Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Bede-Fazekas Zsolt szenvedélye a magyar kultúra fenntartása és továbbadása a diaszpórában: a Torontói Független Magyar Rádió főszerkesztője, a számtalan anyaországi előadóművészt – Cseh Tamástól, a Bojtorján együttesen és Huzella Péteren át Jancsó Miklósig – vendégül látó Paraméter klub egyik alapítója, a nyugati diaszpórabeli utolsó magyar könyvesbolt, a Pannonia tulajdonosa, a torontói Magyar Ház volt kulturális igazgatója, a Magyarország Barátai díj kitüntetettje. A clevelandi Magyar Társaság idei kongresszusán bemutatták a szintén torontói Szakály Anna Zsoltról szóló dokumentumfilmjét; az azt követő beszélgetés után kettesben folytattuk a diaszpóra kulturális helyzetét körbejáró eszmecserét.

Miért csak mostanában, jóval a Covid-járvány lecsengése után kezdtétek el újraindítani a Paraméter klubot?

Mert egy speciális épületben működik, ahol rokkantakat gondoznak, és a klub emeletén van az irodájuk, ahol a gondozók tartózkodnak, továbbá közös a mosdónk is. Ők még mindig maszkban járnak, nagyon vigyáznak a gondozottakra. Mindamellett, ha láttam volna nagyobb aktivitást a magyar közösségben, talán picit előbb elindultunk volna. Hazudnék tehát, ha azt mondanám, hogy a késői elindulásban nem játszik közre az, hogy nagyon sokat romlott a magyar közösség kulturális állapota.

ReklámTas J Nadas, Esq

Szerinted miért van ez így?

Nagyon nagy az igénytelenség és a közöny. Én mindig is együtt dolgoztam különböző magyar intézményekkel, és mindenhol arról panaszkodnak, hogy a vezetők nem mernek belevágni semmibe, vagy ha mégis belevágnak, akkor semmilyen garanciát nem vállalnak, mert teljesen bizonytalan, hogy öt ember jön el, vagy húsz, esetleg ötven, netán száz. Belelkesedsz, hogy hozol ide (jellemzően Magyarországról) egy jó művészt (akivel megegyezel, hogy ne kerüljön sokba), és az ötlettel megkeresel egy intézményt; ott azonban a vezető első mondata az, hogy ezt nem tudják most megszervezni, mert esetleg nem jön el senki… Nagyon kiábrándító válasz, megtöri az ember lelkesedését. Ilyen helyzetekben eljutok oda, hogy nem folytatom. Aztán megint látok valami jót és megint belelkesedek, de lehet, hogy megint falakba fogok ütközni… Mert vannak olyan pozícióban lévő emberek, akik nem sokat konyítanak a kultúrához, mégis eldönthetik, kit és mit mutatnak be, és az eredmény néha még szórakoztatásra is alkalmatlan. Ugyanakkor hiszek abban, hogy nekünk akkor is le kell nyomni az emberek torkán a kultúrát, ha ebben a pillanatban kicsi rá az igény. Ahogy a filmben is elhangzott: vissza kell menni a gyökerekhez és onnan felépíteni mindent. Na, de ahhoz, hogy felépüljön minden újra, megfelelő emberek kellenek. Szerintem most ők nehezen jutnak szóhoz, vagy rúghatnak labdába. Valaki nemrég hallotta egy felelős beosztású embertől, hogy Magyarországról kellene hozni fizetett szakembereket a diaszpóra magyar kulturális intézményei vezetésére. Nem értek egyet. Nincs értelme otthonról kihozni valakit sok pénzért, akinek nincs helyismerete és kapcsolatai. Ha a diaszpórában nem találunk olyan hozzáértő embereket, akit rendesen megfizetek a munkájukért, akkor már úgyis mindegy. Nekünk kell elsősorban kitermelni azokat, akik itt magyar könyvesboltot,  klubot vagy házat vezetnek, magyar rádiót vagy televíziót működtetnek.

Minden (és nemcsak magyar) közösség, civil és egyházi intézmény küzd az újraéledéssel a Covid-járvány óta. A kulturális helyszínekre szerinted miért nem mennek vissza az emberek?

