Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
Május 19-én került sor Móricz Zsigmond „Légy jó mindhalálig” című regénye musical változatának bemutatására a New Brunswick-i Magyar Klub (HAAC) színpadán, a Széchenyi Magyar Iskola és Óvoda 50. születésnapja alkalmából. A hétvégi magyar iskolába járó gyerekek, tanárok és szülők szereplésével és háttérmunkájával megfeszített hónapok alatt létrehozott produkció hatalmas sikert aratott. Az ötlet megálmodója és megvalósítója Csizmadia Bernadett, tíz éve az iskola tanára és egy éve igazgatóhelyettese.
Miért lettél tanár és hogyan kerültél Amerikába?
Mielőtt a tanári pálya felé sodort az élet, volt néhány kacskaringó. Sok minden érdekelt, leginkább a humán jellegű dolgok. Ami mindegyikben közös volt, az a szereplés. Az első nagy szerelem a színjátszás volt, jelentkeztem is Miskolcon a Zrínyi Ilona Gimnázium dráma tagozatára, de sajnos nem sikerült, amit akkor hatalmas kudarcként éltem meg. Aztán nagyon szerettem volna riporter lenni, a helyi iskolaújságot is vezettem. Drága nagymamámnak mindig mondtam, amikor este a televízióban a híradót néztük: „Meglátod Mama, egyszer én fogok ott ülni és engem fogsz majd nézni.” Végül nem így alakult… Egyik középiskolai tanárom azt mondta, nem vagyok riporternek való, mert ott sokat kell könyökölni. Azért tettem egy próbát és segédszerkesztőként csatlakoztam egy akkor nagyon sikeres show stábjához Budapesten. Saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy tényleg nem vagyok rá alkalmas; sem akkor, sem ma. A magam érdekében nagyon nehezen állok ki. Másokért könnyebben, mert nem bírom az igazságtalanságot. De már tanulom ezt is, csak rá kellett jönnöm, ha megteszem, akkor nem szeretnek az emberek, az őszinteséget sokan nem tudják elfogadni. Gondolkoztam pszichológia szakon is, de hamar elvetettem.
Tanulmányaim alatt mindig voltak olyan osztálytársaim, akiket segítettem felzárkózni, korrepetáltam őket. Szép lassan vettem csak észre, ami egész idő alatt az orrom előtt volt… mit is akarok csinálni igazán: tanítani. Csak az nem volt kristálytiszta, hogy mit és milyen korosztálynak. Mivel nagyon szerettem az irodalmat és a nyelvtant is, nyilvánvaló volt számomra, hogy magyar tanár leszek. Viszont abban az időben a környékünkön Tiszát lehetett már rekeszteni a magyar tanárokkal. Sok tépelődés és gondolkodás után végül a Nyíregyházi Főiskola tanító szakára jelentkeztem. Akkor azt gondoltam, hogy a 6-10 éves gyermekek még motiválhatók, alakíthatók, és ez idővel be is igazolódott. A sikeres államvizsgát követően kijöttem Amerikába, mert mindig is azt gondoltam: külföld az egyetlen esélyem, hogy pénzt keressek és nyelvet tanuljak, hiszen Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből való vagyok, egy mezőcsáti szegény családból származom. New Jersey államban, Lakewoodon kezdtem, úgy ahogy nagyon sokan: takarítással. Sosem esett nehezemre a munka. A bánásmód annál inkább. A takarítás mellett elkezdtem a gyerekekkel is foglalkozni, amivel jól megnehezítettem a saját dolgom, viszont a gyerekektől kapott szeretetnek köszönhetően éltem túl azokat az éveket és nem adtam föl.
Hogyan kerültél a New Brunswick-i magyar iskolába? Melyik korosztállyal foglalkozol?
