A 30 éves Angyalföldi Vadrózsa Táncegyüttes minden bizonnyal Magyarország legkiemelkedőbb nem hivatásos néptáncegyüttese. Művészeti vezetői Fundák-Kaszai Lili és Fundák Kristóf, céljuk a Kárpát-medence gazdag népi hagyományainak és kulturális kincseinek világszínvonalú bemutatása. Erről nemrég Amerika keleti partján többször is meggyőződhettünk, amikor az október 19-én kezdődő, 18 napos, öt állomásos turnéjuk keretében bemutatták az amerikai magyar közönségnek az Örökség (Legacy) című 70 perces fergetes műsorukat, amellyel az 1956-os forradalom és szabadságharc előtt tisztelegtek. A turné utolsó állomásaként a New Brunswick-i Magyar Amerikai Atléta Klubban (HAAC) tartott előadás után a helyszínen beszélgettem a szervezőkkel és néhány táncossal.
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Örökség, hagyomány, család, közösség – az együttesről és a turnéról
Mint tájékoztatójuk közli, a Budapest XIII. kerületében, Angyalföldön 30 éve alakult néptáncegyüttes a kezdetek óta küldetésének tekinti az autentikus magyar néptánc és népzene megőrzését és terjesztését tanítással és előadással. A nem hivatásos együttes vezetői és tagjai különös hangsúlyt fektetnek a közösségépítésre és a következő generáció nevelésére. Nagy családként tekintenek az összesen 250 táncosból álló csapatukra: a felnőtt együttes mellett hat másik csoport működik, 3 és 60 év közötti táncosokkal. A Vadrózsa rendszeresen vesz részt országos fesztiválokon és versenyeken, ahol az elmúlt 10 évben folyamatosan kiemelkedő eredményeket ért el, számos csoportos és egyéni díjjal büszkélkedhet. Művészeti vezetői a Fundák-Kaszai Lili és Fundák Kristóf kiváló néptáncosok. Kristóf 2024-ben megkapta a legmagasabb nemzeti kitüntetést, amit koreográfus Magyarországon kaphat. Évek óta tanítanak és koreografálnak szerte Magyarországon, a határon túli magyarok lakta településeken, sőt néhány éve az észak-amerikai magyar diaszpórában is.
Az együttes az autentikus magyar néptánc bemutatása mellett nyitott más művészeti ágakra is, ezért repertoárján számos kortárs mű és táncszínházi darab is szerepel. A táncosok büszkék sikereikre, ugyanakkor komoly felelősségnek tekintik az elért eredményeket, ezért munkájuk sarokkövei az alázat és az odafigyelés a részletekre. A Vadrózsa példát kíván mutatni a magyar néptáncmozgalomnak és a jövő nemzedékének. Az öt állomásos (New York, Washington, Cleveland, Boston és New Brunswick), 40 táncossal és öt zenésszel zajló Hagyaték (Legacy) című amerikai turnéjuk 70 perces előadásának legfőbb küldetése a Kárpát-medencei folklórkincs sokszínűségének és virtuozitásának bemutatása az alkotók friss, fiatalos szemléletmódján keresztül. A műsor kötőszöveteként és látványvilágában is az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékeztet, amihez a magyar tánc- és zenei kultúra motívumait használták fel és helyezték látványos színpadi környezetbe.
Minden alkalommal felülmúlni önmagukat – a művészeti vezető értékelése
Fundák Kristóf elárulta: amint megérkeztek Manhattanba, a reptéri buszon tartott egy kis beszédet a táncosoknak, ahol elmondta nekik, hogy nagyon elégedett volt a műsor Hagyományok Házában nemrég tartott premierjével, de azt is hozzátette: az előadás onnantól csak még jobb lehet, és annak is kell lennie. „Minden előadás más helyszínen zajlik, ami új kihívásokat hoz, ugyanakkor egyre több tapasztalatot is nyújt – így egyre jobban csiszolódik és meg tud újulni, úgy előadóművészeti szinten, mint a nézők számára. Nagyon büszke vagyok a csapatra, mert majdnem 100 százalékig tudták teljesíteni ezt a kérésemet, majdnem minden alkalommal fölülmúlták előző szereplésüket. A ‘majdnem’ azt jelenti: volt egy tetőzés, de utána sem esett vissza a színvonal, pedig elég fárasztó 18 napon vagyunk túl. És azt hiszem, itt New Brunswickon, méltó pontot, vagy inkább felkiáltójelet tettünk a műsor és a turné végére” – fogalmazott a művészeti vezető.
