Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Végh Sándor 1997-ben költözött az Egyesült Államokba egy egyéves PhD-ösztöndíjra, de azóta is Washington DC-ben él. Észrevette, hogy a helyi magyar közösségből hiányoznak a fiatalok, ezért elkezdett kulturális és szakmai rendezvényeket szervezni nekik, elsősorban kapcsolatépítési céllal; ő hozta létre a Kossuth Házban a magyar nyelvi programot is. Tizenhárom év után szünetet tartott, de a Kossuth Alapítvány 2011-es megalapítása és az épület 2019-es, a magyar kormány általi megvásárlása után visszatért a közösségbe, aktív szereplőként. 2022 óta vezeti az alapítványt, és olyan stratégiát igyekszik kidolgozni, amely a történelmi, múltba élő arculatú házat előremutató, dinamikus, agilis, modern szervezetté alakítja, azzal a céllal, hogy a magyar kultúra multifunkcionális központja legyen.
Hogyan kerültél kapcsolatba a Kossuth Házzal?
Washingtonba érkezésem első heteiben már megismerkedtem a Kossuth Házzal, amely akkor az Amerikai Magyar Református Szövetség (Hungarian Reformed Federation of America, HRFA) tulajdonában volt. Az 1896-ban alapított, tehát egyik legrégebbi amerikai magyar szervezet központja ebben az épületben volt, amelyet 1985-ben vásároltak meg. A szervezet korábbi elnöke, Nt. Bertalan Imre, aki nagyapámmal együtt járt iskolába, mutatott be engem a Kossuth Házban. Napközben ez a gyönyörű épület Washington szívében lényegében egy iroda volt. Alkalmi összejöveteleket szerveztek és megünnepelték a magyar nemzeti ünnepeket, de ennél többet nem nagyon tettek. Amikor elkezdtem látogatni ezeket a rendezvényeket, rögtön rájöttem, hogy azok többnyire az idősebb bevándorlóknak szóltak, akik évtizedeken át összejártak és ugyanolyan típusú rendezvényeket szerveztek ugyanannak a közönségnek. Szép volt, de valami hiányzott: a változatosság és a fiatalok. Rájöttem, hogy más típusú rendezvényeket is kell szerveznünk, az újonnan érkezett, fiatalabb generációnak, akik nem menekültek el Magyarországról, hanem saját akaratukból jöttek ide tanulni, dolgozni vagy kutatni.
Ami egészen más szemléletet jelent az amerikai magyar életet illetően, igaz?
Nagyon is. Többen közülük valószínűleg csak néhány évre jöttek, mások hosszú távra tervezték a maradást. A közös nevező az volt, hogy az én korosztályomhoz tartoztak, nagyjából 20 és 40 év közöttiek. Washington DC nem csak a politika központja; sok nagykövetség van itt több ezer diplomatával és családtagjaikkal, de rengeteg agytröszt, pénzügyi és informatikai szervezet és mindenféle vállalat, valamint a Nemzeti Egészségügyi Intézet, orvosi kutatóközpontok, néhány elég nagy presztízsű egyetem. Tehát mindenféle tudományág vonzotta – és vonzza ma is – ide a tehetségeket. Érkezésem utáni évben, ’98-ban kezdtem el rendezvényeket szervezni fiatal értelmiségiek számára, amit Kossuth Ház Társasági Klubnak (Kossuth House Social Club) neveztük el. Filmvetítésekkel, kiállításokkal, előadásokkal kezdtük. Nem volt forrásunk, ezért adományokat gyűjtöttünk, hogy finanszírozni tudjuk a rendezvényeinket. Az épületnek van egy gyönyörű és hangulatos konferenciaterme, aminek korlátozott a mérete: legfeljebb talán 40 fő, így könnyen volt „telt ház”. Aztán rájöttünk, hogy a hálózatépítés terén is többet kell tennünk, ami szintén egyfajta szemléletváltást jelentett. Nemcsak azért jöttünk össze, hogy megünnepeljük, hogy magyarok vagyunk, hanem a kapcsolatépítés eszközeként használtuk a minket összekötő magyar kultúrát; legyen az zene, néptánc, gasztronómia, borkóstoló, film, előadás vagy kerekasztal-beszélgetés. Először egymással, majd más érdeklődőkkel. Vannak, akiket mi Magyarország barátainak nevezünk, akiket a magyar rendezvényeinkre járó emberek vonzanak: házastársak, barátok és élettársak, munkatársak, ismerősök. Ez az egyik oka például annak, hogy igyekszünk a legtöbb rendezvényünket angol nyelven is tartani. Nyilván, ha a téma kizárólag magyar, például az 1848-as és az 1956-os forradalmakra és szabadságharcra való megemlékezés, akkor magyarul tartjuk. De soha nem vetítettünk filmet angol felirat nélkül. Igyekszünk befogadóak lenni. 1998-ban indítottunk magyar nyelvtanfolyamot felnőtteknek. Tanárokat alkalmaztunk, akiknek szerény kompenzációt fizettünk, és alacsony tandíjat kértünk. Három szinttel kezdtük, ami gyorsan öt-hat szintre nőtt. És elkezdtünk egy közösséget építeni a program köré, hiszen a legtöbbjük valamilyen módon ismerte Magyarországot. Gyönyörű időszak volt, ahogy ez a közösség elkezdett növekedni.