Amikor még a Covid-járvány előtt itt jártam a Magyar Kongresszuson, emlékszem, hogy a beszédem után volt egy kis vita, ahol a fiatalok már akkor megfogalmazták: minek élő programokat szervezni, amikor a Youtube-on mindent elérhető? Példának a Kaláka együttest említették: minek élő koncertet szervezni velük, ha online is meg tudják őket nézni? A járvány alatt sokan megszerették az online közvetítéseket, és leszoktak arról, hogy fizikailag elfáradjanak valahová. Nagyon sokan elkövették azt a hibát, hogy folytatták az online közvetítéseket a járvány után is. Még ma is látni a templomokban, hogy a lelkészek és a papok elbúcsúznak a képernyő előtt ülő hívektől és jó étvágyat kívánnak nekik az ebédhez. Szerintem ez nem jó irány. Fiam mesélte nemrég, hogy amikor cégük montreali irodájában bejelentették, hogy kicsit vissza akarják vágni az otthoni munkavégzést és be kellene menni dolgozni hetente legalább néhány nap, sokan felmondtak, majd hozzátette: ha a torontói irodában is felmerül ez a kérdés, akkor lehet, hogy ő is otthagyja a céget. Ez engem megdöbbent. A járvány előtt mindenki naponta felült a villamosra, metróra vagy autóba és elment a munkahelyére. Mostanra viszont annyira hozzászoktak ahhoz, hogy otthon vannak, és minden ott(hon) történik, hogy már sehova nem akarnak elmenni. És még ha akarnak is, akkor is ott az a bizonytalansági faktor, hogy az utolsó pillanatban meggondolják magukat. És akkor szervezőként ott égsz a meghívott művész előtt, mert csak tíz ember van ott, holott százötvennek kellene lenni, mint a régi szép időkben. Ez egy olyan félelmetes szituáció, amiből én egyszerűen nem látom a kiutat. Nem látom magunkat elég erősnek, nem látom azt az erőt, ami ebből kimozdíthatna. Akik kezében döntési jog van, ezt másképpen látják és másra használják. És ha erről sokat beszélek, akkor elkezdenek utálni miatta: nem vagyok jó magyar, mert panaszkodok… Miközben folyamatosan beigazolódik, amit mondok. Szóba jöttek az egyházak. Amikor keresztelték a legkisebb fiunkat, úgy tele volt a templom, hogy majd’ kinyomták a falát. Most négy-öt ember jár ugyanebbe a kis templomba. Ez is katasztrófa.

Tehát nemcsak a járványról és egészségügyi hatásairól van szó, ami Kanadában sokkal szigorúbb szabályokkal járt, hanem a megváltozott kultúrafogyasztási szokásokról. Említetted a beszélgetésen a bálokat. Nyilván nem az a problémád velük, hogy bálok…

Soha nem az a probléma, hogy valami van, hanem az, ha nincs más. Amikor mi Torontóba költöztünk, és mást akartunk, mint ami akkor ott létezett, megteremtettük azt, ami nekünk kellett, és amit annyira szerettünk: a magasabb kultúrát. A járvánnyal viszont mindez eltűnt, és csak a bálozás jött vissza. Ha megnézzük a nyugati diaszpórát, a cserkészet, a néptánc és a hétvégi magyar iskolák fontosak, sőt meghatározóak. Na de hol vannak a szülők? Ők nem jelennek meg sehol. Lelkesen nevelik a gyerekeiket jó iskolásnak, jó cserkésznek, jó néptáncosnak, de amikor a gyerek odajut, hogy el kellene mennie egy értelmiségi klubba, egy irodalmi estre, akkor nem fog, mert akit kisgyerekként nem visznek el a szülei, vagy aki nem látta, hogy szülei ilyen helyekre járnak, akkor ő sem fog soha. A legtöbb szülő sajnos nem jár kulturális helyekre, nem tartják fenn ezeket a lehetőségeket, és ha ezek megszűnnek, akkor amint vége az iskolának és abbahagyják a cserkészetet meg a néptáncot valamikor fiatal felnőtt korukban, akkor ott lesz vége a magyarságuknak is.

