Először megjelent a magyarnemzet.hu portálon.

Beszélgetés Nyári Bernadett hegedűvirtuózzal nagypapája emlékéről, a szólókarrier nehézségeiről, visszautasított amerikai művészvízumról, anyaságról és a háromlaki életről

Nyári Bernadett zenészcsaládba született, nagypapája Suha B. József közismert hegedűművész zeneszerző és cigányprímás volt. Hatévesen kezdett hegedülni, 15 évesen már Edvin Martonnal, majd 17 évesen Mága Zoltánnal hegedült. 18 évesen a grazi Zeneakadémiára került, 20 évesen kezdte szólókarrierjét, és 30 éves korára már 90 országban járt. Jelmondata: a hegedűn minden stílust el lehet játszani. 2020 óta horvát származású férjével és kisfiával Amerikában él, de mindhárom országban otthon érzi magát. 2023 őszén, nagypapája születésének 110. évfordulóján, az ő szerzeményeivel lépett fel a New York-i Carnegie Hallban, megvalósítva ezzel nagypapája egykori álmát.

A családodban mindenki zenész, így gondolom nem volt kérdés, hogy te is az leszel…

A családomnak nem, nekem igen. Sosem kérdezték meg, szeretnék-e zenélni, csak azt: melyik hangszeren. A hegedűt választottam, de öt-hat évesen még nem tudtam, miért, akkor még nem sokat tudtam nagyapámról. Amikor elkezdtem, kiderült, hogy gyakorolni is kell, s az már nem tetszett annyira, nem is gyakoroltam soha, csak a heti két hegedűóra előtt tíz-tíz percet. Sőt, megmondtam a tanárnőmnek és a szüleimnek, hogy én biztosan nem megyek zenei pályára, csak miattuk hegedülök és abba is fogom hagyni nemsokára. Tíz évvel idősebb bátyám, aki a Magyar Állami Operaház zongoraművésze, akkoriban már napi hat-nyolc órát gyakorolt, így még nagyobb volt a kontraszt köztünk. Változás akkor történt, amikor tizenhárom éves koromban a zenei általános iskolám kórusa felkért, tartsak velük egy olaszországi turnéra és játsszak el egy darabot hegedűn. Hatalmas siker volt. Három-négyszáz lelkes olasz állva éljenezett. Akkor eldöntöttem, mégis hegedűs leszek. Amikor hazamentem, és ezt elmondtam édesanyámnak meg a tanáromnak, ők azt válaszolták, hogy most már felejtsem el, hiszen tíz hónap múlva van felvételi a Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatóriumba Budapesten, s a nyolc évnyi elmaradt gyakorlást nem lehet ennyi idő alatt behozni. Gyakorlatilag megpróbáltak lebeszélni róla, de én nem hallgattam rájuk: megkértem a tanárnőt, adja ki nekem a felvételi anyagot. Kiadta és én elkezdtem gyakorolni, bár még mindig csak feleannyit, mint akkoriban a bátyám. A brácsa szakra is jelentkeztem, ha esetleg nem sikerülne a hegedű és brácsásból úgysincs soha elég. Mindkettőre felvettek; emlékszem, amikor a tanszékvezető felhívta édesapámat, hogy válasszak. Egyértelműen a hegedűt választottam. Így dőlt el a sorsom; onnantól kezdve már tudtam, mit akarok.

ReklámTas J Nadas, Esq

Nagypapád 60 évesen, már ‘74-ben meghalt, tehát személyesen nem is ismerted, mégis nagy hatással volt rád, a tavalyi Carnegie Hall-beli koncertedet is az ő emlékének szentelted.

Úgy nőttem fel, hogy nagymamám, aki idén lesz 105 éves, folyamatosan nagypapáról beszélt: milyen kiváló zenész volt, tulajdonképpen egy zseni, akit a hite miatt elnyomott a kommunista rendszer, és ezért nem teljesülhetett az az álma, hogy Amerikában zenéljen. Nagyapám testvérei és fiai szintén kiváló zenészek voltak és szintén mindig róla meséltek. Amikor pedig Budapesten, akár az utcán összetalálkoztam öreg zenészekkel, ők is csak őt emlegették. Tehát nekem teljesen olyan érzésem volt, mintha ismertem volna, ezért amikor meghallottam a történetét, eldöntöttem: ha a Jóisten segítségével egyszer kijutok Amerikába, akkor az ő szerzeményeit fogom játszani. Persze a végső cél az lenne, hogy híressé tegyem a zenéjét itt, de a Carnegie Hallban az ő szerzeményeit játszani, tulajdonképpen zenei világpremierként, már az is elég nagy célkitűzés volt. Ezért lett a koncert címe Untold Melodies, és ezért volt az ő arcképe is a plakáton. És tulajdonképpen ezért költöztem ki Amerikába, mert egyébként egyenesen Magyarországról nem jutottam volna be a Carnegie Hallba.