Amikor eljutott hozzám a hír, hogy New Brunswick-on van hétvégi magyar iskola, elmentem a Magyar Napra és ott felkerestem az akkori igazgatót, Bézi Ildikót. Kérésére elküldtem az önéletrajzom, majd egy rövid, de velős telefonos interjú után megkezdhettem a munkát a Széchenyi Magyar Iskola tanáraként. Azóta itt vagyok. Számomra a tanítás hivatás és szerelem. Egy évtized is eltelt azóta, hogy először beléptem a magyar iskola „kapuján”. A mai napig elgondolkozom azon, hogy annak idején, amikor meghoztam a döntést minden tapasztalat és tudás nélkül, milyen jól választottam. Nem volt más kiindulópontom csak a saját környezetem. Ez is jól mutatja, hogy bár a világ folyamatosan változik, a fontos dolgok és alapértékek mégis megmaradnak, csak esetleg más köntöst öltenek… Voltak próbálkozásaim különböző korosztályú gyerekekkel, de a végén mindig kiderült, hogy az én szívemhez legközelebb valóban a 6-12 éves gyermekek állnak. Tyúkanyó típusú tanító néni vagyok. Mi nem egy osztály vagyunk, hanem egy család, egy csapat, amelyben mindenki egytől egyig nagyon fontos. Érjen bennünket bármilyen sérelem, sosem szabad elfelejtenünk, hogy magyarok vagyunk, közös vér csordogál az ereinkben és ez összeköt minket.
Nagyon hálás vagyok a Széchenyi Magyar Iskolának és Amerikának, hogy megmutatta nekem, mi az igazi feladatom ebben az életben. Mielőtt a hazámat elhagytam fogalmam sem volt róla, hogy nekem mennyire fontos a magyarságom. Az eltelt évek alatt rájöttem, hogy valóban minden okkal történik. Jöhetnek a fények, a csillogás, a színpad, gazdagság, de semmi nem okoz nekem akkora boldogságot, mint amikor négy-öt-tíz-húsz kicsiny lélekkel kézenfogva, közösen elénekeljük a Himnuszt. Miközben túlcsordul a szívem szeretettel, szememből folynak a könnyek, elképzelem magunkat felülről, madártávlatból… Amikor a hazámtól távol, egy idegennyelvű és teljesen más kultúrájú országban, akár egy kicsiny szobában vagy a szabad ég alatt felcsendülnek ezek az angyalként hangzó gyermekhangok, az maga a csoda… A tanítás az én hivatásom, de ami még ennél is fontosabb: az én feladatom a magyarságom továbbadása a Magyarország határain kívül élő magyar származású gyermekek számára.
Hogy mertél belevágni abba az Amerika-szerte rendhagyó rendezvénybe, amivel május 19.-én ünnepeltétek az iskola 50. születésnapjának második részét?
Nem is gondolkodtam. Mivel ez egy régi álmom volt, arra jutottam, hogy ennél jobb alkalom nem is lehetne. Az előadás célja a másod- és harmadgenerációs magyar családok és tanulók lassan-lassan elhalványuló anyanyelvi tudatának ébrentartása és a magyar nyelv élményszerű gyakorlása idegennyelvi környezetben. Ezzel a magyar nyelvű musical előadással közelebb hozzuk kultúránkat számukra. Ez nekünk nem „csak” egy előadást jelent, hanem a közösségünk összefogását, régi és jelenlegi tanulóink, tanáraink és a szülők együttműködését, gyermekeinkért, magyarságunkért.
Friss diplomásként, tanári tapasztalatok nélkül érkeztem ide, aminek utólag nagyon örülök, hiszen így nem voltak a magyar tanítási rendszerhez kötött, berögzült sémáim. Több osztállyal, különböző korosztályokkal, többféle módszert kipróbáltam. Az élmény- és drámapedagógiában hiszek, amelyben a tanulók részei saját tanulási folyamatuknak, az ismeretszerzés folyamatában ők maguk is aktív cselekvők. A mai dinamikusan változó és felgyorsult világunkban felértékelődtek bizonyos képességek és készségek, mint például a hatékony kommunikáció, a kreativitás, az együttműködési képesség vagy a kritikai gondolkodás. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy a gyerekeknek a magyar iskola már a hatodik napot jelenti az oktatásban, ami nem kötelező, ezért ahhoz, hogy szívesen jöjjenek, meg kell szerettetnünk velük az iskolát, a magyar nyelvet és kultúrát. Az oktatás akkor válhat hatékonnyá, ha reagál ezekre a kihívásokra, ami a hagyományos módszerekkel elképzelhetetlen. Jelenlegi osztályomat negyedik éve tanítom. Minden osztály más és más. Nem tudom, hogy a módszeremnek vagy az osztály képességének köszönhető, hogy egy foglalkozás alkalmával, miközben a gyerekek csoportosan az éppen kiosztott feladatot oldották meg, én pedig videót készítettem róluk a szülők számára, egyszercsak azt vettem észre: úgy beállították magukat, mintha én tettem volna. Onnantól kezdve bármilyen iskolai ünnepségre készülve, ahol szerepelniük kellett, báboztunk, színjátszottunk, ami nem okozott nekik nehézséget, mindig örömmel készültünk a műsorokra.