A választott tematikát illetően kiemelte: az volt a szerencséjük, hogy nem először jártak Amerikában és nem először találkoztak helyi közösségekkel. „Nem ismeretlen közegbe jöttünk. Valamilyen formában mindenütt voltak kapcsolódási pontok, főleg Clevelandben, de talán New Brunswickon a legtöbb. Így azt is tudtuk, minek örülnének a nézők, milyen az a műsor, ami megérinti, beleszegezi a székbe és tapsra készteti őket – természetesen megpróbáltunk egy ilyen műsort hozni.” Mint mondta, bár egy rendező-koreográfusnak egyértelműen az a célja, hogy alkotása tetszen a közönségnek – mert ha nem így áll hozzá, akkor öncélú lesz a végeredmény –, de a Vadrózsa célja ennél tágabb: mint mindig, ebben a produkcióban is volt olyan típusú edukáció, amely során igyekeztek megmutatni saját elgondolásaikat arról, hogy manapság hogyan érdemes néptáncot és folklórt színpadra vinni Magyarországon. „A közönség reakciói és az előadásokat követő beszélgetések megerősítettek minket abban, hogy megtaláltuk azt a vágyott középutat, azt a szép egyensúlyt, hogy a színházat és a folklórt hogyan tudjuk olyan újszerű módon bemutatni az itteni közösségnek, amihez nincsenek feltétlenül hozzászokva – legalábbis nem ezt kapják rendszeresen –, de ami azért tetszik mindenkinek.”
Fellépni a hidakra – a turnémenedzser összegző gondolatai
Mint a New Jersey állambeli New Brunswick közelében született és felnőtt Hajdu-Németh Ildikó turnémenedzser fogalmazott, „egy kicsit csalás” volt részéről a turné keleti parti megszervezése, mert ezt a turnéval érintett öt magyar közösséget nagyon jól ismeri, tehát tudta, kihez kell fordulni helyi szervezési segítségért. Bár közben kiderült számára, hogy az elmúlt 12 év alatt, amióta családjával Magyarországon él, sok minden változott az egyes diaszpóra közösségekben, ennek ellenére alapvetően ismerős terepen dolgozott – már csak azért is, mert a legutóbbi hasonló turnét édesapja, Magyar Kálmán szervezte, aki a New Yorkban és környékén működő Hungária néptáncegyüttes művészeti vezetője volt, Washingtonban pedig az a Hungarian Folklife Association (HFA) fogadta őket a helyi Tisza néptáncegyüttessel karöltve, amelynek egyik alapítója ifj. Magyar Kálmán Öcsi, Ildikó testvére. Ezen a helyszínen a másik HFA-társalapító, De Cheke Qualls Panni, és a Tiszából Emese O’Donnell és Cathy Lamont segítettek – nemcsak szakmailag, hanem a városnézés során is. Harmadik, clevelandi megállójuk házigazdája pedig Molnár Zsolt, a 40. születésnapját velük ünneplő Bocskai Rádió igazgatója volt, az egyik táncos szülei, Pigniczky Eszti és Szentkirályi Endre cserkész- és volt Regös vezetőkkel együtt, akik gondoskodása kiterjedt a vendéglátásra is: ott nem szállodában, hanem családoknál laktak, ahogy utolsó állomásukon is. Bostonban Varga Emese és Sóti Adrienn foglalkozott velük. New Brunswick pedig, ahol négy napot is töltöttek, amolyan hazaérkezést jelentett a csapat sok tagja számára, ugyanis nemcsak Ildikó kötődik ide, hanem két táncospár is, Kovács Viola és Szanyó Gábor, valamint Balogh Lili és Molnár István Dániel, akik a Kőrösi Csoma Sándor program (KCSP) ösztöndíjasaiként egy-egy tanévet töltöttek itt a közelmúltban. Továbbá, ahogy Fundák Kristóf az előadás előtt elmondta: ha a Vadrózsának hivatalosan is lennének testvér-tánccsoportjai, azok minden bizonnyal a helyi Mákvirág és Csűrdöngölő együttesek lennének.
