Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A New Brunswick-i magyar közösséghez évek óta érkeznek néptáncos ösztöndíjasok Magyarországról a Kőrösi Csoma Program (KCSP) keretében, az utóbbi két évben az Angyalföldi Vadrózsa Táncegyüttesből. Balogh Lili és Molnár István Dániel nemcsak öt néptánccsoporttal foglalkoztak, hanem a különböző helyi magyar szervezeteknek is sokat segítettek. Idén ugyan nem kellett a Pontozóra készülnie a helyieknek, de színpadra került egy évzáró gála és egy gyermekszínházi előadás az éves Magyar Fesztivál mellett. Balogh Lilit és Molnár Istvánt alaposan kikérdeztem az itt töltött kilenc hónapjukról.
Honnan érkeztetek és mivel foglalkoztok otthon?
Lili: Dunaújvárosban születtem és éltem 18 éves koromig, akkor jelentkeztem a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karára, Budapestre. Ez egy négyéves tanítói képzés, ahol a tanítói diploma mellett angol ún. művterületen tanultam, ami azt jelenti: általános iskolában első osztálytól hatodikig taníthatok angol nyelvet. Utána azonnal elhelyezkedtem egy budapesti általános iskolában, angoltanárként és tanítóként. A két tanév alatt gyakornokból pedagógus I. kategóriába kerültem, ami nem volt könnyű, hiszen az iskolai teendők, a diákönkormányzat vezetése mellett minősítő vizsgára is készültem. 2019 szeptemberétől kezdtem táncolni az Angyalföldi Vadrózsa Táncegyüttesben, így onnantól már a hobbim is Budapesthez kötött. Azóta életünk nagy részét Budapesten töltjük, csak hétvégente látogatunk haza Dunaújvárosba a családjainkhoz…
Isti: … ugyanis én is Dunaújvárosban születtem, mindketten mezőföldiek vagyunk. Mindketten a nagy múltú Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttesben nevelkedtünk. Én 2012-ben bekerültem annak tanári karába, majd 2015-ben továbbléptem, mert felkértek, hogy egy közeli településen átvegyem az ottani együttes művészeti vezetését, amire találtam egy nagyon jó párt magam mellé, Bocsi Nóra személyében, aki a mai napig társunk az Angyalföldi Vadrózsában. Hozzájuk 2018 októberében kerültem, előtte a Szentendre Táncegyüttesben is táncoltam. Lilivel abban az évben találtunk egymásra, és egy évvel később átcsábítottuk őt a Vadrózsába. Először a tehetséggondozó programban segítettem, szólistákat készítettem fel versenyekre, majd ‘22-ben megkaptam a legidősebb szenior csoport vezetését.
Akkor a tánc nem a hobbid, hanem a szakmád, ugye? És a Vadrózsa pedig a munkahelyed?
Isti: Igen. Mielőtt Amerikába érkeztünk, öt évig Ercsiben dolgoztam egy általános iskola ének-néptánc tanáraként. Ez egy olyan település, ahol nagyon sok hátrányos helyzetű, mélyszegénységben élő család lakik, tehát ez egy nagy misszió is volt nekem. Rengeteg szeretnivaló, de nagyon sok problémával napi szinten küzdő család és gyermek él ott, és az ottani áldatlan állapotok öt év után már felőrölték a lelkemet… Amikor jött a lehetőség, hogy Amerikába jöjjünk, felmondtam. Amellett másodállásban Gödöllőn az Urbán Verbunk Junior Alapfokú Művészeti Iskolánál dolgoztam, 10-12 éves gyerkőcökkel foglalkoztam. Az együttes az autentikus néptáncra alapoz, és azt modern köntösbe öltöztetve a mai rohanó ember érdeklődését fenntartva teszi ezt a nézők elé. Az ország egyetlen junior táncszínházi csapata, ahol nagyon hangsúlyos a színészi teljesítmény is. Oda visszavárnak teljes állásba, amint hazaérünk. A Vadrózsa tehát tulajdonképp a harmadállásom volt.
Honnan a kapcsolat a Vadrózsa és New Brunswick-i tánccsoportok között?