Talán azért is voltam magabiztos a színdarabot illetően, mert tudtam: az osztályom képes rá. Hogy én is az leszek-e, és honnan kerül ki majd a többi szereplő? Nos, őszintén szólva: fogalmam sem volt. A gyerekekbe vetett hitem és a „semmi sem lehetetlen” mentalitásom vitt előre. Pár évvel ezelőtt Zsédely Tímea rendezésében a Békéscsabai Jókai Színházzal együttműködve előadtuk „A dzsungel könyve” című musicalt; egy Off-Off Broadway manhattani színházban, amiben én játszottam Ká, a kígyó szerepét. A társaság félig amatőr, félig profi színészekből állt. Ahhoz, hogy egyáltalán előadhassuk a darabot, először pénzt gyűjtöttünk azzal, hogy kisebb előadásokat tartottunk és turnéztunk velük. Például a „Négyszögletű Kerek Erdő” című gyerekelőadással jártunk Floridában és Kaliforniában is. Sok mindenbe nem láthattam bele és nem tudhattam azt sem, milyen nehézségekkel kellett Timinek megküzdenie rendezőként, de részese voltam egy nagyszabású előadásnak és profi színészektől tanulhattam. Hatalmas élmény volt. Ezzel a puttonnyal a hátamon vágtam bele…
Miért éppen Móricz Zsigmond „Légy jó mindhalálig” című regényét választottad?
Abban biztos voltam, hogy nem szeretnék csak gyerekeknek szóló darabot. Tudtam, hogy üzenni akarok, elgondolkodtatni és értéket közvetíteni. Tisztában voltam azzal is, hogy ez a regény nem az osztályomba járó gyerekek korosztályának való. De az elmúlt évek tapasztalatából kiindulva azt is tudtam: nincs olyan szöveg vagy olvasmány, amit egy jó szövegfeldolgozással ne lehetne megértetni a gyerekekkel, majd megtanítani nekik. Nem zúdítottam rájuk az egész regényt, az első hetekben drámajátékokkal megismertük Nyilas Misit, az osztálytársait, különböző személyiségeket, helyezeteket képzeltünk és játszottunk el. Beleéltük magunkat Misi helyzetébe, majd érzéseinket, gondolatainkat megosztottuk egymással: mi lenne ha te lennél ő, vagy ha az osztálytársa lennél, te hogyan viselkednél ha ilyen vagy olyan helyzetbe kerülnél, stb. Az idegen szavakat, tárgyakat egyszerűen csak elkezdtem használni, illetve egy-egy papírra felírva beletettem egy dobozba, amit onnantól pakknak hívtam. Az iskolaidőből hetente csak egy órát tudtunk próbára szánni, mert a tanulástól semmi esetre sem akartam az időt elvenni. Ugyanakkor nálunk az egész délelőtt erről szólt onnantól kezdve, hogy a gyerekek beléptek az osztályterembe. Például háttérzeneként folyamatosan a gyerekek dalai szóltak reggel kezdés előtt és a szünetekben. A gyerekek akár a szivacsok, a legkisebb megerőltetés nélkül szívták magukba a „Légy jó mindhalálig–életérzést”. Miután elindultak a vasárnapi próbák, az osztályterem a közösen megélt pillanatok, izgalmas történések elmesélésétől volt hangos. Mindig fontosnak tartottam az iskolán kívüli közös pillanatokat, mert jobban összehoztak bennünket.