„Ha majd egyszer a jövőben máshova is elmegyünk Észak-Amerikában, lehet, hogy egy fokkal nehezebb lesz majd az előadásokat megszervezni a mostaninál, de ez egy remek első próba volt, amiből nagyon sokat tanultam személyesen is”, vallotta be Ildikó, aki a színpadon, a műsor utáni személyes hangvételű köszöntőjében is megemlítette: egy évvel ezelőtt kérték fel erre a feladatra, ami élete óriási lehetősége és egyik kedvenc projektje lett, és amiben nagyon otthon érezte magát. „Szüleim, Magyar Judit és Kálmán közelében és szárnyai alatt egész életemben ebben a magyar népzenész-néptáncos közegben éltem, ahogy az öcsémmel alapított Életfa zenekarban, illetve a New York-i Hungária, a pittsburghi Tamburitzans és az itteni Csűrdöngölő táncegyüttesekben is. Tudom tehát, mit éreznek a táncosok és a zenészek, mi esik jól nekik, mire kell odafigyelni, emiatt sem volt túl nehéz dolgom.” Érdekességként elmesélte, hogy az együttes erős csapatszellemét mutatja az is, hogy a több hetes logisztikai előkészület bravúros csúcspontjaként a turné kezdete előtti nulladik napon a kellékkel teli 86 bőrönd már bepakolva és az édesapja adományozta fóliával bevonva várta az utat, és ugyanez történik majd a másnapi, utolsó napjukon is.
A turnémenedzser elmondása szerint a táncosokkal azt is meg tudta beszélni, hogy ő, aki egyébként „csak” egy szülő a Vadrózsában, most egy évre új szereposztásba került. „Nagyon szépen együtt tudtunk működni, mert az utolsó szó mindig Lilié és Kristófé volt, én pedig igyekeztem megteremteni azt a környezetet, amiben a műsor sikeres tudott lenni. Az én gyerekeim is ebben az együttesben nevelkedtek fel, és ezt a csodálatos kincsesládát most végre hazahozhattam”, mondta elérzékenyülten, majd hozzátette: a Vadrózsa „nemzetköziségét” mutatja az is, hogy tagjai közül többen az ország határain kívül születtek. Néhány évvel ezelőtt Lili és Kristóf megnyitották a Vadrózsa utánpótlás edzőtáborát az észak-amerikai fiatal táncosok számára is. Először három, utána tíz, majd tizenöt gyermek utazhatott e lehetőség keretében Amerikából Magyarországra az utóbbi években, és már nemcsak a New Brunswick-i Mákvirág tagjai közül, hanem például Kanadából is. „Nagyon örülök, hogy jelenleg a felnőtt csoportban is vannak külhoniak: Nagy Ottó Venezuelából, Pigniczky Keve Clevelandből, Gáspár Emese és Kovács Zsófi Kaliforniából, Tábi Erica New Jersey-ből, és erre a turnéra Ifj. Hajdu-Németh Lászlót is meghívták a zenekarba prímásnak. A lényeg ebben a történetben az, hogy ma már a magyarság nem olyan, mint az én szüleim idejében, amikor ők elhagyni kényszerültek Magyarországot és fogalmuk sem volt, hogy mikor tudnak visszatérni, ha egyáltalán visszatérhetnek. Mára már kiépültek ezek az óceánt átívelő hídak, csak fel kell lépni rájuk.”
Otthonról haza, itthonról vissza – könnyes családi és baráti látogatások
Balogh Lili és Molnár István Dániel, a Kőrösi Csoma Sándor program legutóbbi ösztöndíjasai (KCSP-sek), akik a 2023-24-es tanévet töltötték a turné utolsó helyszínén szintén elérzékenyülve osztották meg tapasztalataikat. Lili tudott először megszólalni: „Mindkettőnk nevében mondhatom, nagyon jó érzés volt visszatérni. Nagyon vártuk, hogy újra találkozhassunk azokkal, akiket megismertünk az itt töltött kilenc hónap alatt és ellátogassunk azokra a helyekre, ahol már ismerősként fogadtak minket. És amikor New Brunswickra értünk, mi is egy kicsit hazajöttünk, hiszen ott szinte egy második nagy családot kaptunk”. Ekkor Isti átvette a szót: “Én alapvetően egy távolságtartó ember vagyok, szeretem tartani a három lépés távolságot, ezért tavaly, amikor idekerültünk, sokaknak elmondtam: ha úgy érzik, hogy nem vagyok elég barátságos, az nem azért van, mert nem szeretem őket, hanem mert én így nevelkedtem. Ennek ellenére talán több barátságom született itt, mint otthon”.
