrehozni és működtetni egy nonprofit szervezetet. Bár akkor még nem tudtam, ez volt az én tanulási folyamatom, amit később az amerikai magyar közösségben kamatoztattam.
A kettős identitásodat sikerült olyan jól megőrizned, hogy mindkét országban otthon érzed magad. Te lettél a HAC első elnöke, és több, 1956-hoz kapcsolódó projektben is részt vettél, gyakran lányoddal, Andreával együtt. De mi történt a kettő között?
Maga a történelem! Egészen pontosan az 1989-es év, amikor a kommunizmus váratlanul összeomlott Magyarországon és az egész régióban. Ekkor kapcsolódtam be a HHRF adománygyűjtésébe. De előtte hadd tekintsek vissza, és beszéljek egy kicsit még a családunkról. Otthon angolul beszéltünk, de mindkét lányunk tudott „konyhanyelven” magyarul, és körülbelül kétévente Magyarországra utaztunk, hogy megismertessük őket magyar örökségükkel és találkozzanak rokonaikkal. ‘90-ben Andrea újságírói diplomát szerzett a Lehigh Egyetemen, és úgy döntött, Magyarországra költözik. Közel hat évet élt ott, és miközben keményen dolgozott a magyar nyelv elsajátításán, felfedezte magyar és ‘56-os gyökereit, kötődését, szeretetét.
Bár büszke amerikainak tartom magam, mindig is büszke voltam magyar identitásomra is. Ebben mindenképpen nagy szerepet játszott a családom, különösen a nagyapám. Ő egy zseniális ember volt a híres Kozma családból, akik között voltak színészek, költők, a Magyar Rádió elnöke és számos más nagyformátumú egyéniség. Gyerekkorunkban gyakran mesélt nekünk arról, hogy a magyarok a legrosszabb időkben is győzedelmeskedtek. Példákkal bizonyította nekünk, hogy milyen tehetségesek, hányan nyertek Nobel-díjat. A művészet, a tudomány és a sport területén a magyar eredmények még az első és a második világháború pusztításai és a 40 éves kommunizmus alatt és után is figyelemre méltóak maradtak. Magasan képzett volt történelemből és irodalomból, nemcsak rengeteg magyar verset, hanem Shakespeare-költeményeket is szavalt magyarul. Nem csoda, hogy neki is köszönhetően végül irodalom szakon végeztem. A magyarság iránti büszkesége miatt soha nem volt bennem az a kisebbrendűségi érzés, hogy „egy szegény kis ország vagyunk, amelyet elnyom a nagy Szovjetunió és amely nem tud harcolni magáért”.
Azt is mondtad: az Egyesült Államokban magyar szemüvegen keresztül látod a világot, Magyarországon pedig amerikai szemüvegen keresztül. Hoznál egy példát erre?
Amikor a kilencvenes évek elején megalapítottuk a Koalíciót, gyakran próbáltam a „másik szemüvegen” keresztül nézni a kérdéseket. Ha valami működik az Egyesült Államokban, miért ne próbálhatnánk meg Magyarországon is? És ha Magyarországon működik, miért ne próbálhatnánk ki az Egyesült Államokban is? Egy konkrét példa. A Koalíció egyik első nagy projektje a NATO Magyarországgal való bővítésének szorgalmazása volt. E folyamat egyik fontos lépése volt, hogy amerikai típusú, ún. városházi („town hall”) találkozókat tartottunk több magyar városban, hogy megismertessük a magyar választókkal a NATO-tagság előnyeit és felelősségét. Ezt követően a magyar választók elsöprő többséggel támogatták a NATO-tagságot. Emellett személyre szabott programokat is szerveztünk, amelyek során magyar polgármesterek, később pedig középiskolai igazgatók egy-egy csoportját vittük az Egyesült Államokba, hogy megfigyeljék amerikai kollégáik legjobb gyakorlatait és megosszák saját tapasztalataikat.
Így kettős identitásod nemcsak téged, hanem környezetedet is gazdagította.