Mi volt az ő története? Miért akart annyira Amerikába jutni? Hiszen ő is sokat utazott…

Azt raktam össze a családi történetekből, hogy bejárta a világot, nagyon sok helyen turnézott, de a legnagyobb álma mindig is Amerika volt; nem tudom, miért. Amikor végre összeállt az amerikai turné, és bement a szakszervezetbe felvenni az útlevelét, nem volt hajlandó az elvtársat annak köszönteni, hanem – mélyen hívő ember lévén – felnézett az égre, és azt mondta: ő egy urat ismer, aki odafent van. Akkor elvették az útlevelét, törölték az összes külföldi turnéját és az összes rádiófelvételét. Attól kezdve sehol nem játszhatott, csak kis kocsmákban meg sörözőkben, talán ezért is halt meg olyan korán, rákban. Szinte semmi nem maradt fent utána. Egyetlen magnókazettám van tőle, amit digitalizáltam. Svájcban vették fel titokban, úgy, hogy bedugták a cimbalom alá a magnót. A hegedűt alig hallani a már lassan 60 éves felvételen, de még így is egyértelmű, hogy mekkora hatalmas hegedűs volt. Hozzá képest én nem is tudok hegedülni. Nagymamám, aki korán lett özvegy, egész életében azt mondogatta nekem: „Egy uram volt, a nagyapád. Nekem azóta senki nem fogta meg a kezem.” Hatalmas fájdalmat okozott neki, hogy mennyire mellőzték, mondhatni kicsinálták a férjét, ezért is akartam a nagypapa álmát még az ő életében megvalósítani. Nagymama egyébként 90 évesen is még dolgozott, 101 évesen combnyaktörést szenvedett, csak utána kezdett el mentálisan lassan leépülni…

Akkor nagymamád nem láthatta a Carnegie Hall koncertet sem…

Az otthoni családomból senki sem látta élőben, mert nem szeretnek utazni. Anyu azóta ezt meg is bánta. Ő egyébként mindig mutat nagymamának videókat a fellépéseimről. Az elmúlt tíz évben, nagymama minden koncertem után megkérdezte: „Lányom, milyen volt?” És amikor azt válaszoltam neki, szerintem jól sikerült, állva tapsoltak, akkor mindig az volt a reakciója: „Még jó, hogy jó volt! Nagyapád ott volt veled.” Ahogy ezt most kimondtam, megint megkönnyeztem. Hiszen én nem ismertem nagyapámat, mégis tényleg mindig velem van. Amikor a koncert előtti napon elsétáltunk a Carnegie Hall előtt – ahol aznap Lang Lang, a világ jelenleg leghíresebb zongoristája lépett fel, és ki volt számára téve a piros szőnyeg –, és megláttam az épületen a plakátomat, rámtört a sírás. Baloldalon a fekete-fehér Budapest előtt a nagypapa fiatalkori arcképe, jobb oldalon, a színes New York előtt az enyém. A múlt és a jelen. Azt éreztem, végre sikerült neki; „he made it”, ahogy angolul mondják. Az arcképe a koncert alatt is végig kint volt a színpadon. Édesanyámmal beszéltem a koncert után; akkor otthon már reggel volt, és azt mesélte, nagyon nehezen tudott elaludni és az édesapjával álmodott, akivel azóta nem álmodott, amióta elment. Álmában az édesapja megfogta a kezét és megsimogatta az arcát. Anyu sírva kelt fel, és amikor ezt elmesélte, újra zokogtam én is. A nagymamám tudata már nem annyira tiszta, de el lehet vele kapni vele világos pillanatokat. Mindig megismer a videókon, ugyanakkor nem tudom, belül mit gondol. Amikor ezt a koncertet látta, azt mondta anyunak: „Jaj, de jó! Ez apád száma, ugye?” Tehát ezzel is képben volt, de azokat a részleteket, hogy New York meg a Carnegie Hall, szerintem már nem érti. Mégis nagyon szerettem volna, hogy mindez még az ő életében megtörténjen. Amit nagyon sajnálok, hogy anyu bátyja nem élhette meg. Ő mindig biztatott és sokat segített nekem nagyapám zenéjével kapcsolatban, hegedűsként sokat tanult tőle közvetlenül és sok szerzeményére emlékezett is. Sajnos 2020-ban hirtelen elment. A nagypapámnak volt egy testvére, akit nagypapámként szerettem, az ő egyik zongorista unokájával megbeszéltük még annak idején, hogy elmegyünk nagybátyámhoz, és ő megmutatja nekünk nagypapám további számait, amiket megtanulunk, és majd egyszer csinálunk belőle egy albumot. Én sokat utaztam, zongorista unokatestvérem szintén, így ez  a terv sajnos nem valósult meg, és miután nagybátyám meghalt, csak az a 10-12 szám maradt fenn nagyapámtól, amelyeket nagybátyámtól korábban kaptam, és amit most eljátszottam a Carnegie Hallban…

