Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Pataki Ildikó friss diplomás gyógypedagógusként látogatott először Amerikába, szakmai kihívásokat keresve. Amikor összeházasodott magyar származású, de Amerikában született és felnőtt férjével, eldőlt, hogy maradni fog. Három gyermeket neveltek fel, s több mint két évtizede aktív részese a San Francisco-i magyar közösség életének. Amikor a Diaszpóra Tanács tagja lett, kinyílt számára a világ, elnökként pedig azon dolgozik, hogy mindenkihez eljuttassa az amerikai magyarságot érintő hasznos információkat (szervezetek, események, ösztöndíjak) és tágabb együttműködéseket ösztönözzön a diaszpórában.
Miért indultál el huszonévesen Amerikába?
Magyarországon születtem, Budapesten végeztem az iskoláimat, a Nemzetközi Pető Intézetben diplomáztam. Amerikába azért jöttem, hogy kipróbáljam magam szakmailag ott is. Szüleim hazaszeretetre neveltek, tehát nem azért jöttem el, mert ott akartam volna hagyni a hazámat, inkább a kalandvágy és a szakmai kihívás hajtott, ami utólag visszanézve olyan fiatalon vakmerőségnek tűnik. A saját lányaimat már nem biztos, hogy így engedném… Akkoriban nyaranta sok konduktor (gyógypedagógus) jött az USA-ba dolgozni, pénzt keresni. Először én is csak egy nyárra jöttem Kaliforniába, de a család, ahol dolgoztam, visszahívott, mert olyan sokat fejlődtek a gyerekeik. Tóth Judit barátommal alapítottunk egy kis magániskolát, ahol mozgássérült gyermekekkel foglalkoztunk az ún. konduktív pedagógia módszerével. Híre ment és meghívtak minket Michigan államba, ahol egy pilot programban vettünk részt, amely során felmérték, hogy a konduktív pedagógia hogyan tudna működni a közoktatásban. Mivel nagyon sikeres volt, visszahívtak minket oda dolgozni. Az volt tervük, hogy magyar mintára Amerikában is beindítják a kondutorképzést, ezért azt tanácsoltuk az egyetemnek, megfelelő szakmai háttérrel indítsák be a progamot, ezért vegyék fel a kapcsolatot a budapesti Pető Intézettel, ami meg is történt. Két évig dolgoztam vendégprofesszorként a michigani egyetemen; olyan helyen és olyan projekten, amiről nem is álmodtam korábban. De ami engem tulajdonképpen Amerikában marasztalt, az nem a szakmai előremenetel, hanem a házasságom volt. Nagyon szeretek itt lenni, az Egyesült Államok sokat adott nekem, itt élek a családommal, de ma is akkor vagyok otthon, amikor Magyarországra utazom. A mai napig Magyarországot érzem hazámnak; a szívem ma is Magyarországon dobog, ezért nagyon gyakran haza is utazunk.
A két év egyetemi munka után tehát férjhez mentél, s hamarosan háromgyermekes anya lettél. Nemsokára újra megtalált a munka, immár önkéntes formában…
Magyar származású, Amerikában született és felnőtt férjemmel két éven keresztül repkedtünk egymáshoz Kalifornia és Michigan államok között, majd 2000-ben úgy döntöttünk, összeházasodtunk, és akkor visszaköltöztem San Francisco közelébe. Egy évre rá megszületett az első gyerekünk, aztán a második és a harmadik, és nagyon fontosnak tartottam, hogy otthon legyek velük. Azt hiszem, nagyszerű gyerekek lettek. Tudom, persze, az ember mindig ezt mondja a saját gyerekéről, de ahogy elnézem őket felnőttként, azt látom: minden befektetett perc megtérült azáltal, hogy ők milyen klassz emberek lettek. Zsófi 22 éves, művészettörténetet tanul Magyarországon, Noémi állatorvosnak készül, Lili pedig most érettségizik és ő is orvosi pályára készül. Édesapám is gyógypedagógus, és fül-orr-gégész gyermekgyógyász, édesanyám pedig gyógypedagógus és tanító voltak, nagyszüleim siketekkel és vakokkal foglalkoztak, talán a véremben van a segítő szakma. Mindig azt hallottam az otthoni vacsoraasztal körül is: hogyan tudunk gyógyítani, másokon segíteni, közösséget építeni. Azt hiszem, emiatt folytam bele a diaszpóra magyarság ügyébe is. Először csak tanítottam a lányaim hétvégi magyar iskolájában, ahol ma már társigazgató vagyok, emellett aktív voltam a cserkészetben szülőként is, ma is én szervezem a cserkészbált. Akkor tágult ki számomra ez a világ, amikor elkezdtem különböző tanári- és diaszpóra-konferenciákra járni.