Említette a fiatal értelmiségieket. Volt ennek a társasági klubnak egy szakmai változata is?
Igen, végül létrehoztam egy kicsi, de hivatalos szervezetet, a Hungarian American Foundation (HAF) nevű szervezetet, és elindítottuk a „Hunex” kezdeményezést. Kihasználtuk, hogy Washington DC-ben vagyunk, és együttműködtünk a magyar nagykövetséggel, ahová gyakran érkeztek delegációk. Igyekeztünk nagyon „opportunisták” lenni: amikor egy miniszter vagy államtitkár jött Washingtonba, meghívtuk őket a Kossuth Házba egy könnyed, informális eseményre. A hivatalos látogatásuk végén nagyon szívesen vettek részt ezeken a kerekasztal-beszélgetéseken, hogy kikapcsolódjanak és kapcsolatot teremtsenek. Fantasztikus lehetőség volt ez az informatikai, egészségügyi vagy pénzügyi ágazatokban tanuló és/vagy dolgozó fiatal felnőttek számára, hogy közvetlenül kapcsolatba kerüljenek a saját területükön dolgozó politikusokkal és/vagy döntéshozókkal. Az egyik legnagyobb rendezvénysorozatunk az úgynevezett Hazatérési Fórum volt (Homecoming Forum), amely körülbelül tíz éven át tartott. Meghívtuk ezeket a fiatal szakembereket a nagykövetségre, valamint a magyar kormány, később pedig az Európai Bizottság és az Egyesült Államok kormányának képviselőit, főként az oktatás-kutatás területéhez kapcsolódóan. Nemcsak Washington DC központú rendezvény volt, hanem az egész keleti partról is érkeztek, különösen az észak-karolinai kutatói háromszögből. Az eredeti célunk az volt, hogy újra összekapcsoljuk őket Magyarországgal, hogy az anyaország profitálhasson a tanulmányi- vagy munkahelyi tapasztalataikból, de hamar rájöttünk, hogy a legtöbbjük nem feltétlenül szándékozik hazaköltözni, így ez is egy újabb, Egyesült Államokon belüli kapcsolatépítő eseménynek és együttműködési lehetőségnek bizonyult. Ennek ellenére nagy figyelmet kapott Magyarországon is. Mindenféle ötlet született ebből a programból, például elkezdtünk állás-adatbázisokat készíteni, formális kapcsolati hálózatot építeni.
Miért szálltál ki, ha ennyire sikeresek voltak a kezdeményezéseid?
Kaptam egy teljes munkaidős állást a Világbanknál, és megszületett a lányom. Azt hiszem, a megfelelő időben váltam ki abból a szempontból is, hogy a tulajdonos szervezet (a HRFA) tagsága egyre fogyott, és pénzügyi szempontból nem volt fenntartható, így beolvadt egy másik, eredetileg német lutheránus testvéri biztosítási szervezetbe (GBU), amelynek székhelye a pennsylvaniai Pittsburghben van. Sajnos ez a HRFA hosszú történetének végét jelentette. A Kossuth Házra már nem volt szükségük; a tulajdonjog 2011-ben átkerült az újonnan létrehozott Kossuth Alapítványhoz. Mivel akkoriban a karrieremre és a családomra összpontosítottam, nem sok rálátásom volt az eseményekre, de utólag megtudtam, viharos időszak volt. A Kossuth Alapítvány új vezetése újraindított néhány korábbi kezdeményezést, például a nyelvi programot, néhány társadalmi és kulturális rendezvényt, de alacsonyabb szintű aktivitással. 2019-ben a magyar kormány megvásárolta az épületet és hosszú távú bérleti szerződést kötött a Kossuth Alapítvánnyal: utóbbi üzemelteti az épületet, és néhány helyiség kereskedelmi célú bérbeadásával fizeti a számlákat. A kormány pénzt különített el az épület felújítására is, amiért hálásak vagyunk.