Nyári Bernadett a Carnegie Hallban

Hogyan sikerült egyébként bejutnod oda?

Korábban sokszor megkérdezték: már kilencven országban jártam, hol szeretnék még fellépni, a nagyapám miatt is mindig azt válaszoltam: a Carnegie Hallban. Egy nap viszont elgondolkodtam azon: igazából mit teszek én ezért? Konkrétan semmit. Várom, hogy a Carnegie Hall majd egyszer felhívjon, márpedig biztos, hogy ők nem fognak engem felhívni. Valamit tennem kellene ezért. És akkor elkezdtem dolgozni az ügyön. Beszéltem egy barátommal, aki már játszott ott, elkértem tőle minden információt, és utána írtam nekik egy e-mailt: XY vagyok és szeretnék koncertet adni. Válaszoltak! Ezer kérdést feltettek: ki vagyok, mikor, mit és kivel szeretnék ott játszani, stb. Mindenre válaszoltam, és azt is jeleztem: 2023 őszén szeretnék fellépni. Azt nem mondom, hogy utána elfelejtettem őket, de úgy voltam vele, majd idővel megtörténik az, aminek meg kell történnie. 2022 december végén kaptam tőlük egy e-mailt: úgy néz ki, hamarosan lesz egy időpontunk a számodra. Megköszöntem nekik, de arra gondoltam, hogy biztosan majd egyszer pár év múlva, ezért meg sem mondtam nekik, hogy hamarosan szülni fogok…

Nyári Bernadett a Carnegie Hallban

Merthogy közben várandós lettél…

Igen, és 2022. december 31-én megszületett a kisfiam. Felnőtt életem első szilvesztere volt, amikor nem hegedültem közönség előtt. Nem is foglalkoztam a zenével, de két hét múlva kaptam egy újabb e-mailt, októberi dátummal. Na, azt már végképp nem hittem el. Néztem a férjemre: ezt nem tudom megcsinálni, hiszen nekünk nincs családi segítségünk, és nem olyan számokat szeretnék játszani, amit általában már sokezerszer előadtam, hanem olyanokat, amiket még soha. Nagyapám zenéje nem könnyű, hogyan tudnám én azt ennyi idő alatt megtanulni? Kértem pár nap gondolkodási időt, osztottam-szoroztam, majd elvállaltam. De nagyon nehéz volt. Nagyon sokszor csak akkor tudtam gyakorolni, amikor a kisfiam aludt, legtöbbször éjszaka, és másnap persze hullafáradt voltam. A legrosszabb az állandó bűntudat volt: sokszor azt éreztem, nekem most nem mosogatni kéne, hanem gyakorolni, amikor pedig gyakoroltam, arra gondoltam, hogy a kisfiammal kellene lennem. Próbáltam adni a maximumot mindkét irányba, de sokszor úgy éreztem: egyszerűen lehetetlen. Néha volt segítségem, pár órára bébiszitter formájában, de csak azért, hogy tudjak gyakorolni. És mindehhez hozzátartozik még az is, hogy a nyarat Horvátországban töltöttük, ahol a férjem családja él, és és ahol neki saját vállalkozása van ma is, amit akkor nyáron rám bízott, hiszen úgysem vállalok fellépéseket, „csak” gyakorolnom kell. Úgyhogy vittem az ő bizniszét, gondoskodtam a kisfiunkról és közben próbáltam gyakorolni. Amikor lement a koncert, hatalmas megkönnyebbülés volt ebből a szempontból is. A koncert végén köszönetet mondtam jó pár embernek, de a férjem volt az első, mert ő mást nem hallott tőlem egy éven keresztül, mint hogy „hagyjál, gyakorolnom kell”. Utána pedig annak a tanárnak, aki felkészített és aki nélkül ez nem történhetett volna meg: Nyári Tamás. És persze nagyon jó érzés az a tudat is, hogy majd egyszer el fogom mesélni a fiamnak, hogy az anyja erre képes volt az ő első születésnapja előtt.