Meggyőződésem: amikor megszületünk, jónak, tisztának születünk. Majd ahogy telnek az évek, érnek bennünket a sorozatos csalódások, elkezdünk megkeményedni. Én is folyamatosan küzdök azzal, hogy ne veszítsem el magamból a jóságot, hogy a bennem lévő láng ne csak pislákoljon, hanem tábortűzként lobogjon. Amikor igazságtalan bántás ér, mindig igyekszem arra gondolni, hogy sajnáljam azt, aki bánt, hiszen az ő tüze már nem pislákol, őt már annyira megkeserítette az élet, hogy nem tehet róla és ezért nem szabad haragudni rá… Ilyenkor arra a bibliai tanításra is gondolok: „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”… De nem könnyű, főleg egy olyan szenvedélyes és őszinte embernek, mint amilyen én vagyok. Gyerekként népmeséket olvasva, meséket nézve megtanuljuk: jó tett helyébe jót várj, a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig megkapja méltó büntetését. Ezzel szemben, napjainkban elveszni látszanak az igazi értékek, és mindennek az ellenkezője érvényes. Ma már jobban megállja a helyét, hogy jó tett helyébe jót sose várj, a jó embert előbb-utóbb átverik, kihasználják, eltapossák… Amikor Móricz Zsigmond megírta ezt a regényét, felháborodott azon, hogy az akkori kritika gyermeknek szóló regényként írta le művét. Való igaz, hogy művének központjában egy gyermek áll, de az író bevallása szerint, abban az időben, amikor a regény született, olyan naiv és gyermeki fájdalmat érzett, hogy csak egy gyermek szenvedésein keresztül tudta leírni. Bár Nyilas Misi sorsa nem derül ki az előadás végén, de a feloldozás mégiscsak megadatik: kiderül a gyermek igaza. A jó tehát végül tényleg győzedelmeskedik!
Hogyan történt a szereplőválogatás?
Amikor először meghirdettem, nem túl sokan jelentkeztek. Mivel az iskola 50. jubileumi évfordulójára készültünk, fontosnak tartottam, hogy a szereplők mindenképpen a New Brunswick-i magyar közösség tagjai legyenek; szerettem volna bevonni régi és jelenlegi diákokat, szülőket, tanárokat. Azt gondoltam, ez egy közös ügyünk és egy kicsit ajándék is Varga Gyula bácsi számára, aki 50 évvel ezelőtt az iskolánkat alapította. Nem tudtam elképzelni ennél jobbat egy ilyen esemény megünneplésére: kicsik, nagyok együtt egy színpadon, magyar nyelven Móricz Zsigmond örökérvényű regényének színpadra írt musical változatát adják elő, amely az emberi tartásról, hitről és a szeretetről szól. Ebben az előadásban minden benne van és még sokkal több. Ezek a gyerekek sosem fogják elfelejteni Nyilas Misit, Móricz Zsigmondot vagy ezt a regényt. Bővült a szókincsük, fejlődött fogalmazási készségük és olyan élményekkel gazdagodtak, ami egész életükben el fogja kísérni őket. És ezt a magyarságuknak és a magyar iskolának köszönhetik.
Musical lévén nem volt egyszerű a szereplőválogatás, mert a fentiek mellett fontos volt, hogy énekelni is tudjon a szereplő, vagy legalább legyen hangja. Senkire nem akartam ráerőltetni semmilyen szerepet, tudtam, nagy munka előtt állunk és az, aki csak kényszerből vállalja, nem tudja majd beletenni szívét-lelkét, anélkül pedig nem fog menni. Sok változás volt kezdettől fogva a végéig. Többször át kellett írnom a forgatókönyvet, vettem el belőle, adtam hozzá, de a végére minden jól összeállt, minden megoldódott, a társaság jól kiforrta magát.
Rendes, teljes szereplős próbafolyamat nem is volt?