Ekkor kerestek meg, hogy gyere vissza? Bemutatnád röviden a csapatodat?
Igen, gondolom, emlékeztek arra a 13 évre, amit itt töltöttem. Valószínűleg rájöttek, hogy nekem, aki a Világbankban dolgoztam, lehet némi komparatív előnyöm, így amikor csatlakoztam az igazgatósághoz, hamarosan én lettem felelős a pénzügyekért. Majd lassan elkezdtem átvenni a kommunikációt, végül pedig a rendezvények, a nyelvi program és a könyvtár irányítását, így 2022-ben az igazgatótanács engem választott meg elnöknek. Az elmúlt évben hivatalosan is én vezettem az alapítványt, miután felépítettem egy kis csapatot néhány nagyon energikus és motivált emberrel. Az igazgatótanácsnak 11 tagja van, és közülük négyen a végrehajtó bizottságban is helyet foglalnak, amely minden második héten ülésezik. Minden közreműködőt meg kellene említeni, de hadd emeljek ki közülük kettőt: az egyik Szekeres Zsolt alelnök és elnökségi tag. Ő számomra egy mentor: számítok a tanácsaira mivel rengeteg tapasztalattal rendelkezik. Évtizedek óta részt vesz az Amerikai Magyar Koalíció (HAC), a Magyar Emberi Jogi Alapítvány (HHRF), a Magyar Diaszpóra Tanács és más szervezetek munkájában. Az első két szervezet egyébként irodát is bérel nálunk. A másik a fantasztikus programvezetőnk, Seres Zsuzsanna, aki nagyon dinamikus szervező és ő is a szívét teszi bele a Kossuth Házba. Csak olyan emberekkel dolgozom együtt, akikben ilyen szintű büszkeséget és elhivatottságot látok. Egyikünk sem dolgozik pénzért, önkéntesek vagyunk, kivéve a gondnokot és a nyelvi programkoordinátort és tanárokat. A kis csapatokban hiszek, és azt szeretném, ha mindenki egy irányba nézne. Nem akarok megosztottságot vagy konfliktusokat. Egyelőre ez jól működik.
Az idei évet az egész szervezet új arculatának kialakítására szántad. Megosztanál több részletet?
Új stratégiánk van, amely már a vizuális megjelenésünkben is tükröződik. A jövőbe tekintünk, miközben tiszteljük a múltunkat és alapozunk rá, de közben arra törekszünk, hogy egy előremutató, dinamikus szervezet legyünk. Nagyon tudatosan odafigyelünk arra, hogy milyen rendezvényeket szervezünk, milyen célcsoportoknak és milyen minőségben. Szeretnénk, ha az emberek látnák, hogy itt történik valami; érdemes hozzájárulni és eljönni a rendezvényeinkre, mert mi értékeljük tagjainkat és hozzájárulásukat. Mi helyi szervezet vagyunk, nem országos, mint például az Koalíció. Különböző szintű rálátásunk és felügyeletünk van. Ernyőszervezetként az ő kapcsolataik és hálózataik más dimenzióban vannak, mint a mienk. Viszont mi valójában mindent látunk, ami ebben a közösségben történik. Ha öt család összejön egy cél érdekében és rendszeresen, mindenféle szervezettség vagy struktúra nélkül, akkor is tudok róla. Mi megpróbálunk segíteni ezeknek a kis közösségeknek is, hiszen ismerjük őket és a problémáikat. Próbálunk egyfajta regionális koordinációs szerepet betölteni. Szeretném összehozni a helyi magyar szervezetek vezetőit, ezért személyesen tervezzük folytatni a Covid-járvány alatt elkezdett rendszeres informális találkozókat. Ez lesz a kommunikációs csatornánk, amely révén továbbíthatunk híreket, problémákat, megoszthatjuk az erőforrásokat, ötleteket, és koordinálhatjuk a rendezvényeinket. A nyelvi programunk online zajlott a világjárvány alatt, és meglepő módon egy kivételével minden csoport online maradt. Még ha itt is vannak a környéken, a külvárosban, sokkal kényelmesebb csak bejelentkezni, mint beutazni a városba. Ez érthető, de szerintem teljesen más élmény személyesen együtt lenni. Ugyanakkor a HAC tagjaként szeretnék egy vertikális hidat is építeni, hogy ők is tudják, mi történik helyi szinten, ugyanakkor én is átadhassam a helyiek üzeneteit. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy van egy épületünk, egy otthonunk, ami nem csak a Kossuth Alapítványhoz, hanem minden magyarhoz és minden magyar szervezethez tartozik. Ezért elkezdtem ösztönözni ezeket a kis közösségeket, hogy vegyenek részt a rendezvényeinken, illetve használják az épületet a saját rendezvényeikhez. Célunk, hogy közösségi központ legyen minden magyar és a magyarok minden barátja számára.