Lili: Az Angyalföldi Vadrózsa Táncegyüttes 1992-ben alakult, 2022-ben ünnepelte 30 éves fennállását. A jelenlegi művészeti vezetők, Fundák Kristóf és Fundák-Kaszai Lili 2009-ben vették át a művészeti vezetést. Bekerültek az országos néptáncmozgalom vérkeringésébe, ahol szép eredményeket érnek el már több éve a szakmai fórumokon és megmérettetéseken, például a Zalai Kamara Táncfesztiválon, a Szolnoki Országos Néptáncfesztiválon, a Néptáncosok Országos Bemutató Színpadán, amit röviden minősítőnek szoktuk nevezni. A nem hivatásos, vagyis amatőr néptáncegyüttesek élmezőnyében vagyunk. Emellett Lili és Kristóf már évek óta tevékenykednek az amerikai diaszpórában. A 15 éve Salamon József és felesége, Andrea által szervezett Csipke Tábor visszatérő vendégei, emellett sokszor utaznak Kanadába is. Calgary, Winnipeg, Montreal, Detroit azok a helyszínek, ahol meghívásos alapon, rendszeresen szerveznek workshopokat. A Csipke Táborokban szoros kapcsolat alakult ki a New Brunswick-i néptáncos közösséggel. A New Brunswick-i Mákvirág és a budapesti Vadvirág csoport között pedig testvérkapcsolat van: az itteni Mákvirágos gyerekeket nagyon sokszor meghívták az otthoniak az augusztusi nyári táboraira, tehát ők már nagyon jól ismerik az itteni fiatal generációt és az itteni körforgást. A Covid-járvány előtt Kovács Dénes és Nagy Vivien KCSP-ösztöndíjasként dolgoztak Los Angelesben a Kárpátok Táncegyüttesnél, amit akkor az a Schachinger Lívia vezetett, aki azóta New Brunswick-ra költözött családjával és most a Szilvafa tánccsoport egyik vezetője és a KCSP-sek egyik mentora, a Mákvirágot vezető Török Melindával együtt.
Miért jelentkeztetek a KCSP-re?
Tavaly júniusban jött a megkeresés az előző New Brunswick-i KCSP-sektől, Szanyó Gábortól és Kovács Violától, hogy szerették volna, ha mi követjük őket. Egy-két napot gondolkoztunk rajta, többek tanácsát kikértük, és mindenki azt mondta: bár odaköt minden, de fiatalok vagyunk, ez egy jó lehetőség, használjuk ki. A munkahelyeink is nagyon rugalmasan kezelték a helyzetet, mindketten el tudtunk jönni fizetés nélküli szabadságra és megbeszéltük, hogy egy év múlva visszavárnak. A családunk is mindenben segített és támogatott minket. Már akkor júniusban volt egy online meeting, ahol megismerkedtünk a mentorainkkal, Melindával és Líviával. Elkezdődött a kapcsolódás, és utána szépen folyt minden a maga medrében. A késve érkező vízummal és az utolsó perces repjegyvásárlással kapcsolatos izgalmakat leszámítva…
Isti: Bár minket felkértek és felkészítettek, azaz igyekeztek minden információval ellátni, elég hamar rájöttünk: erre az ösztöndíjprogramra felkészülni nem lehet. Mivel késve érkeztünk, abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy azonnal bevontak a közösség életébe: csütörtökön érkeztünk, másnap már próbát tartottunk a Csűrdöngölőnek, ahol úgy fogadtak minket, mintha hónapok óta ismernénk egymást. Líviáék is tárt karokkal fogadtak minket, kijöttek értünk a reptérre, idehoztak minket, ahol egy kis ajándékkosár várt, néhány napra elegendő étellel-itallal, ami nagyon jól esett nekünk, mert nem is gondoltunk erre. Ezek a legelső, nagyon pozitív benyomásaink szerintem életünk végéig megmaradnak.
Ezek szerint először vagytok Amerikában?
Lili: Először repültünk életünkben, először jártunk a tengerentúlon, így nagyon nagy izgalmakkal vágtunk neki ennek az útnak, és közben szorított az idő is. Csak akkor vettük meg a repjegyet, amikor megérkezett a vízum, és mindez az utazás előtt egy héttel… És hát, Amerika nagyon más kultúra… Az elején csak kapkodtuk a fejünket… Hogy nyitjuk ki az ajtót-ablakot, hogyan működik a villanykapcsoló, másfajta a konnektor… Autó nélkül gyakorlatilag nem lehet bevásárolni, ebben másokra kellett támaszkodni, ami eleinte kicsit nehéz volt, legalábbis nekem, mert nem szeretek szívességet kérni; de aztán jó kapcsolat alakult ki több emberrel is, akikre bármikor számíthattunk. Egyszer komolyan bajba kerültünk: New Yorkból jöttünk vissza és elromlott a vonaton egy vezeték, ezért leraktak minket a vonatról éjfélkor egy ismeretlen állomáson, több száz más emberrel együtt, akik valamilyen meccsről igyekeztek haza. A várók már zárva voltak, a tömegközlekedést még nem ismertük… Végül Lívia fiát, Gáspár Lackót hívtuk fel, aki azonnal autóba ült és eljött értünk. Nagyon hálásak voltunk érte. Az egyik táncos anyuka, Kovács Enikő azt mondta: három nap alatt felvettük a ritmust, és úgy beolvadtunk a magyar közösségbe, mintha már évek óta itt lennénk. Nyilván személyiségfüggő is, hogy ki mennyire gyorsan tud beilleszkedni, de azért ez a közösség is kitett magáért. Én egyedül biztos nem mernék egy ilyen útnak nekivágni, de együtt minden könnyebben ment, a beilleszkedés is. Nagyon jó, akár életre szóló barátságokat is kialakítottunk. Visszavárnak minket, és mi is szívesen látjuk őket Magyarországon.