De nem csak a szülők, a tanárok is megtehetnék ugyanezt, elvihetnék az osztályukat egy-egy kulturális eseményre. Volt egy eset, amikor könyörögtem a középiskolai tanárnak, aki nagyon jó barátom volt, hogy jön Berecz András mesemondó, hozza el a gyerekeket, hatalmas élmény lesz nekik. Mindenféle kibúvóval jött. A tanár barátom képtelen volt arra, hogy megbeszélje a szülőkkel, megfogja a diákokat és eljöjjenek megnézni ezt a nagyszerű mesemondót, akit minden gyerek tátott szájjal hallgat. Ezek olyan jelenségek, amik miatt szépen megyünk az úton lefelé. Én nem tudom rózsaszínben látni a jövőt, mert eltűnt a magyar negyed, Torontóban bezártak a magyar éttermek – valamikor több, mint húsz éttermünk volt, most egy-kettő van – tehát mindenhol a fogyás jelei mutatkoznak, pedig egyébként lélekszámban nem feltétlenül fogy a diaszpóra magyarsága. Lehet, hogy még többen is vannak manapság, akik magyarnak is vallják magukat Torontóban, de akik ténylegesen ápolják, fenntartják a kultúránkat és a közösségeinket, egyre kevesebben vannak. Amikor Tóth Péter Lóránt itt volt a József Attila-estjével, elmesélte: egy idős bácsi a Délvidéken azt mondta neki: „Fiatalember, az asszimiláció nem állítható meg, csak lassítható”. Ez sajnos mindenhol így van, tehát nekünk nem megállítani, hanem fékezni kell; ez a mi dolgunk.

Ezt legutóbb Forrai Tamás jezsuita atya mondta nekem, aki szintén Torontóban él és szolgál.

Forrai atya épp a múltkor mondta: „én csak turista vagyok itt”. Neki hamarosan lejár az ideje, és küldenek helyére valaki mást. Mire éppen megbarátkoztunk Sajgó Szabolccsal, ő is ment vissza, és otthon folytatta fantasztikus munkáját. Tamás is nagyon sok jó dolgot csinált, például visszahozta az iskolát a templomba, de mégiscsak „turista”, aki hamarosan csomagol és megy haza. Ezért is fontos, amit előbb mondtam: nem otthonról kell hozni szakembereket. Az egyházon belül helyi utánpótlásra, a magyar diaszpórában született és itt élő papra vagy lelkészre nem realitás várni, számítani, viszont a magyar kultúra megmaradása a mi felelősségünk. A járvány előtt rengeteg pályázati lehetőség volt, ma is van, csak kevesebb. Nincs jogom megmondani, hogy valami vagy valaki alkalmas-e arra, hogy pályázati támogatást kapjon vagy sem, de azért megvan a véleményem róla: manapság nagyon sok olyan magyar közösség van, akik nem helyesen használják fel a kapott pénzt. Mert tényleg, szó szerint arra kellene költeni, hogy szellemileg, kulturálisan túléljünk ebben a nagy tengerben.

A te sokrétű munkád utánpótlása családon belül nem megvalósítható?

Nem, mert az én gyerekeim kicsit másak, mint a többi magyar. Ők képzőművészetben nagyon jók, de sokáig nagyon félénkek voltak. Én nem tudtam volna azt tenni, amit a barátaim, akik kiállítják gyereküket verset mondani, énekelni. De a legnagyobb fiunk mégis tagja lett a Kanadai Magyar Képzőművészek Szövetségének, nyert kiállítást is, ahol évtizedek óta alkotó, befutott festőművészek, grafikusok képei közé bekerültek az övéi is, teljesen újszerű dolgokkal. Mind a három gyerekünk nagyon jó grafikában, azaz nagyon jól rajzolnak, és mindegyik kapcsolódik valahol a közösséghez. A lányunk például rajzfilmes, és amikor létrehoztam a fotóklubot, az ő képei is ott voltak, sőt fotópályázatot is nyert az alkotásaival. De belőle sem lesz rádiós vagy kulturális közösségszervező, benne sincs meg a lendület. És a háttér sem, ami nekem adott volt: Győr, ahol én állandóan kapcsolatokat építettem, amit azóta is ápolok. De igazából nem is az én gyerekeim korosztálya a következő láncszem, hanem a nálam fiatalabb szülők.