Nem nagyon. Sok kis részletben kellett próbálnunk, mert egyszerűen nem tudtam összehozni egy rendes összeolvasó próbát, még online sem, nemhogy fizikailag; még azután sem, hogy megtaláltam minden szereplőt. Kezdetben a szerepek gyakorlásának olvasására is időt kellett szánni. Felnőtteknél is előfordult, hogy maga a magyar nyelvű olvasás is kihívást jelentett. Az is gond volt, hogy nem olvastathattam el a könyvet a gyerekekkel. A régi, fekete-fehér filmet sem nézethettem meg velük, mert utána biztosan nem akartak volna szerepelni. A gyerekek tehát nagyon sokáig nem látták elejétől végéig az egészet, sőt, sokáig elképzelésük sem volt róla, bár tisztában voltak saját szerepükkel, amiben tulajdonképpen magukat kellett adni. Az egész előadás tíz jelenetből áll, mindegyik nagyon hosszú és van benne koreográfia, ének, próza, ezért szét kellett szedjem részekre még a jeleneteket is. Amikor már mindenkit beállítottam és mindent megtanítottam, elpróbáltuk egyben az egész jelenetet. Azt akartam, hogy minden perc ki legyen használva, mert tudtam, mennyire véges az ideje mindenkinek. Ezt hetente, általában hétfőnként megterveztem előre, mindenkivel egyeztettem, s aszerint tartottuk meg a szombati próbákat, hogy azon a héten ki ért rá. A felnőtteknek is készítettem egy beosztást. Rozs Ildikó a református templomban próbálta velük a dalokat, én pedig az iskolában, az erre szánt órán próbáltam a jeleneteket, vagy koreográfiát tanultunk, énekeltünk, aszerint, hogy éppen hol tartottunk. Április közepéig még nem volt egyberakva az előadás, így a szereplőknek nagyon hosszú ideig fogalmuk sem volt, melyik jelenet mi után következik. Minden próbát vagy jelenetet azzal kezdtem, hogy elmondtam nekik: most hol járunk a történetben, mit kell csinálni, kinek milyen a karaktere. Nem volt könnyű, mert folyamatos egyeztetésre volt szükség és nagyon rendszerezettnek kellett lenni. Végül az utolsó hetekben hétköznap is be kellett iktatni próbákat. Mindez nem ment volna, ha a szereplők nem teszik bele magukat teljes egészében; ha nem jelennek meg a megbeszéltek szerint, vagy nem veszik komolyan a próbákat és a saját feladataikat. A végleges szereplő gárdának hatalmas köszönet jár azért az odaadó munkáért, amit beletettek ebbe az előadásba.
Időben hogyan zajlott mindez?
Novemberben kezdtem el utánajárni a darabnak. A forgatókönyvhöz könnyen hozzájutottam, viszont a zenei alapokról kiderült, hogy jogdíjasak. Az otthoni, mezőcsáti színjátszókör is előadta, sőt egészen Japánig eljutottak vele. Megkerestem őket, és Pinczés István rendező biztosított róla, hogy mindenben a segítségemre lesz. Így is történt; köszönet és hála érte. Ő elmagyarázta, hogy a szerzők jogörököseitől engedélyeket kell kérnem, így megkerestem a Hartai Zenei Ügynökséget, Miklós Tibor szövegíró jogörökösét, Nagy Anikót és Kocsák Tibor zeneszerzőt, akiktől az engedélyeket végül mind meg is kaptuk. Decemberben sok váratlan probléma merült fel az iskolában; akkor ment el a korábbi igazgatónőnk, és egyébként is, az csak egy fél hónap, utána mindenki a karácsonnyal volt elfoglalva. Januárban tudtam elindítani a próbafolyamatot, de még akkor is inkább csak ráhangolódtunk a gyerekekkel, csak utána kezdődtek az igazi próbák.
Mit tudhatunk még a szereplőkről?