Milyen a Kossuth Ház és Alapítvány kapcsolata a Magyar Nagykövetséggel?
Nagyon jól együttműködünk. A nagykövet és a diaszpóra ügyekért felelős közösségi diplomata nagyon támogat minket, ahogyan más szervezeteket is. Segítenek nekünk hirdetni a rendezvényeinket, vagy akár házigazdák is, ha több helyre van szükségünk. A Washingtonban eltöltött 26 évem alatt láttam kormányokat jönni-menni. Mi mindig távol tartottuk magunkat a belpolitikától. A Kossuth Házban általában nem szervezünk politikai rendezvényeket. Természetesen, ha a magyar kormány törődik a diaszpórával, a határon túli nemzetépítéssel, akkor egy hullámhosszon vagyunk. Nyilván nem mindenki számára, de ez így van rendjén. Ezért is helyezzük a kultúrára a hangsúlyt, hiszen az összetartozás érzését adja és legyőzi a politikai megosztottságot egy közösségben. Az emberek ismernek engem és azt, hogy én hol állok. De jó olyan helyen dolgozni, ahol el lehet vonatkoztatni a politikától, és a magyar kultúrára és nemzetre e megosztó szempontok nélkül tekinteni. Amikor a ‘90-es évek végén az Egyesült Államokba jöttem, folyamatosan negatív és megosztó megjegyzéseket hallottam az itteni emberekről és szervezetekről. Nem szeretném, ha bárki azt mondaná: a Kossuth Ház ilyen vagy olyan. Ez egy magyar épület és közösség. Ahogy Csák János kulturális miniszter mondta az idei ‘56-os megemlékezésen: „itt voltunk az elmúlt 1100 évben, és itt leszünk a következő 1100 évben is”. Hosszú távon kell gondolkodnunk és terveznünk.
Beszéljünk a jelenlegi programjaitokról. Melyiket tartod a legfontosabbnak?
Zászlóshajónk az április végi Magyar Örökség Fesztivál. Eddig hármat tartottunk, nagyon sikeresen és erre nagyon büszkék vagyunk. Ez egy nagyszerű magyar esemény, ugyanakkor nagyon jó lehetőség bemutatni kultúránkat amerikai barátainknak is. Ez egy egynapos népi kultúra központú rendezvény: népzene, néptánc, népművészet, kézművesség, ételek és bor – minden, ami szükséges, beleértve a pálinkát is. A folyó túlpartján bérlünk egy helyet. Kellemes meglepetésünkre az első alkalommal ötszázan jöttek el; az idei harmadik rendezvényre ezren. Ezt elsősorban Zsuzsanna szervezi; fantasztikus munkát végez. Az én dolgom eltakarítani az akadályokat az ő útjából, hogy ő végezhesse a feladatokat és így garantálja az esemény sikerét. Az egyik nagyszerű ötlete volt, hogy magyar ételes kocsikat (food truck) hívjunk meg, még New Jersey-ből is jönnek. Más rendezvényeken a szervezők és az önkéntesek egész nap sütnek-főznek, ami minden szempontból hatalmas munka, és nem tudják élvezni a rendezvényt, mert egész napra a konyhába vannak bezárva. Számunkra ez nem egy adománygyűjtő rendezvény, mi csak a nullszaldót szeretnénk elérni, mivel ki kell fizetnünk a fellépőket. Szerencsére a magyar kormány Bethlen Gábor Alapjának a határon túli magyar szervezetek megsegítését célzó támogatása is segít ebben.
Mi a helyzet a többi programmal, amelyekről rövid beszámolók olvashatók a honlapon?