Pontosan. Mindig nagy baráti körünk volt a különböző helyeken, ahol éltünk. Elég gyakran vittem barátokat Magyarországra; olyan amerikaiakat, akik maguktól soha nem mentek volna oda. Próbáltam nekik megmutatni azt a Magyarországot, amit én ismertem. Elvittem őket a Parlamentbe, de nemcsak egy sétára, hanem különleges előadásokra vagy programokra is. Néhányukat elkísértük Erdélybe is, ami hihetetlen élmény volt számukra. Előfordult, hogy a titkosrendőrség követett minket. Mintha visszamentünk volna a múltba, amikor a földeken szántó parasztokat láttunk, lovas kocsik voltak az utakon, és egész települések vízvezeték nélkül. E látogatások és a romániai forradalom után oktatási ügyekkel kezdtünk foglalkozni, különösen a Kolozsvári Református Kollégiummal együttműködve. Jó barátságot kötöttünk Csiha Kálmán püspökkel, aki egész életében a romániai magyar oktatásügy szószólója maradt. Hamarosan csatlakoztunk a clevelandi Nádas Gabriella által létrehozott „Keresztszülő Programhoz”, amelynek célja, hogy a romániai magyar anyanyelvű diákok számára a kollégiumi tanuláshoz szükséges anyagi segítséget nyújtson. Jelenleg több mint 60 végzősnek vagyunk „keresztszülei”, akik közül sokakat láttunk az évek során elballagni. Egy emlékezetes látogatás alkalmával John, Andrea és én épp Kolozsváron tartózkodtunk, amikor tüntetést szerveztek a magyar nyelvű iskolai oktatás korlátozása ellen. Andrea és én természetesen maradni akartunk, de John elbizonytalanodott, hiszen korábban mint egy nagy amerikai cég elnökét arra kérték, hogy testőrökkel utazzon Romániába, amit ő visszautasított. Amikor ezt később megemlítette Csiha püspöknek, a válasz így szólt: „Kedves John, ne aggódj, a lehető legjobb testőrséged van: Isten!”
Vajon ez elég volt neki?
Ó, igen! Mindig nagyon támogató volt, és nagyon élvezte az erdélyi útjainkat is. Megértette és támogatta egy másik nagy akciónkat is, amikor a 450 éves Kolozsvári Református Kollégium épületeinek tulajdonjogát próbáltuk tisztázni, miközben a román hatóságok nem voltak hajlandóak visszaadni azokat jogos magyar tulajdonosának a Magyar Református Egyháznak. Szerencsére sikerült jó kapcsolatot kialakítanom a bukaresti amerikai nagykövetség egyik tisztviselőjével, és folyamatosan küldtem neki képeket és információkat a kollégiumi épületekből kitelepített magyar diákok folyamatos zaklatásairól. „Hogyan lehetséges ez egy állítólagos demokráciában? Ön mit érezne, ha a gyermeke ilyen helyzetbe kerülne?” – kérdeztem tőle. Azt javasolta nekem, hogy tájékoztassam Iliescu román elnököt ezekről a jogi kihívásokról. Sikerült megszereznem az elnök közvetlen fax számát, és 48 óra alatt elárasztottuk őt 30-40 levéllel, amelyeket amerikai magyarok írtak, követelve a Kollégium épületének visszaszolgáltatását. Nagy örömünkre 2002 karácsonyán az iskola igazgatóját, Székely Árpádot értesítették: a Kollégium újra magyar iskolaként működhet.
Kérlek, meséld el az Amerikai Magyar Koalíció alapításának történetét.
Amikor a ‘80-as években New Jerseyben éltünk, találkoztam Hámos Lászlóval, a HHRF elnökével. Nóra és Károly már korábbról ismerték őt, és nagyon nagyra tartották. A férjemmel csak akkoriban, a ‘80-as évek végén kezdtük el támogatni a munkáját. Ekkor érkezett életünkbe 1989, egy nagyon fontos év. A New York-i emigrációban élő Teleki Géza, a kommunista hatalomátvétel előtt nagy tekintélyű erdélyi arisztokrata politikus levelet írt egyik rokonának, Hans Heinrich von Thyssen-Bornemiszának: „Most olvastam ezt a cikket arról, hogy milyen értékes az Ön műgyűjteménye; és kíváncsi lennék, nem gondolt-e arra, hogy erdélyi honfitársként egy festményt adományozna az erdélyi magyarok megsegítésére a HHRF-en keresztül”. A báró így válaszolt: „Nem áll szándékomban festményt adományozni a HHRF-nek, bár csodálom az azt vezető fiatalembert; de hamarosan elviszem német expresszionista festményeimet egy 1989. november közepén Washingtonban rendezendő kiállításra. Ha ez a fiatalember a kiállításomhoz kapcsolódóan szeretne adományt gyűjteni, azt jóváhagynám.” Mivel László még soha életében nem gyűjtött adományokat kiállításhoz kapcsolódóan, felvette velünk a kapcsolatot. Így kezdődött minden. Ekkor találkoztunk először Szekeres Zsolttal is, aki 34 éve kedves barátunk és munkatársunk a közösségi munkában.