Petkes Siklódi József például nem azért lett Nyilas Misi, mert szuper jó a hangja, hanem mert ő maga Nyilas Misi. Egész személyiségében, gyermeki ártatlanságával és tisztaságával. A zenei felelős eredetileg Tóth Anna, volt igazgatónőnk lett volna. Amikor elment, felkértem Rozs Ildikó énekművész-tanárt zenei vezetőnek, aki szereplőként is részt vett a darabban, ő vállalta Doroghynét. Annával együtt egyébként öt szereplő esett ki váratlanul decemberben, hiszen eredetileg az ő egyik kisfia lett volna a főszereplő, a férje pedig Valkay tanár úr. Hála Istennek minden megoldódott és a lehető legjobban alakult. A főszereplő kiválasztásánál az is nagyon fontos volt, hogy legyen mögötte egy támogató szülői háttér. Misi ugyanis mind a tíz hosszú jelenetben benne van, rengeteg a prózai és dalszövege, és még ott a koreográfia is. Ha nem olyan a szülő, aki mögé áll, aki nyomja és húzza, akkor nem ment volna. Siklódi Tünde teljes vállszélességgel mellém állt, elvállalták, komolyan vették és végigcsinálták, amiért rendkívül hálás vagyok. Erre a tanévre feladtak minden más egyéb programot és teljesen az előadásra összpontosítottak. Józsikán kívül Tünde még két gyermeke, Nicole és Ádám is szerepelt a darabban. Eleinte a legkisebb nem akart szerepelni, de aztán kedvet kapott a testvéreitől. Így volt ezzel Lotzin Edina kislánya is. Edina játszotta Violát a darabban. A próbákra elhozta két kisebb gyermekét és ott Violetta is kedvet kapott. Őt mintha a jó Isten küldte volna nekünk… Eleinte ugyanis ő sem akart szerepelni, majd éppen akkor, amikor üresen maradt Ilonka, Török János testvérének szerepe, kedve támadt hozzá.
A Török Jánost játszó Orbán Lehellel pedig az a nagy szerencsém, hogy tud zenélni és szeret énekelni. Eredetileg nem neki szántam ezt a szerepet, ő egy kisebb szerepet játszott volna. Végül mégis úgy alakult, hogy az eredeti szerepét átírtam Török Jánosra és Lehel három hét alatt megtanulta az összes dalt, szöveggel együtt. Valkay Tanár úr szerepéhez is határozott elképzelésem volt, de nem sikerült „becserkésznem” azt, akit eredetileg elképzeltem. Majd rátaláltam a New York-i KCSP-s (Kőrösi Csoma Program ösztöndíjas) Indri Dániel Janiszra. Nem ismertem előtte; ő az egyedüli, aki „kilóg” közülünk, hiszen nem helyi. Valkay tanár úr viszont nagyon fontos karakter: ő az egyedüli tanár, aki kiáll Nyilas Misi mellett és ő énekli az előadás legismertebb dalát. Sokáig nem találtam rá szereplőt, végül a díszlettervezőnk, Schachinger Lívia férje, Tomi javasolta őt, mert már látták játszani Kaliforniában, ahol korábban éltek. Dani megkeresésemre szinte azonnal igent mondott. Utolsó esélyem volt. Végig New Yorkból járt ide, amit nem volt mindig könnyű megszerveznie, de megoldotta, ahogy a szerepét is és igazi Valkay tanár úrrá vált a színpadon.
Na és a te szereped?
Én az elejétől fogva akartam szerepelni, azért is fogtam bele, de magamnak nem Bella, hanem Viola szerepét néztem ki. Viszont Viola karakterére megtaláltam Edinát és tudtam, hogy ő sokkal alkalmasabb rá. Bella miatt sok mindenkit megkerestem, de a kamaszlányok egyszerűen nem vállalták, így végül az enyém maradt. Közben rájöttem arra is, mennyire nehéz egyszerre szerepelni és rendezni. Nem tudtam igazán beleélni magamat a saját szerepembe, mert közben látnom kellett kívülről a jelenetet, beállítani ki, mikor, hol és mit csinál, koreográfiát tanítottam, szöveget súgtam vagy zenét indítottam. Nagyon nehéz volt a kettős feladat, végül éppen azokat a jeleneteket nem szerettem, amikben szerepeltem, mert azok voltak a legfárasztóbbak. Nagyon sok koncentrációt igényelt. Miután a jelenetek be lettek állítva már egyszerűbb kellett volna legyen a dolgom, de sajnos mindig új és új helyen próbáltunk és a helyi adottságokhoz kellett igazodnunk, ezért mindenhol csak elképzeltük vagy kijelöltem a padlón, hogy mennyi hely lesz a színpadon, stb. Az utolsó pillanatig látnom kellett kívülről is az egészet, mert a Klubban a nagyszínpadon csak kevésszer tudtunk teljes próbát végigvinni. Az előadás előtt nagyjából egy héttel sikerült a színpadra jutnunk úgy, hogy a díszletet is felállíthattuk. Akkor tudtuk a teljes és végleges díszlethez pontosan beállítani a jeleneteket, amit addig csak legfeljebb elképzeltünk. Szintén nehezítette a dolgunkat, hogy a díszletet a klubos próbák után mindig le kellett cipelnünk a színpadról, mert más rendezvények miatt szükség volt a színpadra. Amikor pedig nem tudtunk a színpadon próbálni, akkor a cserkészházban gyakoroltunk. A legelső nagyobb próba is ott volt, április közepén. Az előadás előtt két héttel még a jelenetek közötti átkötéseket nem tudtuk: amikor a gyerekek táncoltak a függöny előtt, vagy valami kis néma jelenetük volt a színpad elején, vagy a színpad előtt; azért, hogy közben a háttérben a színpadot át lehessen rendezni a következő jelenetre. Ezeket nagyon alaposan át kellett gondolni, ami rendkívül nehéz volt színpad nélkül. Volt egy nagy táblám, teleírva papírokkal jelenetenként, hogy tudják a szereplők is, milyen kellékeik vannak, ki mikor készül a következő jelenetre, stb.