Mielőtt erre rátérünk, még egy kicsit a családodról. Természetes volt a magyar neveltetés?
Amikor Zsófi négy éves lett, beírattuk őt az itteni magyar óvodába-iskolába és a cserkészetbe, ahol persze engem is rögtön elkaptak: akinek ilyen diplomája van, annak itt a helye, tanítson. Ennek lassacskán húsz éve, és nem bántam meg egy pillanatig sem, mert nagyon szeretek a gyerekekkel lenni és velük dolgozni. A gyerekeim mindhárman végigjárták az összes grádicsot az magyar óvoda-iskolától kezdve a cserkészetig, letették a magyarságismereti vizsgát, őrsvezetők lettek, jártak a Fillmore-i (New York állam) vezetőképző táborokba. A cserkészet nagyon sokat adott nekik azáltal, hogy a mai napig megvannak az ott szerzett barátságaik; annak ellenére, hogy a két nagyobb már nem cserkészkedik. A negyedikes gimnazista Lili most is őrsvezető. Azt szoktam mondani mindenkinek, aki kérdezi, hogy értem el azt, hogy ilyen szépen beszélnek magyarul: én nem tanítottam őket magyarul, én magyarul beszéltem velük. Tehát sosem volt kérdés, hogy milyen nyelven beszéljek velük, ahogy részükről sem ütköztem falba sosem olyan értelemben, hogy ne akarnának magyarul beszélni. Magyarságukra mindig is büszkék voltak, sosem tagadták, sosem szégyellték, teljesen természetes volt számukra; azért is, mert egy teljesen magyar közegben nőttek fel, Kalákát hallgatva, magyar népmeséket nézve. Azt hiszem, ennek kulcsa az a pozitív érzelmi töltet volt, ahogy én a magyar dolgokról beszéltem nekik. Amikor tanítóként beszélgetek a szülőkkel, mindig elmondom nekik: nem szabad, sőt nem lehet erőszakkal tanítani egy gyereket a magyar nyelvre. Ha ugyanis neki bármilyen negatív asszociációja van a magyar nyelvvel, akkor nem fog magyarul beszélni. Az iskolai oktatás során is az a legfontosabb, hogy szeressék a tanító nénit. Ha ugyanis a tanító néni kedves, nem unja amit csinál, nem büntet, azaz nem hozza őket kellemetlen helyzetbe, akkor szeretik őt és a magyar nyelvet, ugyanis számukra az iskolában a tanár jelenti a magyar nyelvet. Otthon pedig a szülő, jó esetben talán esetleg még egy nagymama. A magyar nyelvvel itt csak rajtuk és rajtunk, magyartanárokon keresztül találkoznak. Tanítói diplomám van, hivatalosan a négy elemi diákjait taníthatom, de az elmúlt két évtizetben már minden korosztályt tanítottam, kivéve az óvodásokat. Végigvittem egy osztályt egészen a magyarságismereti vizsgáig; tanítottam őket történelemre, földrajzra, magyar nyelvtanra és irodalomra. Tavaly újrakezdtem egy elsős osztállyal, és nagyon büszke vagyok rá, hogy már tudnak olvasni.
Iskolátok különlegessége, hogy nagyon szorosan együttműködik a cserkészettel és az egyházakkal, és ezért minden foglalkozás ugyanazon a napon, vasárnaponként zajlik.