A nyelvi programunk továbbra is sikeres; jelenleg 11 csoportban közel 80 diák iratkozott be. Emellett a kultúra különböző szempontjaira koncetrálunk az előadásoktól a borkóstolásig. Megünnepeltük például a Magyar Szent Korona Amerikából Magyarországra való visszatérésének 45. évfordulóját. Az egyik volt professzorom a Debreceni Egyetemről, Glant Tibor januárban eljött egy három előadásból álló sorozatot tartani: az egyiket a korona visszaszolgáltatásáról – erről könyvet is írt -, a másodikat a trianoni szerződés amerikai szemszögéből, a harmadikat pedig a ‘60-as évek amerikai kulturális diplomáciájáról. Más szervezetekkel is elkezdtünk együttműködni, például a New York-i Liszt Intézettel. Sokkal könnyebb, ha nem kell a magyarországi előadók teljes költségét állnunk. Mi voltunk a házigazdái a Hadik című magyar film vetítésének és az azt követő beszélgetésnek Bordán Lilivel, aki Erzsébet porosz királynőt alakította. Havas Judit a híres magyar költő, Kányádi Sándor verseit szavalta.
Hogyan csatlakozhatnak a családok ezekhez a jellemzően késő esti programokhoz?
Édesapaként én is rájöttem, hogy sok szülő nem tud csatlakozni az esti rendezvényeinkhez, ezért azt hiszem, a legnagyobb újításunk az ún. dupla események. Szerencsések vagyunk, az emeleten van könyvtárunk, így ott a gyerekeknek is tudunk szervezni valamit, amíg a felnőtteknek szóló rendezvények zajlanak a földszinten. A Magyarországról érkező, a magyar kormány által finanszírozott Kőrösi Csoma Sándor Program által támogatott (KCSP) ösztöndíjasok feladata, hogy segítsék a diaszpórában élő magyar közösségeket szerte a világon, így minden évben sokat segítenek nekünk is.
Mi a helyzet a történelmi magyar nemzeti ünnepek megünneplésével?
Hagyományosan a nagykövetség október 23-án szervezi a megemlékezést, mi március 15-én. Ez utóbbit hosszú éveken át az egyik legrégebbi magyar ernyőszervezet, az Amerikai Magyar Szövetség (AMSZ) szervezte; amikor ők abbahagyták, mi átvettük. A másik nagy magyar esemény az augusztus 20-i megemlékezés. Sajnos általában augusztus Washington DC-ben „holtszezon”, így nagyon nehéz nagy rendezvényt tartani. 2023-ban azonban csatlakoztunk a „Magyarok Kenyere” programhoz. Ez egy nagyszerű kezdeményezés, amely kifejezi a magyar nemzet egységét és jelentős karitatív szerepe van. Megsütöttük a legelső „Amerikai Magyarok Kenyerét”, amely magyar és amerikai búzát tartalmazott, így igazán jelképesen volt. Amikor összekevertük a Magyarországról és az USA-ból származó búzaszemeket, majd később a református egyház lelkésze megáldotta a kenyeret, megható lelki esemény volt; nem számítottam rá, hogy ilyen erőteljes pillanat lesz. És ennek van némi köze egy tárgyhoz ebben a szobában, ehhez a gyönyörű zászlóhoz, ami mögöttem van a falon…
Erről is terveztelek kérdezni, úgyhogy kérlek, oszd meg velünk annak történetét.