Valóban, de esetükben is kérdés, hogy tud-e ennyi kapcsolódása lenni bárkinek, mint neked? És hogy át lehet-e, tudod-e adni ezt a gazdag tapasztalatot és széles kapcsolatrendszert?

Szerintem igen, ha lenne rá igény, ha látnám, hogy van valaki, aki akar és mellé teszi a magáét. Például ha az intézmények azt mondanák: bár nem te vagy a kultúrigazgatónk, de szükségünk van a tanácsodra. Mint ahogy a felvidékiek kérték, hogy segítsek abban, hogy legyen egy ütős programjuk, és akkor javasoltam nekik Écsi Gyöngyit. A kapcsolatot létrehoztam, és ők megszervezték. Tehát nem kihoztam Gyöngyit és rátelepedtem, hanem összekapcsoltam őket és utána az ő vendégük volt, nem az enyém. És most már nekik is van kapcsolatuk vele, amit tovább tudnak építeni. De intézmények részéről ez a hozzáállás nincs meg, ők inkább hiúsági kérdést csinálnak belőle, nem keresnek meg, hanem ők eldöntik, kit hívnak meg. Ez szomorú, mert nagyon szívesen továbbadnám amit tudok, és a kapcsolatokban is tudnék segíteni.

De ettől még a Paraméter klub működhetne, ahogy a régi szép időkben, nem?

Igen, ha lenne rá igény, de azért ott van az is, hogy fogy a lendületem és most már tényleg itt lenne az ideje, hogy valaki átvegye a stafétabotot. Nem azt mondom, hogy öreg vagyok, de nem is fiatalodom és nagyon megszerettük Magyarországot, több időt szeretnénk ott tölteni. De ez nem jelenti azt, hogy nem lesz egy újabb lendület. Most jött hozzánk Borvendég Zsuzsanna, arra az alkalomra sokan összejöttünk, és vannak még ötleteim, például Mező Misi, aki szintén egy „nagy dobás” lehetne, ami segíthetne újraindítani a klubot, de összességében szerintem az már soha nem lesz olyan, mint volt… Nagyon sokan eltűntek azok közül, akik akkor ott voltak… Van, aki hazaköltözött; van, aki elköltözött Kanadán belül és van, aki „csak” közömbös lett és többet nem jön. És persze van a régiek közül, aki meghalt, vagy már annyira beteg, nem jár sehova. Nagyon sok 70 év körüli értelmiségi is járt közénk, akik ma már nem mozdulnak ki, nem vezetnek autót, pláne este. Olyanokról van szó, akiknek operabérletük is volt, s néha azért nem tudtak jönni a Paraméterbe. De nem ez a gond, hiszen ami velük történik, az egy természetes folyamat, hanem az, hogy a mai középkorú rétegre, a harmincas-negyvenes szülőkre nem építhetünk.

És mi a helyzet a rádióval?

A rádió idővel internet alapú rádió lett; akárhol tudom csinálni, akár a győri konyhánk pultjáról is, ma már nem kell hozzá stúdió. A torontói házi stúdióban van még egy kis keverőpult és két mikrofonállvány, tehát ott hárman is tudunk beszélgetni, de egyébként keverőpultból is már van olyan kicsi, hogy akár egy táskában is magammal vihetem. A rádióval tehát nincs gond, sőt, egyre népszerűbb lesz, ahogy terjed a híre. A legnagyobb megdöbbenésemre Clevelandben is egymás után állítottak meg emberek azzal, hogy hallgatják. Mostanra már nem sok magyar rádió maradt a diaszpórában – Clevelandon a Bocskai Rádió, Torontóban a miénk, Vancouverben a Magyar Híd, Calgary-ban a ZeneBuona Rádió, Ausztráliában a Magyar Rádió Mozaik Sydney –, de mindegyik teljesen más, de nem is kell egyformának lenni. Én például a hagyományos rádiózás híve vagyok, szerintem úgy kell kifejezni magam, illetve úgy kell szavakon keresztül közvetítenem azt, amiről szó van a rádióban, hogy az megjelenjen az emberek agyában. Én is gondolkoztam például állóképen, de szerintem még az sem kell.