Erről jut eszembe: a Valkay Tanár úr fő jelenetében gurulós osztálypadokra volt szükség a koreográfiához. Erre a jelenetre voltam a legbüszkébb. Nagy kihívás volt a gyerekeknek megtanítani, és sajnos végül nem tűnt olyan látványosnak, mint amilyen lehetett volna. Amerikában ugyanis nincsenek klasszikus osztálypadok, mint Magyarországon; ami van, már nagyon antik és nevetségesen drága. Ezért az iskola székeire kereket rendeltünk, de nem tudtuk rászerelni, mert úgy állt a szék lába, mintha alá akart volna törni. Végül készíteni kellett egy egész keretet, amibe beleállítottuk a székeket. Orbán Lehel tervezte meg és készítette el. Nemcsak én, a gyerekek is nagyon hálásak voltak érte, hiszen feldobta a próbák közötti szünetet: gyakorlatilag olyan volt, mint egy dodzsem. Ugyanakkor sok időt vett el, mire ezt kitaláltuk, és mivel csak kevésszer próbálhattunk a színpadon, nagyon féltem, nehogy leguruljanak a gyerekek, ezért a színpad szélétől jóval beljebb jelöltem ki, meddig mehetnek. Így viszont sokkal kisebb lett a hely, amiből a díszlet is elvett; ezért nem jöttek ki azok a beállítások, amiket elterveztem. De a legfontosabb: nem esett le senki a színpadról.
Kik azok, akik még segítettek neked mindezt létrehozni?
Kezdettől fogva tisztában voltam vele, hogy egyedül nem tudom végigvinni. A legfontosabb a zenei vezető volt. Rozs Ildikó örömmel fogadta a felkérést és hónapokon át minden szombaton a református templomban próbálta a dalokat a szereplőkkel. Az eredeti díszlettervező csapat négy fővel indult, de végül csak Schachinger Lívia maradt, a végső díszletet neki köszönhetjük. Hodossy Zsolt, az egyik szereplőnk apukája állította össze a famunkát, ő szerelte össze és hozta el nekünk. A díszlet megtervezése és összeállítása is rengeteg munka volt. Mindemellett a jelenetek között a háttérben ők rendezték át a színpadot a soron következő jelenetekhez. Az előadás napján segítőként csatlakozott hozzájuk Elmes Léna is.
A másik nagyon fontos segítségem a hangtechnikus volt. Szabó Attila megkeresésemre rögtön igent mondott és biztosított arról, hogy mindenben segít nekem. Onnantól, hogy elkezdtünk mikrofonokkal próbálni, mindig jelen volt, amikor szükség volt rá, pedig neki sincs semmi köze az iskolához, ő a Klubhoz tartozik. Bizony volt, hogy már reggel hatkor ott kellett lennie, hogy nyolckor hangtechnikával együtt kezdhessük a próbát. Az utolsó héten csatlakoztak hozzánk segítőként a KCSP-ösztöndíjasok, Balogh Lili és Molnár István Dániel. Lili Attila jobbkeze lett a dalok elindításánál, Isti pedig a fényeket irányította.