Erre még visszatérünk, de először beszéljünk a KCSP-s feladataitokról.
Isti: Mivel New Brunswick abban a szerencsés helyzetben van, hogy nagyon sok a táncos, a fő csapásvonal számunkra a néptáncoktatás és a táncos közösségek erősítése volt, hiszen a Mákvirág két idősebb gyermekcsoportjában tanítottunk, aztán a fiatal felnőtt Csűrdöngölő, az idősebb Szilvafa, illetve vannak még cserkész néptáncosok, vagyis a Regösök, ahol főként Lili tanított, de én is besegítettem a fiúknak, amikor hétvégén is próbáltunk. Emellett minden szombaton a Széchenyi Magyar Iskolában is tanítottunk: Lili a kisebbeknél, én a magyarságismeret-osztályban történelem-földrajzot. Minden szerdán kilenctől egyig a református templomban segítettünk, ahol változatos feladataink voltak, az irodai munkától kezdve a főzés-sütésen és a pakoláson át az archívum- és könyvtárrendezésig.
Lili: Náluk megtanultunk kalácsot és kiflit sütni; egyszer lángost is készítettünk, csak úgy magunknak, szórakozásból, és segítettünk a töltött káposzta elkészítésében. Csütörtökönként pedig szintén kilenctől egyig a Magyar Múzeumnál segítettünk; ott is nagyon széleskörűek voltak a feladatok: a havi piacra előkészülni, asztalokat felállítani, kézimunkákat kirakni. Januárban volt egy nagyobb rendezvény, valakik kibérelték a fönti részt, ezért mindent ki kellett pakolni azokból a szobákból. Sokszor azért tartott sokáig a munka, mert minden egyes dobozba belenéztünk, és rengeteg kincset találtunk: népviseleteket, bélyeggyűjteményeket… Varga Chilla igazgatóhelyettes gyakran mondogatta, hogy Istit nagyon el tudná itt képzelni munkatársnak, mert olyan rácsodálkozással nézett meg minden egyes tárgyat… Nemrég belekezdtek egy archiválási projektbe, adatbázist állítanak fel; ezért volt, amikor azt kellett begépelni, de elsősorban fizikai munkára volt szükségük: pakolászni, könyveket, asztalokat, polcokat mozgatni, kiállításokat előkészíteni.
Isti: Péntekenként pedig a Klubnál (Magyar Amerikai Atlétikai Klubnál) voltunk, ha éppen szükség volt ránk. Ott főleg a főzésben kellett segíteni, ha péntek esti vacsora volt, illetve képeket kellett digitalizálnunk, illetve a különböző bálokra megteríteni, poharakat törölgetni. Még októberben minden szervezet leült velünk és tisztáztuk, mikor és miben számítanak ránk. A Klubtól viszont nem érkezett egy ilyen megkeresés akkor, csak később és elég furcsán: gyakran váratlanul hívtak, hogy azonnal ugorjunk be, és nem értették, miért nem érünk rá. A kommunikáció ott nem volt megfelelő, de ez annak is köszönhető, hogy akkoriban nagy fejetlenség volt a Klubnál: az előző elnökök már nem akarták vezetni, a fiatalabbak nem vállalták; így ott néhányszor volt konfliktusunk, de a mentoraink mindig igyekeztek megoldást találni. Ez akkoriban megnehezítette az ittlétünket, de ahogy a Klub vezetőségi ügye tavaszra rendeződött, sokkal jobb lett a helyzet. Mindenesetre azt javasoljuk a következő KCSP-ösztöndíjasoknak is, hogy tényleg minden egyes szervezettel üljenek le, és tisztázzák, mik az elvárások arra az évre. Mi az iskolában is munkaterv alapján dolgozunk, gondolom más munkahelyeken is ez a helyzet. Nyilván történhetnek váratlan események, amelyekre érdemes rugalmasan reagálni, de a kereteket mindenképpen érdemes előre rögzíteni.
Mi volt a konkrét feladatotok a fő irányvonalat, azaz a néptáncot illetően?