A fenntartók a helyi magyar református és katolikus egyházak, a helyszíne pedig a Woodside Priory School, amit még az ‘57-ben menekülő pannonhalmi bencések alapítottak, s ami egy híres és respektált gimnáziummá nőtte ki magát. Itt működik a Katolikus Misszió is, minden vasárnap 11-kor magyar nyelvű mise van, és fél órányi autóútra van tőlünk a református templom is, oda is járnak családjaink. Az iskola nyolc tantermet használ fél egytől fél háromig, utána szünet, majd cserkészet következik fél hatig. Mindez egy gyönyörű épületben, egy meseszép helyen. A gyereklétszám jelenleg 69, majdnem eléri a Covid-járvány előtti létszámot, ami nagyon jó. Sőt, rengeteg óvodásunk van, idén huszonnégyen, és létszámstopot kellett bejelenteni, mert a fantasztikus óvónénink már nem tudott többet vállalni. A Szilikonvölgy közelsége miatt nagyon sok a friss bevándorló, fiatal értelmiségiek, ezért sok a kisgyerek is, akik elég jól tudnak magyarul. Vannak vegyes házasságok, de nagyon sok a két magyar szülős család, akik általában első generációsok, az elmúlt néhány évben jöttek a Amerikába. Legtöbb tanárunk szakképzett tanár, ebben nagyon szerencsések vagyunk, mint ahogy abban is, hogy hosszú éveken keresztül velünk dolgoznak. Ezek a tanárok a szülők közül kerülnek ki, elhozzák a gyereküket, aztán bevonódnak, és nyolc-tíz évet maradnak, sőt van aki többet is, mert ugyan a gyerekük már nem jár ide, de még cserkész. Mellé Zsuzsa, az óvónő 18 éve van itt, kisebb kihagyásokkal. Kozek Ildikó, akinek szintén tanári diplomája van, már másfél évtizede itt tanít. Én több mint 18 éve, társigazgatónk, Tóthné Kollár Kata pedig a 2000-es évek legeleje óta.
Kata tizenegy éve vezeti az intézményt, tavaly óta már veled együtt. Milyen köztetek az együttműködés? Kérdezem ezt azért, mert a generációk közötti együttműködés, illetve átadás sok magyar szervezetnél nem vagy csak nagyon nehézkesen működik…
Nálunk kétévente van igazgatóválasztás. Tíz évig senki más nem vállalta, így Kata vitte mindig tovább egyedül, tavaly viszont engem is felkértek, hogy méressem meg magam, és ugyanannyi szavazatot kaptunk, így lettünk társigazgatók. Ő hosszú évek óta vezeti az iskolát, nagyon jó az adminisztrációban és szereti is csinálni, én kevésbé, viszont sok új ötletem van. Békességben és hatékonyan működünk együtt, leginkább azért, mert mindketten tudjuk, hogy a közös cél, vagyis az iskola érdekében együtt kell működnünk. Ha az ember korrekt, ha nem zárja ki a másikat, ha nem a másik háta mögött végzi a dolgát, akkor együtt tud működni a másik generációval is. És ne felejtsük el, hogy nálunk mindenki szabadidejében és teljesen ingyen dolgozik, nemcsak mi, hanem az összes tanár. Jól meg is lepődtem, amikor megtudtam, hogy máshol nem feltétlenül így van, de nálunk azért alakult így, mert a cserkészeknél is mindenki önként és fizetés nélkül végzi a munkáját, így szóba sem jött, hogy az iskolai tanárokat esetleg kompenzálni kellene. És nemcsak a magyar iskola, az egész itteni magyar közösség is elég jól együttműködik. Persze mindig vannak kisebb harcok, de annyi esze mindenkinek van, hogy tudja: együtt kell dolgozni.
Az iskola abban is különleges, hogy a világon elsőként viseli Kányádi Sándor nevét. Hogy történt a névválasztás?