Menjünk vissza időben. Miért mentél Graz-ba tanulni?

Nem akartam én Grazba menni, a budapesti Konzervatóriumban már vártak. Viszont a grazi felvételi korábban volt, mint a pesti, aminek azért örültem, mert arra gondoltam, legalább be tudom gyakorolni a felvételi anyagot. Tulajdonképpen ezért mentem el. Nagyon izgultam, még nem voltam olyan rutinos, mint manapság, de a tíz vizsgáztatóból kilenc mosolygott és biztatott, kivéve egyet, aki nagyon szigorúan nézett. Később, amikor felvettek, egy másik tanítványától tudtam meg, ki ő: a világ egyik legnagyobb klasszikus hegedűszólistája, a román prof. Silvia Marcovici. Korábban nem ismertem, mert Franciaországban élt, és Kelet-Európában kevésbé ismerték, mint Nyugaton. Azt érdemes tudni, hogy a valóban klasszikus zenében hegedűsként szólistának lenni szinte lehetetlen. Mert először is nagyon-nagyon jónak kell lenni, másrészt a klasszikus zene iránt ma már sajnos egyre kevesebben érdeklődnek. Van egy bizonyos szűk kör, de egy kezemen meg tudom számolni, hány klasszikus szólista hegedűs volt az elmúlt 100 évben. Ebbe a körbe tartozott Marcovici is, és amikor erre utólag rájöttem, már el sem mentem a budapesti felvételire. A legnagyobb tiszteletem a budapesti Zeneakadémiáé, de tudtam: ha ez a nő vesz magához, akkor valós esélyem van kitörni, továbblépni. Azt is tudni érdemes, hogy aki a klasszikus zenében elvégzi a Zeneakadémiát, utána a legjobb esetben beül egy szimfonikus zenekarba, ami egyébként kihalásos alapon szokott megtörténni, és persze egy gyönyörű feladat, csakhogy én nem arra vágytam.

Honnan tudtad, mit szeretnél, mikor dőlt el?

14-15 éves lehettem, amikor először hallottam Vanessa-Mae-t játszani, és akkor eldöntöttem, én is ezt szeretném. Szeretnék úgy és olyan szinten játszani, hogy mindenki elismerjen. Ha ugyanis csak klasszikust játszol, csak egy szűk réteg hallgat meg, ha viszont modern zenét, akkor a klasszikus zenészek nem fognak elismerni. Én a kettőt szeretném jól ötvözni. David Garrett is nagyon jó példa erre: a világ egyik legnagyobb szólistájának tanítványaként megállja helyét a klasszikusok között, de modern zenét játszik. Stjepan Hauser is eszméletlen jó klasszikus csellista, kiváló technikával, de ő is modern zenét játszik, mert ezt tudja eladni. Ezért döntöttem Graz mellett. Életem egyik legnehezebb időszaka volt, Silvia borzasztó szigorú volt, az első évben semmit sem lehetett nála végigjátszani. Kiadott egy darabot, de öt hang után megállított. Az óra eltelt az első öt hanggal, nem jutottunk tovább. Volt olyan darab, hogy a vizsgáig sem jutottunk a végére, csak ott hallotta az elejétől a végéig. Utána elvitt minket vacsorázni, és azt mondta nekem, büszke rám, és most már kevésbé lesz szigorú. Így is történt, de az első év alatt nagyon sokat sírtam. Franciaországból kéthetente jött tanítani három-négy napra. Miután véget ért vele az órám, hétfőig ki sem akartam nyitni a hegedűtokot. De nem bántam meg, Graz nagyon jó kezdő lépés volt nekem, és nem volt túl messze az otthonomtól.

20 évesen végül elkezdted a vágyott szólókarriert. Még az egyetem alatt?