Lili: Egy új táncanyag megtanítása és egy koreográfia volt az elvárás felénk mindegyik olyan néptáncos csoportnál, akikkel dolgoztunk. Szerda este foglalkoztunk a Szilvafával, péntek este a Csűrdöngölővel, illetve akkor megosztottuk az időt: félidőben Isti egyedül maradt a Csűrdöngölővel, én pedig átmentem a Regösökhöz; szombaton pedig a Mákvirág csoportok próbái zajlottak. Mindegyik csoportnak igyekeztünk valami újat mutatni, és közben megerősíteni a közösségüket. Idén nem volt Pontozó, de Melinda szeretett volna egy nagyobb néptáncos műsort. Először a Toborzóban gondolkodott, ami nagyjából olyan, mint Magyarországon a táncháztalálkozó: van tánctanítás, esetleg zenetanítás külön gyerekeknek és felnőtteknek, közben lehet vásárolni különböző portékákat és enni-innivalót. Az ősz folyamán megpróbáltuk elkezdeni ennek a háromnapos rendezvénynek a szervezését, de sajnos Sikentáncz Szilveszter néptáncpedagógus, az Örökség Nemzeti Gyermek és Ifjúsági Népművészeti Egyesület elnöke, aki most Kanadában KCSP-ösztöndíjas és akit meghívtuk volna, éppen nem ért rá. Gondolkoztunk még a clevelandi KCSP-ösztöndíjas Szabó Jánoson is, és talán még egy-két zenészt is meghívtunk volna, de végül arra jutottunk: túl nagy falat lenne megszervezni, így lett helyette május 11-én a Mákvirág és a Csűrdöngölő évadzáró gálaműsora, amit részben előadtak a június elsején, a Magyar Fesztiválon is. Egyébként először oda is egy nagyobb léptékű előadást terveztünk, de látva, hogy a magyar közösségben aktív személyek mennyire be vannak táblázva, minden hétvégén van valami programjuk – miközben a mi ötletünk megvalósításához két-három egész napos próbaalkalom kellett volna, amin a gyerekektől a felnőttekig mindenki részt tud venni, hogy összeállítsuk a műsort –, ez sajnos kivitelezhetetlennek tűnt, így végül egyszerűbbre szerkesztettük az évzáró műsort.
Ami így is tartalmasra és látványosra sikerült…
Isti: Ha már el kellett engedni a tematikus műsort, viszont belépőt terveztünk kérni, illett legalább egy órás gálaműsort összeállítani, lehetőleg minél több tánccal és minél kevesebb zenei vagy prózai átkötéssel. Ezért arra törekedtünk, hogy a koreográfiák elég hosszúak, de még élvezhetőek legyenek. Emellett igyekeztünk mindent megmutatni, ami az adott tájegységre vonatkozik, illetve azt úgy átadni, hogy ne menjen az élmény rovására. Úgy gondolom, hogy onnantól kezdve, hogy a táncos fellép a színpadra, az már nem néptánc, hanem showműsor. Az az autentikus néptánc, amit a ‘40-’50-’60-as években a pajtákban, majd a ‘80-as évektől a táncházakban táncoltak. Ahogy színpadra visszük, onnantól kezdve showműsor. Ezt az ittenieknek is meg kellett érteniük és el kellett fogadniuk: ha színpadra szánják a koreográfiáikat, abba sokkal több munkát kell belefektetniük, mintha csak maguknak táncolnának. Ha a nézőknek táncolnak, azok érdeklődését fenn kell tartaniuk a nulladik másodperctől az utolsóig. Ezért kell akarniuk a látványt is, nemcsak a táncot és a zenét. Nyilván a magyar néptánc, akár egy rábaköziről, dél-alföldiről vagy bármilyen más Kárpát-medencében található táncról van szó, nagyon látványos, de itt vagyunk 2024-ben egy felgyorsult világban, telis-tele népi kultúrával, népi kinccsel, és az USA-ban annyi jó magyar néptáncos van, hogy bizony fel kell venni a tempót és izgalmassá kell tenni a mai ember számára is. Vajtay Gabinak volt egy nagyon jó mondata a Magyar Fesztivál kapcsán: szeretne valami izgalmasat látni, és nem egy ötvenedik székit, mert olyat már látott már 49-szer… A színpadi produktumnak meg kell felelnie a mai ember számára, vizuális és audió élmény tekintetében is. Az autentikus néptánc viszont ezt már nem szolgálja ki; ehhez nagyon sok adalékot kell hozzátenni, de onnantól kezdve már nem tudunk néptáncról beszélni. Ma már mindenki használja az internetet és merítenek ötleteket a magyarországi néptáncmozgalomból, de úgy gondolom, hogy ez itt ilyen értelemben még nem volt kimondva. Onnantól kezdve, hogy kimondtuk, hál’ Istennek ők is elgondolkodtak rajta. Szerintem elért hozzájuk az, amit ezzel közvetíteni akartam. Magyarországon is mindig elmondom a csoportjaimnak: lehet csak önmagában néptáncot tanulni, de akkor év végén nem megyünk színpadra.