Sokáig nem volt nevünk, csak mint San Franciscó-i magyar iskola léteztünk, pedig nem is a városban vagyunk, attól negyven perc autóútra vagyunk dél felé. De a helyszín nevét sem adhattuk névként, hiszen Portola Valley-t senki nem ismeri a környéken túl. Kerestük ezért sokáig a megfelelő nevet, és Kányádi Sándornál kötöttünk ki. Egyrészt, mert gyermekverseket is írt, másrészt erdélyi magyarként valószínűleg jobban átérezte a diaszpóra magyarságának helyzetét. Harmadrészt, mert a Halottak napja Bécsben című versében benne vagyunk:
szóródik folyton porlódik
él pedig folyton porlódik
szabófalvától san franciscóig
szabófalvától san franciscóig
Ezért javasoltam Kányádi Sándort. Amíg élt, senki nem mert tőle ilyet kérni, de abban az évben, amikor meghalt, találkoztam Gryllus Dániellel, és egy őriszentpéteri beszélgetés során felvetettem nekik, hogy a mi iskolánk nagyon szeretné megkapni Kányádi Sándor nevét. Ő pedig azonnal felhívta Kányádi Sándor özvegyét, elmondta neki, hogy mit szeretnék, és az özvegy beleegyezését adta. Azon nyáron egyébként éppen Erdélybe is ellátogattunk a családdal. Elmentünk Nagygalambfalvára is, ahol meglátogattuk a költő friss sírját, letettük mi is a saját virágunkat, majd szilvát szedtünk Kányádi Sándor testvérével, Róza nénivel, aki beinvitált minket a házukba is. Életre szóló élmény maradt számunkra az a nap. Azóta iskolánk büszkén viseli a költő nevét, testvériskolája lettünk a nagygalambfalvi Kányádi Sándor Iskolának, és részt veszünk az versmondó versenyükön, amelyben külön kategóriát írnak ki számunkra. Nálunk mindenkinek meg kell tanulnia egy Kányádi Sándor verset, amit elmondanak az osztályban, esetleg a szülők előtt, és aki szeretne benevezni a versenybe, videót készít, amit eljuttatunk a nagygalambfalvi iskolába. Idén tizenhat videót küldtünk.
A helyi magyar közösség jól működik, említetted. Milyen közös programjaitok vannak?
A katolikus és a református templomok vagy közösségek felváltva rendezik a március 15-i műsort, a magyar iskola diákjainak és a helyi cserkészek részvételével. 1957 óta minden évben a református templom tartja az ún. serlegvacsorát ‘56 emlékére, és ugyanúgy van ünnepi műsor, versmondás, mint a másik nemzeti ünnepen, csak épp ez az esemény vacsorával zárul. Egy másik eseményen, a disznótoros vacsorán a cserkészek szolgálnak fel. Van éves Cserkészbálunk, idén a 49., aminek nyolcadik éve főszervezője vagyok, mert a cserkészetet fenntartó szülői bizottság elnöke is voltam éveken keresztül. Mindig azzal szoktunk viccelődni, hogy a három lányomnak milyen menő esküvőket fogok majd rendezni, mert mostanra már nagyon megtanultam, hogyan kell ilyen eseményeket jól szervezni. Rengeteg munkával jár, mert gyakorlatilag csak négyen vagyunk, akik szervezzük, de mindig nagyon sikeres. Februárban van, idén közel kétszáz vendégünk és tíz pár első bálozónk volt, ami szép szám. A környék magyarságának ez az egyik legelegánsabb és legvártabb eseménye, amit egy igényes country clubban rendezünk meg. Azt hiszem, mindenki szeret évente legalább egyszer nagyon szépen felöltözni és elmenni egy elegáns eseményre, leváltani a cserkész egyenruhát vagy a tanítói kalapot egy szmokingra vagy báli ruhára. Itt összejönnek és szórakoznak a helyi magyarok, tudva azt, hogy a bál bevételének minden egyes dollárja a cserkészetet és a magyar iskolát támogatja. Idén kifejezetten a júliusi Jubi táborra gyűjtöttük a pénzt, hogy minél több gyereket el tudjunk küldeni a távoli Fillmore-ba, New York állam északi részébe, ami nem kevés kiadás, hisz a részvételi díjak mellett a repülőjegyeket is fizetni kell, ami két gyermek esetén akár több ezer dollárt is jelenthet. Idén közel 40 cserkészünk megy majd a táborba, ami nagyon nagy szám.
Mi van még? Néptánccsoport, magyar ház? Egyáltalán mekkora a környék magyarsága?