Az idősek ehhez szoktak, de mi van a fiatalokkal, akik állandó képi impulzusra vannak nevelve?

Igen, egy darabig ezt mondták nekem a kollégák is. Nagyon sokat beszélgettem profi rádiósokkal is a rádiózási szokásokról. A mai fiatalok úgysem fogják hallgatni; akkor sem, ha van kép, mert az, amiről az én műsorom szól, őket nem érdekli. Őket a zenei rádiók érdeklik. De a középkorúakat meg tudom fogni, de nem is a kor a lényeg, hanem az érdeklődési kör. Tehát olyan emberek hallgatják, akiket érdekel, hogyan élnek a magyarok, hogyan gondolkodnak, mit csinálnak szerte a nagyvilágban. Ez az én rádióm lényege. Azt mondta nekem egy székelyföldi színésznő: „Zsolt, ti hidakat építetek közénk, Székelyföld és Magyarország közé”. Én ugyanúgy elbeszélgetek egy győri, egy erdélyi és egy észak-amerikai magyarral, amitől ők úgy érzik, hogy ott és akkor hidak épülnek köztük, mert együtt vagyunk benne a nagy egészben.

Tehát a rádiód lényege nem az, hogy helyi, esetleg magyarországi hírekkel szolgálsz, hanem az, hogy magyarokat szólítasz meg mindenhonnan; nemcsak azokat, akik Torontóban megfordulnak?

Így van. Online egyszerűen megoldható. És vannak tudosítóim, akik időnként elmondják, náluk mi történik. Kanadában Vaski Gábor, Clevelandben Csibi Lóri és Hargitai István, Budapesten Kis Ágnes, Marosvásárhelyen Kleindl László rádiós és felesége, Bódizs Edith, aki Ludasmanyi néven blogol nekünk, Temesváron Lehőcz László, Kárpátalján Dobsa István, Délvidéken Bálint Csaba, aki szerkesztő a Pannon Rtv-nél, Felvidéken Árvai Renáta. Különbözőképpen dolgozunk együtt. Például Lehőcz László általa készített anyagokat küld, amiből kapunk egy kis ízelítőt arról, hogy ott hogyan élnek a magyarok. Kleindl Laci néha készít interjúkat és azokat küldi, vagy beszámol egy-egy eseményről, legutóbb egy könyvvásárról beszélgettünk, de többnyire ő is készít saját anyagokat. Renit, Csabát és Istvánt havonta felhívom, és kb. 20-30 percig elbeszélgetünk arról, hogy milyen magyar rendezvények voltak náluk, mivel foglalkoznak éppen; ezekből nagyon érdekes dolgok sülnek ki. Csaba néha küld párperces kis riportokat, azokat be szoktam vágni az adásokba. Van egy torontói magyar rendőr barátom, Zanati Balázs, vele havi-másfél havi rendszerességgel beszélgetünk, biztonságról, fegyverről, kábítószerről, betörésekről, lovas meg kutyás rendőrségről; ez is nagyon érdekes témakör.

Mi a helyzet a torontói Magyar Házzal, aminek kulturális vezetője voltál?