Lili: Merthogy a szabályrendszer is más a két esetben. Itt a táncpedagógusok eszméletlen és végetnemérő munkát végeznek, és folyamatosan alkalmazkodnak és megoldásokat keresnek olyan dolgokra, amivel alapvetően nem is biztos, hogy kellene foglalkozniuk… Hiszen, ha az ember egy közösséghez akar tartozni, akkor elfogadja annak szabályait, aláveti magát azoknak. Viszont itt, New Brunswick-on a magyar közösségeknél, és azon belül főleg a gyerekcsoportoknál nem ezt láttuk, hanem ennek az ellenkezőjét: a pedagógus rendeli magát alá a gyermeknek és azok összes egyéb elfoglaltságának. A Mákvirág nagycsoport esetében, ahol mi tanítottunk, úgy gondoljuk, sikerült megértetnünk velük ezt, és nagyon bízunk benne, hogy az a csoport jövőre is így fog majd hozzáállni. Ez az ő érdekük is.
…és akkor még is beszéltünk arról, hogy egyáltalán eljönnek-e a próbákra. Ehhez képest szinte másodrendű szakmai kérdésnek tűnik az, hogy csak táncolnak vagy műsorra is készülnek…
Isti: Igaz, de mi úgy vagyunk vele: mindent akarunk. Törekszünk arra, hogy a tanítványaink megtanuljanak táncolni, azaz anyanyelvi szinten tudják elsajátítani az összes lépést és motívumot, amit átadunk nekik és tudják azokat szabadon alkalmazni, ha elmennek buliba, táncházba, vagy akár otthon is. Mert nyilván aközött is nagy különbség van, hogy szabadon tudják-e alkalmazni a tanultakat vagy csak a betanult sorozatot képesek eltáncolni. Utóbbi esetben, ha más helyszínre vagy más színpadra kerülnek, könnyen összezavarodnak és már nem is tudják, hol tartanak. A fő célunk tehát – és nemcsak Amerikában, hanem Magyarországon is –, hogy anyanyelvi szinten megtanulják az adott táncanyagot, legalább azokat a motívumokat és figurákat, amiket tanítunk nekik. Erre építkezve aztán neki lehet állni sorozatokat, koreográfiai elemeket gyártani.
Lili: A diaszpórában működő néptánccsoportok ebből a szempontból nehezebb helyzetben vannak, hiszen csak heti egy próbájuk van, és abban a másfél-két és fél órában kell a gyereket megfogni, megszerettetni velük a néptáncot, elsajátíttatni a motívumokat és a tájegységek stíluselemeit, és még egy koreográfiát is összerakni, hogy a májusi műsoron és a Magyar Fesztiválon ki tudjanak állni egy produkcióval. Magyarországon általában heti két próba van, és van nyári tábor, ahol elkezdik az alapozást, és vannak rendszeres edzőtáborok is. Itt pedig csak heti egy alkalom van, és ha beteg a gyerek, ha esik a hó és nem tudnak bejönni az emberek a városba, ha egész hétvégés cserkészprogram van, akkor sincs tánc… Így tényleg nehezebb. Mi úgy gondoljuk, a néptánctanítás nem ér véget a próbateremben, ezért arra törekedtünk, hogy minden csoportnak szervezzünk valamilyen csapatépítő tábort vagy napot. Szinte mindenhol sikerült, és nagyon látványos volt a hatása. Például a Regös csoportnak már októberben egy kétnapos edzőtábort tartottunk, ahol nemcsak néptánc-oktatás zajlott, hanem Halloween-buli volt, muffin-díszítő verseny, és a cserkészet dolgaival is foglalkoztak: dalokat tanultak az adventi betlehemezésre, kántálásra. Ez a két napos együttlét elindított egy olyan szoros kapcsolódást a fiatalok között, ami nagyon jó lendületet adott az egész évnek. Előzőleg hat párral, kb. 12 gyerekkel ment a csoport, idén már 25 gyerek jár oda. A Mákvirág nagy és a középső csoportjának is volt edzőtábora januárban, de emellett mi szerveztünk a nagyoknak egy bulis estét is, amikor a 16 fiatal feljött a lakásunkba, és volt minden, amit a szülők nem annyira szeretnek: hot dog, chips, üdítő, modern zene… Kicsit kiszabadultak a megszokott keretek közül. Egy-két kivétellel mindenki részt tudott venni, és nagyon jól érezték magukat.