Az Eszterlánc néptánccsoportot lelkes felnőttek alkotják, akik nemrég beindították a kicsiknek is a táncoktatást. Itt egyébként mindig is volt néptánccsoport, korábban Tihanyi Laci vezette, aki annak idején Magyarországról érkezett néptáncot tanítani és itt ragadt, majd tőlünk Clevelandbe került, most pedig Floridában él. Ők is fellépnek a nemzeti ünnepeken. Nagyon aktívak, de sokat számít, hogy kaptak segítséget, egy Kőrösi Csoma Program (KCSP) ösztöndíjast, megosztva őt a magyar fesztivállal és a cserkészettel. Dajka Ilka mostani KCSP-sünk már másodjára van itt, tanít néptáncot a cserkészeknek és az Eszterlánc csoportjainak is. Kétévente van egy nagy magyar fesztiválunk, amit idén május 11-én rendeztük meg. Szervezője a helyi Hungarian Heritage Foundation, San Franciscótól délre, Belmont városában egy park volt a helyszín. Fellépett az Eszterlánc, a Los Angeles-i Kárpátok Néptáncegyüttes, és Magyarországról Berecz István. A cserkészek lángost sütöttek, az egyházak ennivalót készítettek, különböző magyar árusok voltak jelen. Ez egy olyan esemény, ahova olyan magyarok is eljönnek, akik esetleg a nemzeti ünnepekre sem, akik gyereketelenek vagy gyermekük nem jár magyar iskolába vagy cserkészetre, de mégis akarnak magyarokkal találkozni. És sok amerikait is vonz a zene, a néptánc és a gasztronómia. Nagyjából 1500 ember szokott összejönni ezen a fesztiválon. Nem tudom, hogy mi az észak-kaliforniai magyarság hivatalos száma, de biztosan több tízezres. Viszont ahogy az más jelentős magyar népességgel bíró államokban is látszik, ennek a tömegnek csak egy töredéke jár magyar közösségekbe. És az itteni magyarok kevésbé sokadik generációsok (szemben az ohio-i, New York-i vagy New Jersey-beli magyarsággal), hanem, ahogy említettem, jellemzően inkább friss bevándorlók. Magyar házunk egyelőre nincs, van viszont egy magyar múzeumunk: az Orly Múzeum, amit egy testvérpár alapított. Szüleik házát alakították át múzeummá. Ez egy 40-50 fő befogadására képes kellemes kis ház, ahol Szabó Éva kisebb magyar rendezvényeket szervez, legutóbb egy koncertet, de volt, hogy már nemzeti ünnepet is tartottak ott. Vannak magyar festményeik és egyéb összegyűjtött magyar vonatkozású tárgyaik. A református egyház nemrég vásárolt meg a közösség összefogásával egy templomot, azzal a céllal, hogy ne csak templomként műküdjön, hanem magyar közösségi házként is.
A Diaszpóra Tanács amerikai regionális elnöke lettél tavaly ősszel. 2024-re a magyar kormány meghirdette az együttműködés évet, de mi eddig is erről beszélgettünk. Elnökként elkezdtél személyesen is találkozni a diaszpóra magyarságával. Miért tartod ezt fontosnak?
2018 előtt a San Francisco környéki magyar szervezeteknek nem volt képviselete a Diaszpóra Tanácsban, de szerették volna, ha legyen, hiszen sok magyar szervezet működik itt is, ezért kértek fel engem a feladatra. Ugyanígy kérték fel Jakabffy Zsolt református lelkészt a Los Angeles környéki magyar szervezetek képviseletére. Tagként igyekeztem minden információt megosztani az itteniekkel. Az évek során számtalan ajánlólevelet írtam a magyarországi Rákóczi-táborokba és a Diaszpóra Felsőoktatási ösztöndíjra pályázóknak. Mondhatjuk, hogy amikor 2018-ban elmentem a Hétvégi Magyar Iskolák Találkozójára, az Amerikai Magyar Iskolák Találkozójára, majd a Diaszpóra Tanács tagja lettem, kinyílt számomra a világ, és a lokálisból át tudtam kerülni egy globálisabb nézőpontba. Elkezdtem megismerni más magyar szervezeteket és szervezeti vezetőket, nemcsak Kalifornia- vagy Amerika-szerte, hanem akár világszerte is. Ma már azt is tudom, hogy Ausztráliában milyen magyar iskolák működnek, s kik vezetik őket. Ugyanígy megismertem nagyon sok Európában működő tanárt, iskolát, szervezetet. Nagyon fontos volt számomra, hogy átlássam az egész rendszert és annak működését. A Covid-járvány ébresztett rá arra – nem csak engem, mindenkit -, hogy a személyes kapcsolatot semmi sem tudja pótolni, mert online ritkán alakulnak ki tartós barátságok, ezért szeretnék minél több helyre személyesen is eljutni. Megyek mindenhova, ahova meghívást kapok.