Én már Grazban elkezdtem szimfonikus zenekarban játszani, alkalomszerűen, amit élveztem, mert csodálatos az a hangzás, amit egy szimfonikus zenekar ad egy koncerten. De ugye továbbra is szólista szerettem volna lenni. Korábban, még 15 évesen elkezdtem otthon, Magyarországon játszani Edvin Martonnal, mint egyik háttérhegedűse, 17 éves koromtól pedig Mága Zoltánnal, én voltam az egyik „angyala”. Még a Zeneakadémia közben is folytattam, de az egyik újévi koncert után kiléptem. Kaptam új lehetőségeket, amit szerettem volna kihasználni, így elkezdtem utazgatni, világot látni és pénzt keresni. Egy darabig folytattam az egyetemet, de aztán abbahagytam. Azóta sem fejeztem be, bár pár évvel ezelőtt is eszembe jutott, hogy jó lenne, de egyelőre nem fér bele az életembe. Tehát nem vagyok hegedűművész, mert nem diplomáztam le, „csak” hegedűvirtuóz vagyok, de ezt vállalom is. Hála a Jóistennek, a diploma eddig még nem kellett sehova…

Nyári Bernadett

Azt vallod, a hegedűn minden stílust el lehet játszani. Ebből született a Miles of Styles koncert és aztán a lemez, amivel a gyerekeket akartad inspirálni. Miért?

A laikus azt gondolja a hegedűről, hogy az egy klasszikus hangszer, én viszont mindig is szerettem volna megmutatni, hogy ez nem feltétlenül igaz. Miután Amerikába költöztem, egy általános iskolában tanító ismerősünk meghívott az iskolai karriernapra. Megmondom őszintén, aggódtam, hiszen van egy erős akcentusom, ami akkoriban még erősebb is volt, és egyébként is: miről tudnék én hatéveseknek beszélni? Nagy felismerés volt saját magammal kapcsolatban, mert rájöttem arra, hogy igenis el tudom mesélni a gyerekeknek azt, hogy a hegedűvel mindent meg lehet csinálni. Amikor a gyerekek elkezdenek zenét tanulni, mindenki gitározni akar, mert azt látják mindenütt és azt gondolják menőnek: rock zenekarban, filmekben, szerenád a barátnőknek, stb. Esetleg még a zongora jön szóba, azt is elég sok helyen látni. Mostanában már talán egy kicsit változik a helyzet, de akkoriban a hegedűt a gyerekek nem látták sehol, az inkább csak a klasszikus zenéhez kapcsolódott, amihez pedig komoly, szmokingos emberek illenek, szóval kevésbé menő. Elkezdtem velük beszélgetni arról, ki hol járt a világban, és elmondtam nekik, hogy nekem a hegedű az útlevelem, mert elvitt engem 90 országba. Meséltem nekik arról is, hogy a klasszikus zene az alap, ami megadja a technikát, amivel aztán bármit el tudnak játszani. Ami egyébként egyáltalán nem könnyű. Amikor először mentem a Grazból külföldre szalonzenét játszani, borzasztóan játszottam Frank Sinatra Strangers in the Night-ját vagy A keresztapa film dallamait. Bár ezek a dalok technikailag összehasonlíthatatlanul könnyebbek azoknál, amelyeket én korábban játszottam, mégis borzasztó volt az eredmény, mert a kottát játszottam le. Idő kellett, hogy megtanuljam a nem klasszikus dallamokat. Ez egyébként oda-vissza működik: egy jazz-zongorista nem tud könnyen klasszikust játszani, ahogy egy klasszikusból sem lesz egyszerűen jazz-zongorista. Nem lehetetlen, főleg a nagyon tehetségesek számára, de nem is olyan egyszerű, ahogy sokan képzelik. Mindenesetre a gyerekeknek próbáltam megmutatni, hogy lehetséges. Megkérdeztem tőlük, mi a kedvenc zenéjük, és tátva maradt a szájuk, amikor eljátszottam nekik. A végén kihívtam őket, megfogták a vonót, én pedig a hegedűt tartottam és elkezdtük együtt hegedülni az abc-dalt. Utána felhívott az igazgató, és megkérdezte, nem szeretnék-e ott tanítani, mert az összes gyerek hegedűs akar lenni… Nem vállaltam, de most hetente háromszor tanítok egy zeneiskolában. A tanítás korábban egyáltalán nem állt közel hozzám, de amióta a kisfiam megszületett, sokkal közelebb érzem magamhoz a gyerekeket. Olyan szinteket érünk el együtt a zenében, amiről nem gondoltam volna, hogy sikerül. Eleinte féltem attól, hogy mit tudok majd tanítani három-négyéveseknek úgy, hogy a szülők is lássák a fejlődést. Volt egy zongorázni tanuló ázsiai kislány. Amikor először bejött hozzám, nem volt hajlandó csinálni semmit, még a könyvet sem akarta kinyitni. Otthon sem gyakorolt soha. Hagytuk a könyvet és megtanítottam neki a Baby Sharkot. Hazament és saját magától elkezdett otthon gyakorolni. Most már ő is úgy jön hozzám, hogy hozza a könyvét, kinyitja és megbeszéljük, mit játszunk. Egy hegedűs kislány annyira szégyenlős volt, hogy megszólalni sem akart, nemhogy a könyvből tanulni, ezért az első órán megmutattam neki, hogy lehet madárcsicsergést játszani. Ez annyira megtetszett neki, hogy azóta ő is boldogan jön hozzám, hozza a könyvet, s kérdezi, hogy mit tanulunk. Korábban ő sem vette elő otthon a hegedűt, most viszont szereti és gyakorol. Nemrég anyukája születésnapjára együtt eljátszottuk a Boldog születésnapot. Főleg én játszottam, mert az neki még nagyon nehéz, ő pedig bejátszott hangokat oda, ahova beillettek.