Isti: De a legnagyobb élmény a Csűrdöngölőt érte, akiknek egy háromnapos edzőtábort tartottunk áprilisban, amilyen még sosem volt nekik. Szerettek volna, próbálták megszervezni, de eddig nem tudták összehozni. Tartottak hosszú szombati vagy hétvégi próbákat, de olyan még nem volt, hogy a huszonöt táncos elutazik valahova három napra, együtt kelnek és együtt fekszenek. A pennsylvaniai Magyar Tanya fogadott be, ami nagy vállalás volt a vezetőség részéről is, amit ezúton is köszönünk nekik, mert a szervezéshez kellett egy nagyon határozott magatartás és szigor. Tisztában voltunk azzal, hogy nem mindenki tud elszabadulni három napra, ezért nem tettük kötelezővé, de kijelentettük: csak az lesz benne a koreográfiában, aki részt vesz a táborban, mert ott fogjuk összerakni, a próbák során nem foglalkozunk vele. Viszont megígértük: mire elkezdődik az edzőtábor, mindenki képes lesz annyira szabadon táncolni abból az anyagból, amit egész évben hallottak, hogy három nap alatt össze fogjuk állítani a koreográfiát. Az elején hitetlenkedve fogadták, nagyon be voltak feszülve, aggódtak, de gyakorlatilag már az első estén elkészült a koreográfia fele, és onnantól kezdve mindenki feloldódott, a tábor további része nagyon jó hangulatban zajlott. Közösségépítés szempontjából nagyon fontos, hogy hosszú hétvégéket is tartsunk, ne csak hosszú napokat. Lássák egymást kora reggel, csipás szemmel, kócos hajjal… Mert hiába vannak egy közösségben, nagyon sokat nem tudnak egymásról, amikor péntek este tanulás vagy munka után beesenek hullafáradtan a próbára, energiájuk sincs és mégis három órát táncolnak. Épp azért kellenek az ilyen hétvégék, hogy stresszmentesen, kipihenve, nyugodtan tudjanak azzal foglalkozni, amit alapvetően szeretnek, és azt együtt tudják megtenni. Szakmailag és emberileg is nagyon nagy igény van rá. Ez most különösen jól sült el, és kértük Melindáékat, hogy folytassák minden évben.
Hogyan vettetek részt a helyi magyar közösségi élet legnagyobb eseményének számító Magyar Fesztivál előkészületeiben, amelyből a legtöbb magyar szervezet kiveszi a részét?
Lili: Szerencsére az órarendünkbe beírt időpontok alapján teljesen jól és nyugodtan tudtunk segíteni mindenhol az előkészületekben. Jeleztük a mentorainknak és a közösségeknek is, hogy a fesztivál hetében mi teljesen szabaddá tesszük magunkat, csak mindenki jelezzen időben, mikor és hol tart ránk igényt. Számunkra egyetlenegy feszültséggel teli nap volt, az előző péntek, amikor 800 főre kellett csirkepaprikást készíteni a Klubban, és Lívia megkért, hogy segítsünk neki. Mindenki tudja, hogy ő mennyire jó szakács, de ekkora mennyiségben csirkepaprikást még ő sem készített, ezért azt mondta: bármi történik, akár jól, akár rosszul sül el, az mindenki felelőssége, nemcsak az övé. Ahogy visszahallottuk, finom lett, de az a nap, amikor reggel kilenctől este kilencig dolgoztunk, a nagy lábasok emeléséhez, tűzhelyekre pakolásához férfierő kellett, a lányok 1600 csirkecombot tisztítottak meg és folyamatosan kevergették a paprikást…
Isti: …mindenkit megizzasztott. Versenyt futottunk az idővel, hogy ne főjjön szét a hús, ne buggyanjon meg az étel. Percenként néztük az órát, szerintem attól feszültünk be mindannyian. De jövőre már talán ez is könnyebben fog menni. Egyébként minden más simán ment, összességében jól éltük meg a fesztivált is.