Ez az első adománygyűjtő akciójuk nagyon sikeres lett. Mitől, hogyan?
Csapatmunkával. Át kellett gondolnunk, ki támogathatja az erdélyi magyarok javára szervezett adománygyűjtést. Három célcsoportot határoztunk meg. Bár akkoriban nem sok amerikai magyart ismertem, mégis ők lettek az én célcsoportom. John célcsoportja a vállalatok voltak. A báró pedig megadta nekünk az összes műkereskedő, kiállító és múzeum elérhetőségét, akikkel korábban dolga volt. Amikor felvettük a kapcsolatot az amerikai Nemzeti Művészeti Galériával, azt mondták: csak akkor tudnak támogatni egy adománygyűjtést, ha az nekik kedvez. Szerencsére a báró ragaszkodott ahhoz, hogy a HHRF legyen az esemény kedvezményezettje. 1989. november 16-án közel 400 000 dollárt gyűjtöttünk össze, amire sem azelőtt, sem azóta nem volt példa a magyar közösségben vagy magyar ügy javára. Egyszerűen elképesztő volt! Felejthetetlen nagy tanulság mindannyiunk számára. Nagyon sok amerikai magyar vezetővel találkoztunk azon az estén. Alig néhány héttel később megbukott a kommunizmus Romániában. 1989 decemberében kitört az úgynevezett forradalom; akkor hallottuk először Tőkés László nevét.
És hamarosan megalakult a HAC. Miért és hogyan?
A csillagok együttállása kellett hozzá! Éppen azután, hogy találkoztam és együtt dolgoztam oly’ sok közösségi vezetővel, történelmi lehetőségünk nyílt arra, hogy fontos hidakat építsünk a két ország között. A Washington környéki amerikai magyarok egy kis csoportja összeült, hogy megvitassák, hogyan lehetne a legjobban segíteni Magyarországot abban, hogy részesüljön a posztkommunista országok megsegítésére létrehozott amerikai programokból és ösztöndíjakból. Abban az időben nem létezett olyan életképes amerikai magyar szervezet, amely felvállalhatta volna ezt a fontos szerepet. Így 15 szervezet és öt magánszemély, köztük én is, megalakította az Amerikai Magyar Koalíciót, abból kiindulva, hogy többet érhetünk el, ha együtt dolgozunk, mint amire egyedül valaha is képesek lennénk. Engem választottak meg első elnöknek, és ezt a tisztséget a következő 12 éven át én töltöttem be. Amikor megválasztottak elnöknek, a férjem így reagált: „Szerintem nagyon tehetséges vagy potenciális vezetőként, de ez egy új és nagy kihívás, ami nagy változást fog okozni a mi életünkben is.” Én erre azt válaszoltam: „Igen, de ki akarom próbálni. Mindig a színfalak mögött dolgoztam, hogy támogassam a családot, és ezt örömmel tettem, de a gyerekeink felnőttek, és saját életüket élik. Most már nekem kellene sorra kerülnöm. ”Másnap kaptam egy gyönyörű virágcsokrot és egy üzenetet: „Hajrá! A legnagyobb rajongódtól.”
Ez még azelőtt volt, hogy elvitted férjedet az említett erdélyi tüntetésre… Meggondolta magát valaha, vagy megbánta, hogy támogatott téged ezekben a magyar ügyekben?