A Carnegie Hall után nem lehet könnyű a továbblépés… A nagypapád álma után folytathatod a saját álmaid megvalósítását?

Amikor lement a koncert, először azt mondtam magamnak: most pihennem kell. Játszani szeretnék a kisfiammal, főzni és mosni úgy, hogy ne legyen bűntudatom; végezni a mindennapi dolgokat, mert a kisfiam kéthetes kora óta nem volt minderre alkalmam. Így egy darabig csak pihentem. Az előadóművész életében sokszor előfordul, hogy amikor lemegy egy nagy műsor, nagyon le tud zuhanni az adrenalinszintje; nehéz folytatni. Viszont nekem pár héttel később volt egy motivációs előadásom, ami alatt teljesen átértékelődtek a dolgok bennem, és már nem az volt a legfontosabb, hol lépek fel legközelebb, hanem hogyan tudok erőt adni másoknak. A koncert után ugyanis meghívtak az egyik egyetemre Miami-ban. Szoktam beszélni a koncertjeimen, mert az emberek szeretik, közelebb érzik magukat hozzám és a történetekkel összekötjük a zenei darabokat. Felajánlottam az egyetemnek, hogy nem csak beszélnék, hanem zenélnék is. Készítettem egy előadást, fotókkal arról, ahogy hegedülök szerte a világon. Közben ment a beszéd, és a végén, mivel voltak a hallgatók között zenészek is, egy zongoristát és egy bőgőst felhívtam a színpadra, és eljátszottam velük egy számot. Először csináltam ilyet, de annyira jól sikerült, hogy hetekig a hatása alatt voltam. Az ott engem hallgató diákok közül sokan nem mentek be a következő órájukra, olyan lelkesek voltak. Egyébként a koncertek után általában meg szoktak keresni, odajönnek gratulálni. Életem addigi legnagyobb bókja Észak-Európában ért, ahol egy hölgy odajött hozzám és azt mondta: ő utálja a hegedűt, de ma rájött, hogy imádja… A motivációs előadás utáni visszajelzések még ennél is többet jelentettek nekem. Odajött ugyanis hozzám a business professzor, és elmesélte: elhozta az osztályát, akik nem értették, miért jönnek egy hegedűs előadására, nincs semmi közük hozzá, de állítólag öt perc után sikerült rájönniük, miért is vannak ott. Megértették az üzenetemet: én megtaláltam a szenvedélyemet az életben, s ezért nekem nem kellett soha hagyományos értelemben „dolgoznom”. Azt kívántam minden hallgatónak, találják meg a saját hegedűjüket, azaz szenvedélyüket, mert akkor soha nem kell „dolgozniuk”. Utána sokan mondták nekem, hogy úgy érzik, bármit el tudnak érni. Pedig nem azt meséltem el nekik, hogy mennyire jó és könnyű volt, hanem többek között azt is, hogy nem kaptam meg a vízumot, mert nem volt Grammy-díjam. Látva, hogy milyen sok diáknak tudtam segíteni, arra gondoltam, a koncertjeimet is fel lehetne emelni magasabb szintre. Hiszen nemcsak egy zenei előadásról van szó, hanem egy életpályáról, egy útról, amin végigmentem és amiből nagyon sokan meríthetnek erőt és hitet abban, hogy bármit el lehet érni. Ez az üzenet Amerikában nagyon kapós.

Miért is nem kaptad meg a vízumot? Azt már elmondtad, miért költöztél Amerikába, de konkrétan hogyan is zajlott a folyamat és milyen volt az első időszak?