Mint Isti elárulta, a magyarországi táncházmozgalomban nagyon erős a versenyszellem, ezért a művészeti vezetők úgy készültek erre a műsorra, hogy az hazai pályán is megállja a helyét, viszont az amerikai közegnek megfelelő közlési formában kerüljön színpadra, ami komoly kihívás volt. „Kettőnk számára azért sem volt könnyű a feladat, mert a csapat már akkor készült, amikor mi még itt tartózkodtunk, így nagy lemaradást kellett behoznunk. Mivel nagyon szeretünk táncolni, egyáltalán nem esett nehezünkre a szabadidőnket erre áldozni. Lili hozzátette: a produkciót nagyon intenzív, két hónapos felkészülési időszak előzte meg, a műsorban pedig széles palettát sorakoztattak fel: a 70 perces előadásban hét-nyolc tájegység táncai is megjelentek; vannak benne néhány éve már megalkotott és táncolt koreográfiák, de olyanok is, amelyek csak az utóbbi két hónapban készültek el. „Mindenki nagy izgalommal várta, hogyan fog sikerülni a felkészülés és az egész turné. Talán mindenki nevében mondhatom, hatalmas élménnyel gazdagodott az egész csapat.”
Nemcsak Hajdu-Németh Ildikó tért haza ezzel a turnéval, hanem a Clevelandon született és felnőtt Pigniczky Keve táncos is, aki egyetemi tanulmányai végéig aktívan részt vett a helyi cserkészcsapatban és a Regős néptáncegyüttesben. Amikor rákérdeztem, milyen érzés volt hazalátogatni és végigcsinálni a 18 napos turnét úgy, hogy a közönség soraiban majdnem mindenhol sok ismerős arc fogadta, meglepő választ kaptam: „Nehéz volt.” Elmesélte: az egyetem elvégzése után hat éve Budapestre költözött, ahol azóta is könyvelőként dolgozik, s közben jelentkezett kisterenyei születésű dédmamája révén a Nógrád Táncegyüttesbe, majd a Vadrózsába. Ott ismerkedett meg Zsófival, egy székelyföldi lánnyal, akivel el is jegyezték egymást, s jövő nyáron terveznek összeházasodni. Viszont a Romániában született Zsófinak már többször is visszautasították a vízumkérelmét, így most először jöhetett Amerikába, s csak most tudta meglátogatni azokat a helyeket, ahonnan vőlegénye származik. „Emiatt elég gyakran elérzékenyültünk; amikor leszállt a gép a turné első állomásán, s amikor Clevelandba érkeztünk, majd onnan eljöttünk, és bizonyára akkor is, amikor ma este az idelátogató Vörös Kati nagyanyámtól el fogunk búcsúzni. Nagy pillanat volt ez nekem is, meg Zsófinak is. Szüleimmel már találkozott Európában, s én is sokszor jártam náluk Erdélyben, de most jutott el először ide, ahol én felnőttem. Ez egyébként azért is izgalmas helyzet, mert épp most próbáljuk eldönteni, hol szeretnénk családot alapítani. Azt már tudjuk, hogy nem Magyarországon, hanem – mivel mindkettőnk munkája megengedi –, inkább szüleink közelében, tehát Székelyföldön vagy Clevelandon.” Végül Keve elárulta, hogy azért is volt számára lelkileg kissé megterhelő a műsor, mert mind a négy nagyszülője ‘56-os menekült. „Régebben nem értékeltem eléggé nagynéném, Pigniczky Réka ‘56-os tematikájú filmjeit, de ahogy mostanában újranéztem őket, sokkal mélyebb értelmet nyertek számomra. Most jöttem rá, hogy tulajdonképpen a forradalom ’terméke’ vagyok.”
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