Én még a régi,  Budapest feliratú, barna téglás öreg házban voltam kultúrigazgató hat éven át. Az egy nagyon nehezen fenntartható, gazdaságtalan épület volt, fűtöttük az utcát, és bármihez nyúltunk, többezer dollárba került a javítás; ugyanakkor tele volt fantáziával: volt egy nagyterem, aminek Szent Korona lógott a közepén, volt egy étterem-rész, a Mátyás Pince, ahol többek között  reneszánsz estet is szerveztünk, az azóta már elhunyt Kátai Zoltán énekmondó barátommal, amire különösen büszke vagyok. A rengeteg minőségi és a feltételezések ellenére sem veszteséges kulturális program ellenére rengeteg anyagi probléma merült fel, hiszen a ház rezsije havonta húszezer dollár volt. Végül eladtuk és pár évvel később meglett az új ház, de a régi házban ért támadások miatt én már nem mentem vissza. Alaptalannak éreztem a támadásokat, hiszen jól mentek a dolgok, hat év alatt több mint kétszáz minőségi programunk volt, többnyire hazai fellépőkkel, és mindig volt víziónk. Az új háznak volt olyan elnöke, aki mindent megtett, hogy visszamenjek, de maga is beismerte, hogy falakba ütközik, egyesekben még mindig benne volt a korábbi rossz érzés. Így végül nem mentem vissza, ami azért is sajnálatos, mert meggyőződésem, ha a mi csapatunkból néhányan ma is részt vennénk a ház kulturális munkájában, akkor talán még létezne ott az a fajta kultúra, amit mi képviseltünk. Mi úgy vettük át a régi házat, hogy senki nem akarta vinni, és amikor hat évvel később elküldtek, akkor viszont ment a harc a pozícióért, mert azt hitték, majd ők megmutatják, hogy magától megy tovább minden. Egyébként az a fajta harciasság mára eltűnt a közösségből és helyébe lépett a közömbösség. Ma már nem nyírnának ki, mert már nincs ember, aki folytatná, amit csináltunk.

A filmben említetted: nemcsak hoztad a kultúrát Magyarországról, hanem vitted is oda. Hogyan?

A Mediawave Fesztiválnak húsz éven át voltam a külkapcsolatokkal foglalkozó igazgatója. Innen könnyen tudtam intézni a külföldi dolgokat, és ennek kapcsán belefolytam az otthoni ügyekbe is. Amikor odavittem egy kanadai énekest, amire eljött a kanadai nagykövet asszony is, felmerült, hogy jó lenne egy kanadai filmhét. Örömmel vállaltam, összeszedtem a filmeket, George Lantostól is kértem, és lement egy fantasztikus, 10-15 kanadai filmet tartalmazó filmhét a magyar mozikban, aminek a megnyitójára engem is meghívtak. Az volt az első ilyen program, annak is köszönhetően, hogy Rodé Eszter személyében volt egy olyan kulturális attasé a kanadai nagykövetségen, aki kapocsként volt jelen a nagykövetség és a magyar kultúra között; egy szenzációs ember, aki a kanadai diplomatákat elküldte a kanadai programokra, amiket mi csináltunk, és a Mediawave-re is. Akkor épültek ki azok a kapcsolatok, amiből aztán kinőtt a filmhét, amire nagyon büszke vagyok. Később kanadai képzőművészeket, zenészeket és filmeseket is bemutattam Magyarországon.

A fotózás része még az életednek?

Igen, a kamera most is itt van a táskámban. Annak idején Győrben tagja voltam a Fotóklubnak, és akkor rengeteg sorozatom készült, például Kapuváron, Győr környékén a cigánytelepen fotóztam a cigányokat. Ahogy a filmben is említettem, a kanadai hidegtől lefagyott a gépem, de aztán egy fotólaborban kezdtem dolgozni, ott hozzájutottam egy kölcsöngéphez és szinte ingyen kaptam filmet, amit én magam hívhattam elő és nyomtathattam ki a képeket), így akkor megint fellendült a fotós tevékenységem. Amikor onnan eljöttem, megint alábbhagyott, de mindvégig volt egy nagy álmom, egy fotóklub, ahol összejövünk és fotózni tanulunk profiktól. El is indult a klub, de aztán jött a Covid-járvány, és az is szétesett. Voltak tagok, akik hazaköltöztek, és a profi fotós, Kralovánszky Balázs, akitől tanultuk a különféle fotózást, úgy belefáradt, hogy abbahagyta az egészet. Időnként kedvet kapok hozzá, hogy beindítsam, de olyan kevesen jelentkeznek, elmegy a kedvem tőle. De azért én magam továbbra is fotózok, ez megmaradt hobbinak.