Évek óta tudtam, hogy ide kell ahhoz költöznöm, hogy megvalósíthassam az álmomat. Ezt otthonról nem lehet. 2017-ben ismerkedtem meg horvát származású férjemmel, aki 20 éve Amerikában élt. Nagy volt a szerelem, együtt képzeltük el az életünket, de én nem akartam, hogy általa legyen zöld kártyám, magamnak akartam azt elintézni. Sokszor voltam nála turistavízummal, de közben elkezdtem készülni az ún. művészi vízumra, ami rengeteg pénzt és papírmunkát igényelt, 600 oldalnyi anyagot szedtem össze, amit két év múlva, 2020-ban adtam be. A vízumot nem kaptam meg, arra hivatkozva, hogy nincs Grammy-díjam. Most már tudom, hogy ennek miért kellett így lennie. Ma már másképp látom, de abban a pillanatban életem legnagyobb kudarcának éltem meg az elutasítást. Mindig azt szoktam mondani, nekem nincsenek kudarcaim, mert ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretném, az azért van, mert nem az volt az én utam, és meg kell keresnem a saját utamat. Épp ezért semmit nem éltem meg kudarcként az életemben, kivéve ezt. Két évet készültem rá, a legjobb ügyvédem volt, és minden félretett pénzem ráment a vízumkérelemre. Utána hamarosan kitört a Covid-járvány, és lezártak mindent. Tudtuk: ha én akkor hazamegyek, nem tudok visszajönni, ki tudja, mikor látjuk egymást újra. Ezért férjhez mentem, hogy együtt tudjunk maradni. A művész vízum tehát nem volt az én utam. Nagypapám álmát akartam Amerikában megvalósítani, de mivel ez egy családi örökség volt számomra, nem tudtam megvalósítani úgy, hogy „szárazan”, pusztán dokumentumokkal megszerzem az amerikai vízumot, hanem úgy, hogy családom lett Amerikában. 2021-ben megkaptam a zöldkártyám, addig nem is nagyon akartam dolgozni, inkább kapcsolatokat építettem. Utána elvállaltam minden fellépést, hogy megismerjenek. Ma már nem így vagyok ezzel, most már tényleg csak egy bizonyos szint feletti fellépéseket vállalok, de kezdetben senkit nem ismertem, a helyszíneket sem és nem tudtam, miért mennyit kérjek. Nagyon sokféle helyen játszottam, főleg céges eseményeken és magánpartikon. Idővel egyre többen megismertek, azóta játszottam már például a Miami Boat Show megnyitóján is.

Nyári Bernadett

A mások segítéséről jutott eszembe: jótékonykodással is foglalkozol, jól tudom?

Az első nagyobb jótékonysági koncertem Magyarországon volt jó pár évvel ezelőtt, és nagyon jól sikerült. Később szerveztem egy másik jótékonysági eseményt is, melynek az volt a neve: A változások karácsonyfája. Nem lett belőle koncert, bár annak terveztem, de a lényeg, hogy a gyerekeknek szerettem volna segíteni karácsony körül, és sikerült: a gyűjtés megtörtént, és sok gyereknek együtt vittük ki a karácsonyi ajándékokat. És most is tervben van egy hasonló kezdeményezés itt, Amerikában is, aminek bevételéből olyan hátrányos helyzetű gyerekeknek szeretnék karácsonyi ajándékot adni, akiknek egyébként ez nem adatik meg. Már felvettem egy-két emberrel a kapcsolatot, de a részletek még nem publikusak. Nagyon szeretném, ha tehetősebb magyarok állnának mögém. Nagyon fontosnak tartom ugyanis mindig fellépésen megemlíteni azt is, hogy magyar vagyok.

Mivel foglalkozol még, mik a terveid?

Jelenleg az új lemezemen dolgozunk, ami, ha minden jól megy, még ebben az évben kész is lesz. Ez egy olyan album lesz, amin csak saját számok szerepelnek. Eddig csak ún. cover számokat játszottam, olyan híres zenéket, mint a Monti csárdás, Brahms darabjai, a Keresztapa dalai, O Sole mio, stb. Nekem eddig csak egy saját számom volt, a Redemption, amelyhez videoklip is készült, s amit a Vajdaságban található bácsi vár romjainál vettünk föl. De most lesz egy egész Redemption album, kizárólag saját szerzeményekkel. Hasonló sajátos stílusban, mint a Redemption című szám zenéje: elektronikus tánczene, pop, filmzene, Disney-hatások és természetesen a klasszikus zene keveréke. Ez azért is különleges, mert nem ismerek olyan komoly hegedűst jelenleg a világon, aki saját szerzeményeket alkot, kivéve Lindsey Sterling-et, a zongorában pedig Havasi Balázst. Az összes többi hegedűs, akit ismerek, cover számokat játszik. Nagyon izgatott vagyok, mert ez egy nagy mérföldkő az életemben. A háttérmunkák otthon zajlanak Budapesten, az egyik legnagyobb otthoni kiadó fogja kiadni. Az egyik számhoz videoklip is készül, amit Horvátországban forgatunk hamarosan.