Ez a nemzeti díszzászló 1902-ben készült Magyarországon, a magyarok ajándékaként testvéreiknek, akik akkoriban nagy számban vándoroltak ki az Egyesült Államokba – azért, hogy ne felejtsék el a hazájukat. Az emberek összeadták kis adományaikat, elkészíttették a zászlót, és elküldték az USA-ba. Amikor a zászló 1902 augusztusában elhagyta az országot, nagy ünnepséget szerveztek Budapesten. Szeptemberben érkezett meg New Yorkba, ahol mintegy 20.000 ember ünnepelte. Eredeti küldetése az volt, hogy közösségről közösségre járja az országot, és minden magyar szervezetnél egy-egy évig maradjon. Amikor a zászlót elküldték, a zászlórúd tetején volt egy díszgömb, amely a történelmi Magyarország különböző híres részeiről származó maréknyi földet tartalmazott. Ezen kívül több mint kétszáz akkori neves magyar hazafi egy-egy szöget vert a rúdba, jelképesen „odaszögezve” szívüket és gondolataikat a zászlóhoz. Ezt a nagyon erős üzenetet sem a küldő, sem a fogadó nem vette félvállról. Sajnos a gömb és a rúd valamikor elveszett. A HRFA volt a második szervezet, aki a zászlót őrizte. Az 1920 utáni történetéről azonban nem sokat tudunk. Feltételezem, valamilyen módon kapcsolódik ahhoz a mély csalódottsághoz és nemzeti traumához, amelyet a trianoni szerződés okozott, amikor az első világháború végén a történelmi Magyar Királyságot feldarabolták. A zászló akkoriban eltűnt, és csak az ‘60-as években találták meg egy pincében, teljesen tönkrement állapotban. A ‘80-as években visszajuttatták a Magyar Nemzeti Múzeumba, ott restaurálták, majd visszakerült az Egyesült Államokba. A Kossuth-ház felújítása során azonban ismét rosszul bántak vele. Az egyik irodában találtam összegyűrve. Tehát újabb restaurálásra szorul. Már elkezdtük a megőrzési projektet, hogy az emberek megismerjék a zászló történelmi üzenetét.
Hogyan állít emléket az épület a névadójának? És milyen terveitek vannak még?
Van egy kiállítás, amely Kossuth 1851-’52-es amerikai körútjának állít emléket. Ez egy kronologikus vizuális ábrázolása az útnak; litográfiákkal, festményekkel és hírkivonatokkal – mindennel, amit össze tudtunk gyűjteni. Nemrégiben az egész kiállítást elláttuk narráltattuk, így ha valaki besétál ide, csak beolvassa a QR-kódot, és az okoskészülékén meghallgathatja a történetet angolul is. Tervezünk egy virtuális túrát is a kiállításon és magában az épületben. Rengeteg ötletem van, hogy mit csinálhatnánk még. Szeretném ezt az épületet a magyar kultúra multifunkcionális központjává alakítani. Központi helyen vagyunk, naponta több ezer ember jár erre. Ránéznek a magyar zászlóra, és elcsodálkoznak. Szeretném kihasználni ezt a szerencsés helyzetet és elérni, hogy az emberek tíz másodpercen belül képet kapjanak arról, mi ez az épület és mit képvisel. Nem szabad elfelejtenünk: a szabadságra való törekvés olyan közös érték Magyarország és az Egyesült Államok között, amire támaszkodnunk kell, amikor hazánk és örökségünk imázsát akarjuk erősíteni az Egyesült Államokban. De nemcsak Kossuth emlékét szeretnénk megőrizni. Kevesebben ismerik Fabriczy Kováts Mihály történetét, aki szintén a szabadságért harcolt, Magyarországon és az Egyesült Államokban is. 2024-ben van születésének 300. évfordulója. Ennek is emléket szeretnénk állítani, örökségét megőrizni.
Hány magyar él Washingtonban, és ebből hányat szeretnétek elérni?
Ez egy jó kérdés, amelyre nagyon különböző válaszokat lehet adni; ezertől ötezerig. Először is, kit nevezünk magyarnak? A magyar útlevéllel rendelkezőket, vagy azokat, akik magyar származásúnak tartják magukat? Van egy régóta létező helyi magyar e-mail lista, körülbelül 1.100 címmel. Ez legalább ennyi családot jelent. Ráadásul Washington DC jóval nagyobb, mint maga a város; olyan, mint New York a hatalmas külvárosokkal, így nagyon nehéz pontos számokat mondani. Mindenesetre célunk, hogy mindenféle magyarság iránt érdeklődő embert megszólítsunk, a fiatalokat és a családosokat, a művészeti orientációjú embereket vagy éppen a gasztronómia iránt érdeklődőket. A látogatottságot illetően vannak korlátaink, a Kossuth Házban tartott rendezvényeinkhez személyesen legfeljebb negyven ember tud csatlakozni. De ezek nem ugyanazok az emberek: vannak néhányan, akik minden rendezvényre eljönnek, de nem túl sokan, csak kis átfedés van köztük. Ha megnézzük a közösségi média oldalainkat, az elmúlt hat hónapban több mint 10.000 embert értünk el, és több mint 1.100-an követték a Facebook-oldalunkat. Felkerültünk tehát a térképre, ami elég megerősítés számomra, hogy folytassam ezt az önkéntes munkát.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A nem jelölt képek a Kossuth Ház archívúmáól származnak.
A borítóképen Dr. Végh Sándor, a képet AFI készítette.