Hol jártál eddig és melyek a legfontosabb tapasztalataid?
Sok helyszínre eljutottam már: a washingtoni Kossuth Házba, a New York-i Piarista bálra, a Chicagói Gálára, Los Angelesben az Antal Tímea szervezte színházi előadásra, az egyik phoenix-i Magyar Fesztiválra… Ezek a találkozók elsősorban kapcsolatépítésről szólnak és arról, hogy arcot adjak a Diaszpóra Tanácsnak, mert meglepően sokan nem ismerik a szervezetet, nem is tudják, hogy van, és hogy milyen célokkal és eszközökkel működik. A bálokon és fesztiválokon lehetőségem volt beszélgetni olyan emberekkel, akiket érdekeltek a Nemzetpolitikai Államtitkárság különböző programjai. Röviden össze tudtam foglalni nekik mindezeket, a Rákóczi-táborokat, a Reconnect Hungary-t, a Balassi-Ösztöndíjat és a Diaszpóra Felsőoktatási Ösztöndíjprogramot. Nagyon fontos kitalálni, hogyan lehet elérni azokhoz, akiknek nincsen tudomásuk ezekről a lehetőségekről. Mi ezt természetesnek vesszük, de vannak, akikhez egyszerűen nem jut el, pedig nagyon szívesen részt vennének valamelyik programban. Tehát célom az információáramlás javítása, és az, hogy a magyar közösségek egy arcot társítsanak a Diaszpóra Tanácshoz. Sok helyen ugyanis nincs egy egyértelmű közösségi vezető, aki mindezt a sok információt helyben továbbítani tudná. A találkozókon keresztül felmérem, melyik közösségben hogy mennek dolgok, ki milyen problémákkal küszködik. Eddig tapasztalataim szerint a nehézségek hasonlóak, tehát tudunk egymástól tanulni. Elnökként ezért azt látom nagyon fontosnak, hogy a kommunikáció ne csak lokálisan, hanem globálisan is működjön. És ne csak beszámolókat tartsunk egymásnak, hanem próbáljunk tényleges megoldásokat találni a problémákra. Nem szabad csak önmagunkkal foglalkozni. Mivel a legtöbben önkéntesen végzik a magyarsággal kapcsolatos feladatokat és korlátos az idejük, hajlamosak csak önmagukra vagy a saját szervezetükre koncentrálni, nincs energiájuk arra, hogy a saját kis körükből kitekintsenek. Igy kis magyar szigetek alakulnak ki, akik között nincs együttműködés, információáramlás. A másik tapasztalatom: akárhány magyar is van az adott környéken, valahogy mindig ugyanaz a néhány elkötelezett ember csinál mindent, és amikor kiesik valaki, máris baj van…
Tehát nemcsak a jelenben kell gondolkodni, hogy abban is, mi lesz öt vagy tíz év múlva. Mit tapasztaltál még?