Magyar Fesztivál évente van, magyar (gyermek) színház viszont csak ritkán…
Lili: Az is egy hatalmas vállalás volt Csizmadia Bernadett rendező részéről. Ilyen hosszúságú, ilyen szintű, ennyi embert mozgató színdarabot úgy összerakni, hogy az embereknek nagyon korlátozott az idejük… emberfeletti munka. A résztvevő gyerekek és felnőttek félretették a családi életüket. Detti minket is megkeresett, de mi akkor már láttuk az előttünk tornyosuló feladatokat, és nem szerettük volna úgy vállalni, hogy nem vagyunk ott száz százalékban. A KCSP-s feladatkörünkbe ez nem tartozik bele, extra vállalás lett volna, ami miatt nem szoríthattuk háttérbe a KCSP-s dolgainkat, amire viszont akkoriban különösen sokat kellett készülnünk, hiszen az előadás az évzáró táncgála és a Magyar Fesztivál közötti vasárnap zajlott. Nem mertünk belevágni, de amikor egy héttel a bemutató előtt arra kért, hogy ugorjunk be úgy, hogy én segítek a zenében, Isti meg a fényekkel, nem akartunk ismét nemet mondani, de nem tudtuk elképzelni, hogyan segíthetnénk, hiszen nem láttunk egyetlen próbát sem… A május 11-i műsor után hajnali négykor sikerült lefeküdnünk, másnap kialvatlanul bementünk a próbára, és igyekeztünk nagyon figyelni. Közben nekem a Regösökhöz is kellett volna mennem, de még nem ért véget a színházi próba… Tudtuk, hogy nem olyan nagy felelősség, de azért mégiscsak felelősség. Látva aggódásunkat, Detti nyugtatott: mondhatjuk azt is, hogy nem vállaljuk. Jó, de akkor ki fogja vállalni? Nem mondtunk nemet. Kaptunk egy beosztást, mikor mire kell figyelnünk, Istinek a fénynél, nekem a zenénél, és végül május 18-án és 19-én, vagyis az előadás napja előtt és aznap is beültünk egy-egy próbára, és akkor végre letisztázódott nekünk is, hogy mi a dolgunk. Amit tudtunk, megtettük az előadás alatt; sajnáljuk, hogy csak így tudtunk hozzájárulni.
Eddig csak a munkáról beszéltünk. Meséljetek arról, merre turistáskodtatok.
Lili: Volt egy hosszú listánk, amit szerettünk volna megnézni. Nem sikerült mindent, de azért a közeli New Yorkba többször bementünk, és elég sok mindent megnéztünk. Eljutottunk Clevelandbe is, bár ott dolgoztunk, és sajnos azóta sem fért bele az időnkbe, hogy visszamenjünk, pedig megígértük. Pigniczky Eszti clevelandi cserkészvezető és néptáncoktató fia, Keve 2018 óta táncostársunk a Vadrózsában.
Isti: A New Brunswick-i Regös tánccsoportot kísértük el oda, mert meghívást kaptak az 50 éves clevelandi Regösöktől, akikkel a különböző cserkészesemények alkalmával megismerkedtek és szoros kapcsolat alakult ki köztük. A két csoport az év folyamán többször is igyekezett összehozni egy csapatépítő hétvégét, de sajnos sok egyeztetés után sem sikerült, a rengeteg program és a nagy távolság miatt. Az Aranylakodalom grandiózus gálaműsor volt. Ha fogalmazhatok így: az első külföldi magyar kulturális gigasokk ott ért minket. Nem gondoltuk volna, hogy ekkora múltja és jelene van a magyar néptáncnak Clevelandben. Majdnem minden régi és mai Regös táncos fellépett magyarországi táncegyütteseket meghazudtoló hozzáállással és színvonallal. Példát lehet venni róluk!
Visszatérve a kérdésre…
Lili: A kilenc hónapba két nagyobb kirándulás fért be. A tavaszi szünet alatt Arizonában voltunk, ahol megnéztük a Grand Canyont is. Sedona-ban volt a szállásunk, ahol szinte az összes túraútvonalat végigjártuk. Talán két nagyobb sziklához vagy kanyonhoz nem tudtunk elmenni, de így is tartalmas, életre szóló élményben volt részünk. Azért is, mert Isti ott kérte meg a kezemet…
Isti: Igen… A következő vakációnk pedig most vasárnap kezdődik, Floridába utazunk egy régi-új baráti társasággal, akikkel szorosabb kapcsolatot alakítottunk ki. És azért régi-új barátok, mert van olyan New Jersey-ben élő, tíz éve Magyarországra, nemrég pedig ide visszaköltöző barátunk, akit a Vadrózsában ismertünk meg. Ezen kívül voltunk Kanadában is. Montrealba egy workshopra látogattunk el, amit otthoni művészeti vezetőink, Lili és Kristóf tartottak, de a hazaút előtt volt időnk nézelődni, várost nézni. Ha minden jól megy, akkor a Vadrózsával visszatérünk október-novemberben egy kéthetes keleti parti turnéra.
Gratulálok az eljegyzésért! Mire jó a KCSP… Tartjátok velük a kapcsolatot?