Úgy tűnik, Floridában élve is nagyon kötődsz Magyarországhoz és Horvátországhoz.

Április 2-án, Horvátország leghíresebb koncerttermében, a zágrábi Liszinszkij-koncertteremben léptem fel. Nagyon kedves barátomék, a Jugoszlávia utódállamaiban közismert Fraile zenekar koncertjét nyitottam meg a saját zenémmel, és utána felléptem az ő koncertjükön is. Előtte Szerbiában volt koncertem, és amikor a vajdasági tévés riporter azt mondta: kétlaki életet élek, kijavítottam: háromlakit. Minden nyarat Horvátországban és Magyarországon töltünk, az év többi részét pedig Floridában, ami azóta lett igazi otthonunk, amióta a kisfiunk megszületett. Amikor Horvátországban nyaralunk, szívesen vállalok koncerteket, ott és Szerbiában is. Amikor hazamegyek Magyarországra és meghívnak, ott is vállalok fellépéseket. Ha pedig itt vagyok, akkor pedig azt csinálom, amiről már beszéltünk. Magyar vagyok és leszek mindig is, mindig Magyarország lesz a hazám, bármi történik az országban és bárhol élek is. De a kisfiam már nem feltétlenül gondolja majd így, mert neki már három otthona, három állampolgársága és három útlevele van, viszont nagyon szeretném, hogy otthon érezze magát mind a három országban. Magyarország a hazám, de otthon kell lennem Horvátországban is, hiszen a férjem onnan származik, a kisfiam számára pedig ott az otthon, ahol kiságya és a játékai vannak, és ahova születése óta sokkal inkább hazatérek én is. Tehát nemcsak a saját identitásom, hanem a családom miatt is úgy gondolom, hogy az a jó, ha mind a három helyen otthon érzem magam.

Nyári Bernadett

Ez a háromlakiság mennyire érinti a zenédet? Mennyire kell azt magyar, szerb, horvát vagy amerikai közönségre szabnod? Vagy lehetsz te csak” Nyáry Bernadett mindenhol?

Nagyon jó kérdés! Amíg cover-számokat játszottam, nagyon sok esetben a koncerteket az adott helyszínre szabtam. Például augusztus 20-án Magyarországon háromnapos Szent István-ünnep volt, 19-én én zártam a napot egy saját koncerttel a Vigadónál, és természetesen olyan zenéket játszottam, amiről tudtam, hogy a helyi közönség szeretni fogja. Viszont azt is tudtam, nyáron sok a külföldi Budapesten, ezért meg is kértem őket: tegye fel a kezét, aki nem beszél magyarul, illetve aki csak magyarul beszél, és onnantól kezdve láttam, ki a közönség, és két nyelven szóltam hozzájuk. Szerbiában két hete Brahms Magyar táncok című darabjával nyitottam és már ebből rájött a közönség, hogy magyar vagyok. Horvátországban is szeretik a csárdást, de nem annyira, picikét modernebbek, ezért ott a saját zenémmel fogok nyitni. Amint viszont kijön az új lemez, csak lemezbemutató koncerteket szeretnék adni. A lemezzel olyan zenét próbálunk alkotni, amit a világ minden részén, minden 25 és 105 év közötti számára – hogy nagymamám is beleférjen – befogadható, reményeink szerint univerzális. Ami persze nem zárja ki azt, hogy néha eljátszok egy-egy híres cover-számot, de a koncertjeim alapvetően a saját zenémről szólnának. Csicsák Norbert producer végzi a hangszerelést és írja a zenét. Olyan sok éve dolgozunk már együtt, hogy pontosan tudja, milyen a stílusom. Amikor kijött az első szám, a Redemption, a legtöbb embertől, aki engem jobban ismer, azt kaptam vissza, hogy pont olyan, mint én vagyok. Nagyon remélem, hogy majd az egész albumról is elmondható lesz ugyanez.

Antal-Ferencz Ildikó

Először megjelent a magyarnemzet.hu portálon.

A képek Nyári Bernadett archívumából származnak.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.