Aki még rengeteget segített: Lotzin Edina, ő volt az én jobbkezem. Amikor megkerestem, nem akarta vállalni a szereplést. Négygyermekes, dolgozó anyuka, aki szombatonként az iskolában tanít, vasárnaponként a templomban énekel. De végül a jó Isten sugalmazására mégis beállt a mi kis társulatunkhoz. Edina állította össze a programfüzetet is; annak ellenére, hogy ez akkor is időigényes, ha valaki ért hozzá, ő viszont nem értett még a szövegszerkesztőhöz sem, mégis elvállalta, és szépen megoldotta, Bézi Ildikó segítségével. Az angol nyelvű fordítást is ő készítette. Aztán nem lett volna előadás, ha nincs hol próbálni. Köszönjük a cserkészház vezetőinek, Ötvös Zsolt református lelkésznek, Juhász Imre atyának, Bott-Varga Denisának és Varga Istvánnak, hogy helyet biztosítottak számunkra. És végül, de egyáltalán nem utolsósorban: hatalmas köszönet a szülőknek és nagymamáknak, akik mögém álltak, hozták minden héten a gyerekeket a próbákra és közben etettek is minket. Nagy munkálatok folytak a háttérben az előadás napján is: cukrászati mennyiségű és minőségű sütemények, pogácsák és szendvicsek készültek, amiket az előadás előtt és után meg lehetett vásárolni, aminek bevétele szintén az iskola támogatására ment, ahogy a belépőjegyek ára is.
Úgy hallottam, az előadás után, már ott a helyszínen, többen megkerestek…
Tulajdonképpen már az előadás előtt megkerestek, például a New York-i Liszt Intézet és a Főkonzulátus. Amikor már komolyabban is elkezdtük hirdetni az előadást és többen aggódtak, vajon hányan fognak eljönni, én mindig azt mondtam nekik: nem kell aggódni, van igény magyar nyelvű színházra. Csak azt nem tudtam, olyan színvonalú lesz-e, amilyenre igény van… Szóval nekem is megvoltak a magam bizonytalanságai. Mivel még nem rendeztem egy ekkora darabot, – ráadásul valljuk be, eléggé nehezített volt a pálya, időnként kifejezetten mostohák a körülmények –, rengeteget idegeskedtem; utolsó hetekben enni-aludni sem tudtam, annyira nagy volt rajtam a nyomás. Épp ezért, amikor megkerestek már a premier előtt, azt kértem mindenkitől: inkább jöjjenek el és nézzék meg az előadást és ha azután is úgy gondolják, hogy tényleg olyan produkció, amit szeretnének, ha előadnánk náluk is, akkor boldogan megyünk, hiszen rengeteg munkánk van benne. Mondtam ezt azért is, mert itt a környéken a résztvevőket leszámítva, mindenkitől azt éreztem: nem vesznek minket igazán komolyan – amivel egyébként úgy voltam: nem baj, majd megmutatjuk nekik.
Szántovszki Nikolett konzul és Sallai Noémi a Liszt Intézet munkatársa annyira elégedettek voltak az előadással, hogy azt akarták, még nyár előtt mutassuk be valahol New Yorkban. Viszont május vége Memorial Day hétvége, aztán Magyar Fesztivál, utána már nyári szünet. De ők annyira akarták június 15-ig, hogy őszintén elgondolkodtam rajta, megkérdeztem a szülőket is, de végül úgy voltam vele: nagyon elfáradtunk, és nem ismerjük a New York-i helyszíneket, nem is volt még meghirdetve – így csak kapkodás lett volna. Semmiképpen nem akartam, hogy a minőség rovására menjen a sietség, így azt válaszoltam: szeptembertől boldogan visszük bárhová, csak előtte kérünk egy hónap próbaidőt. Azóta megkeresett más is, például Dr. Kerekes Judit professzorasszony is, hogy mutassuk be az október első hétvégéjén zajló Amerikai Magyar Iskolák Találkozóján (AMIT). Ők már meg is hirdették. A többi egyelőre még terv, de szívesen elmegyünk bárhová, ahonnan megkeresnek bennünket.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A képek Csizmadia Bernadett photo archívumából származnak.