Azt is láttam ezeken az eseményeken, hogy legtöbb helyen megvannak azok a kulcsemberek, akik megszerveznek olyan dolgokat, amelyek esetleg nélkülük nem működnének. Hosszú évekre-évtizedekre visszanyúló tradíciókat tartanak életben, amelyekben a legtöbb magyar szívesen vesz részt. És azt is láttam, hogy a magyar kultúrát csak így lehet életben tartani. Nagyon sokat beszélünk ma arról, hogyan lehet elérni azokat az embereket, akik már nem beszélnek magyarul. Én úgy látom, a másod- és többedik generációsok már kevésbé érdeklődnek a magyar kultúra iránt. Ezért szerintem mindig a célcsoportot kell jól meghatározni, és a számukra megfelelő programot kell nekik továbbítani. És tudni, illetve tudatosítani kell azt, hogy a magyar iskola és cserkészet azoknak szól, akik ismerik vagy ismerni akarják a nyelvet. A fesztiválok, a népzene, a néptánc, a gasztronómia pedig azoknak, akik nyelv nélkül akarnak ismerkedni valamilyen szinten a magyar kultúrával. A Balassi-Ösztöndíj és a Diaszpóra Felsőoktatási Ösztöndíj azok számára létezik, akik Európában vagy Magyarországon akarnak tanulni, magyarul vagy angolul. Azoknak a fiataloknak, akiknek valaha valamely felmenője magyar volt, ott a Reconnect Hungary, ami szintén egy fantasztikus program, amit mindenképpen többet kellene reklámozni, kevesen tudnak róla. Nagyon sokan még arra is rácsodálkoznak, hogy más tagállamokban is élnek magyarok, ezért is kezdtem rendszeresen összegyűjteni a magyar szervezeteket és eseményeket, majd kiposztolni az elnöki közösségi oldalamra. Számtalan olyan visszajelzést kapok, hogy nem is gondolták volna, hogy ennyi helyen van magyar iskola, március 15-i ünnepség, bál vagy fesztivál… A diaszpóra-világban mélyebben benne élőknek ez nyilvánvaló, de elfelejtjük azt, hogy a legtöbb hétköznapi ember számára nem az. Meg kell tanulnunk elérni őket, és közvetíteni nekik ezt a sok információt.
Említetted a magyarul nem beszélőket…Ez a kényes téma egyre inkább kulcskérdéssé válik a magyar diaszpórában, ahol két nézőpont ütközik. Te hogyan látod ezt a kérdést?
Szerintem nem szabad azt mondani, hogy a magyar nyelvet nem kell megtanítani. Ez a kisebb ellenállás felé való menetelés, és nem lesz, mert nem lehet jó a vége. Kányádival szólva: egyetlen hazánk van, az a magyar nyelv. Ha a nyelv elvész, akkor nagyon sok minden elvész azzal együtt. Sokak magyarsága csak egy „checkbox”: a (déd)nagymamám Magyarországról jött, ismerek néhány magyar ételt, és ez milyen nagyszerű, de ennél nem jelent többet. Őket esetleg meg lehet szólítani egy fesztivállal, esetleg egy feliratozott magyar filmmel, lángossal, kürtőskaláccsal, hungarikumokkal, néptánccal és népzenével. De aktívan bevonni ezt a réteget a magyar közösség életébe már nagyon nehéz. Ők biztosan nem fogják keresni a magyar nyelvű közösségi oldalakat, legfeljebb felirakoznak egy-egy angol nyelvű hírlevélre. Tehát a kétnyelvű programok jók, de semmiképpen nem mehetnek azok kárára, akik tudnak és akarnak magyarul beszélni. Ha például egy nemzeti ünnepet kétnyelvűen tartanak, akkor mit mondasz annak a gyereknek, akit a szülei azért hoznak cserkészetre és magyar iskolába, hogy tanuljon meg magyarul? A Cserkészbálunkat Maurus atya angolul nyitotta meg, de utána minden magyarul zajlott. Mert ha angolul tartjuk a magyar cserkészek bálját, az milyen üzenetet hordoz? A másik nehéz kérdés a vegyes házasságok ügye. A férjem szülei ‘56-os magyarok, magyar nevelésben részesítették mind a négy gyermeküket, de a családban én vagyok az egyedüli magyar házastárs. Következmény: a tíz unokából csak az én három gyerekem beszél magyarul, jár a nemzeti ünnepekre, magyar iskolába és cserkészetre, a másik hét nem… Miközben anyósomék kőkemény magyarok, támogatják az összes magyar ügyet, magyarul élnek, beszélnek, főznek, stb. A vegyes házasságokban sajnos sokszor már nem teszik bele az energiát a magyarság megőrzésébe. Persze sokan ennek ellenére meg akarják szerezni a magyar állampolgárságot, mert azért az jól jön…
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A képek Magyar Diaszpóra Tanács Regionális Elnök – USA Faceook oldalról származnak.