Lili: Már szeptemberben volt egy ún. felkészítő, a Nemzetpolitikai Államtitkárság szervezésében. Különböző előadásokon vettünk részt három napon keresztül, ott ismertük meg egymást az Amerikába erre az évre érkező többi KCSP-sel. A mi csapatunk összetartói Vámosi István és Vámosi-Kovács Ágnes, akiknek akkorra már volt egy éves tapasztalatuk, hiszen az előző évet már Los Angelesben töltötték KCSP-ösztöndíjasként. István javasolta, hogy a hivatalos megbeszélések után üljünk be valahova, és mindenki mutatkozzon be kötetlenebbül is. Később létrejött egy Facebook-csoport, ott tartjuk a kapcsolatot; két-három videós beszélgetést is össze tudtunk hozni az ittlétünk során, ahol mindenki elmesélhette, hogy megy a sora. Sokan nem kapták meg kilenc hónapra a tartózkodási engedélyt, csak hat hónapra, ebben is segítettek egymásnak; és akkor is, ha valakinek szüksége volt például egy táncos párra egy rendezvényre. Július 10-én lesz egy zárókonferencia, utána szeretnénk megint kötetlenül összeülni, hogy a kilenc hónap távlatából mindenki elmondhassa saját élményeit, tapasztalatait. Sokat tanulhatunk egymástól, például arról, hogyan működnek a különböző városok és tagállamok magyar közösségei, kinek milyen örömei, esetleg nehézségei voltak, ami előbbre tudja vinni magát a programot is. Én is elkezdtem összeállítani egy listát a hasznos tudnivalókkal és tanácsokkal.
Isti: A KCSP-sek között is kialakultak baráti kapcsolatok, mi például a washingtoni Hajdu Bencéről és a New York-i Indri Dánielről tudjuk ezt elmondani. A passaic-i/garfieldi Hajdú Marcival is jó ismeretség alakult ki, egyszer nálunk is aludt. Novemberben, hálaadáskor pedig több bostoni KCSP-s és az egyik New York-i KCSP-s jöttek el hozzánk. Tudtommal a torontóiak idelátogatnak a környékre; kérdezték is, hogy tudunk-e nekik szállást biztosítani, de éppen akkor utazunk el. És talán szerveződött egy KCSP-s floridai út is, de erről nem tudunk többet. Mindenkinek annyira változó a beosztása, nehéz lenne összeegyeztetni.
Nemsokára hazamentek, de úgy sejtem, az itteni kapcsolatok megmaradnak. Ráadásul jöttök vissza ősszel, és nemrég olyan New Brunswick-i fiatalokat búcsúztattunk a New York-i Magyar Házban, akik otthon fognak tanulni…
Isti: Már jeleztük nekik, illetve a szüleiknek, hogy létre fogunk hozni egy online csoportot, ahol leírunk nekik minden fontos tudnivalót. A legtöbben Budapesten lesznek, tehát közel hozzánk, ezért szeretnénk, ha legalább havonta egyszer lenne egy Budapest-New Brunswick találkozó nálunk, és akkor mindenki be tudna számolni arról, hogy megy neki az egyetem vagy egyéb tanulmányok, hogy érzi magát, és időnként elmennénk velük kirándulni is. Azt is mondtuk már többeknek, ha bármilyen technikai segítség kellene, mindenképpen szóljanak, illetve azokért, akik egyedül utaznak, kimegyünk a reptérre. Tehát nem engedjük el a kezüket. Szeretnénk azt a sok jót visszaadni, amit az itteni emberektől kaptunk.
Utolsó kérdésem: mi az a három legfontosabb dolog, amit hazavisztek innen?
Lili: Azt az amerikai pozitív szemléletet, amit az itt született magyarokra jellemző. Például Varga Chilla pozitív kisugárzása és világlátása nagyon megfogott minket, és szoros baráti kapcsolat alakult ki vele. Annyira máshogy látja a világot és annyira máshogy áll a problémákhoz, mint amit otthon megszoktunk. Nem a problémára, hanem a megoldásra koncentrál, és nem esik kétségbe attól, ha valami nem úgy sikerül, ahogy eltervezte. Tudja, hogy mindenki önkéntes munkát végez, és eszerint alakítja az elvárásait. A másik az összefogás ereje. Ha azt látják, hogy valami nem sikerül, addig járnak utána, amíg megoldják…vagy éppen elengedik.
Isti: Harmadikként azt szeretném üzenni az otthoni magyaroknak: Amerikában is vannak magyarok, jöjjenek és nézzék meg, hogy itt milyen magyarnak lenni…
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A meg nem jelölt képek Balogh Lili és Molnár István Dániel archívumából származnak.