Nem, mindig megingás nélkül támogatott. Szerette azokat az embereket, akikkel Erdélyben találkozott. Legfontosabb kárpát-medencei barátaim és mentoraim, Sütő András és Dobos László is a barátai lettek, bár egyetlen mondatot sem tudtak váltani. John soha nem tanult meg magyarul, András és László nem beszéltek angolul, de őszintén szerették és tisztelték egymást. John beceneve „a nagy amerikai” volt. Az évek során számos erdélyi és felvidéki programot támogattunk, többek között a Posonium Irodalmi Díjakat, amelyeket több mint 60 szlovákiai magyar író kapott 10 év alatt. Megtanultam, hogy nincs jobb barátság annál, mint ami akkor alakul ki, amikor az ember egy nála nagyobb ügyért dolgozik. Ilyen barátságot kötöttem Szekeres Zsolttal, Hámos Lászlóval, Max Telekivel és sokakkal, akikkel az elmúlt több mint 30 évben volt szerencsém együtt dolgozni. Rengeteg emlékezetes kalandot éltünk át együtt. Büszke vagyok az erőfeszítéseinkre, amelyek sok ember életében hoztak változást.
A Koalíciónak három ösztöndíja is van. Egyiket elhunyt férjedről nevezték el. Miért?
A férjem az első, aki a családjából főiskolát végzett. Az évek során rengetegszer hallottam tőle, mennyire hálás azért, hogy tanulhatott, és közben vezetői tapasztalatokat is szerzett. Ezért hoztuk létre a Koalíciós Gyakornoki Programot. Ez egy olyan vezetői képzési program, amely lehetőséget biztosít fiatal magyaroknak, hogy négy hónapon keresztül első kézből szerezzenek tapasztalatokat washingtoni intézményekben. Motiválja őket a köz szolgálatára, és segít nekik szakmai hálózatot kiépíteni az Egyesült Államokban. Eddig több mint 100 magyar fiatalnak szereztünk felbecsülhetetlen értékű tapasztalatot ezzel a programmal. Amikor John 2018-ban meghalt, Andrea, Max, Zsolt és én úgy döntöttünk, hogy a programot róla nevezzük el, így lett belőle John N. Lauer Leadership Training Program (LTP). A legutóbbi gálavacsoránkon nagy örömmel adtam át az első LTP Alumni-díjat Mórocz Lucának, akinek munkáját az amerikai külügyminisztériumban is nagy elismeréssel fogadták. Büszkék vagyunk arra, hogy John neve összekapcsolódik ezzel a programmal, valamint az összes LTP-ösztöndíjasunkkal.
Lányodat HAC-elnökké, téged tiszteletbeli elnökké választottak. Most is aktív vagy?
Andrea 2016 vége óta tölti be az elnöki tisztséget. Csodálatos szervező, előadó, tehetséges újságíró és hihetetlenül keményen dolgozik. Rendkívül büszke vagyok rá. Az egyik nagy különbség kettőnk között, hogy én a munkámat azután kezdtem el, hogy a gyermekeink már felnőttek, míg ő két kisfiú édesanyjaként. Én továbbra is aktív maradok a Koalícióban, de inkább a háttérben, tanácsadóként. Aktívan részt veszek a VOCMF elnökségében és a Magyarország Alapítványban, utóbbi a koalíciós projektek egyik fő támogatója. Megpróbálok útmutatást nyújtani ezeknek a szervezeteknek az adománygyűjtés területén. Egy fontos szabály, amit követésre javaslok mindenkinek: amikor támogatást kérek az emberektől, először megosztom velük, elmondom nekik a saját hozzájárulásomat, majd arra kérem őket, hogy kövessék a példámat. Azt hiszem, ezért vagyok sikeres adománygyűjtő. A HAC kezdete óta minden egyes projektünkhöz elő kellett teremtenünk az anyagi alapokat is, de szeretnénk létrehozni egy olyan alapítványt, amely anyagi biztonságot teremt és ezáltal segíthet a hosszú távú tervezésben is. Visszatekintve, a Koalíció nagy kihívást jelentett számomra, ugyanakkor sok szempontból gazdagította az életemet. Látva, hogy mi mindent értünk el, rendkívül szerencsésnek tartom magam, hogy részese lehettem e folyamatnak.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