És végül beszéljünk a könyvesboltról, ami ötven éve létezik és tíz éve vettétek meg. Miért?

A film elején is elhangzik, hogy abban a vályogházban, ahol kisgyerekként éltem, még nem jártam iskolába, de már megtanultam olvasni, és nagyon szerettem a mesekönyveket, minden karácsonyra könyvet kértem. Szegények voltunk, de a könyv olcsó volt akkoriban Magyarországon, tehát mindig jó pár könyvet össze tudtak vásárolni a szüleim. Volt egy öcsém, és később lett egy húgom, de akkorra már máshol laktunk, már kicsit jobban ment nekünk, de a könyv mindig ott volt a karácsonyfa alatt. Tinédzserként elkezdtem járni a könyvesboltokat, antikváriumokat. Unokahúgom egyik barátjának apukája a Móra Ferenc Könyvkiadónak volt réges-régen a vezetője, a srácnál hegyekben álltak a könyvek, a lakásában csak ösvényeken lehetett közlekedni. Könyvritkaságai is voltak, és nála kedvet kaptam ahhoz, hogy bizonyos témákban én is elkezdjek könyveket gyűjteni. A feleségem, Hortenzia is nagyon szeret olvasni, ezért is vándoroltunk ki Kanadába három bőrönddel, amiből kettő könyvekkel volt tele. Az állami hivatalban kérdezték, mit hoztunk, van-e elég meleg ruhánk, mert farkasordító hideg volt. Amikor meglátták a könyveket, nem hittek a szemüknek. Tehát már érkezéskor volt egy kis könyvespolcunk, és itt is elkezdtünk gyűjteni. Amikor nagybátyám belépett az első saját lakásunkba, így kiáltott fel: „Ah, Hungarians!”. Egy átlagos kanadai lakásban legfeljebb a kávézóasztalon vagy a konyhában volt pár könyv. Nálunk viszont nemcsak a klasszikusok, de egészen különleges könyvek is voltak, mert kedvenc könyveinket hoztuk el, Hamvas Bélától kezdve Márai Sándorig. Akkor még két könyvesbolt volt Torontóban: Tüske bácsi könyvesboltja és a Pannonia. Amikor utóbbiba bementem, és megláttam a tulajt, ahogy ült az irodájában, és az akkor még meglévő alkalmazottai rakták fel a könyveket a polcokra, azt mondtam magamban: ha én egyszer könyvesboltos lehetnék… 20 évvel később az lettem. Előtte hosszú ideig árulták, mert már belefáradtak és tovább akarták adni, de abszolút nem volt rá vevő, senki nem akarta folytatni. Én grafikusként dolgoztam a Yellow Pages-nél, amiről azt hittem, nyugdíjas állás, de az internet megölte a telefonkönyvet, kirúgtak mindenkit. A végkielégítésemből megvettük a könyvesboltot.

A film elején láttam egy raktárszerű helységet, ahol ketten pakoltatok, és te azt mondtad: nincs szíved senki hagyatékát visszautasítani. Mit tudtok kezdeni a rengeteg könyvvel?

Igen, az a hely, ahol halomban állnak a könyvek, raktáraink egyike, ami ott van a házunkban, egy szinten a klubbal. Mondhatnám az embereknek, hogy már nem tudom hova tenni az újabb szállítmányokat,  de akkor kidobják, mert már sehol nem kellenek a könyvek, sem a templomokban, sem a Magyar Házakban. Ehhez nincs szívem és sosem tudhatom, mikor bukkanok egy-egy kincsre. A másik helyiség, amit a feleségem bemutatott, a régi boltunk, ahonnan nemrég átköltöztünk egy kétszer nagyobb üzletbe, ami egy magyar lakóházban van, ahol idős magyarok laknak. Sokkal több könyv elfér, és sokkal olcsóbban kaptuk meg. Életmentő volt, mert ha a korábbi lakbért fizetnénk, egy-két év múlva lehet, hogy be kellene zárni a boltot, mert ha a bejövő forgalom, vagyis akik ténylegesen bejönnek, nem tudják biztosítani a lakbért és a rezsit, akkor nincs értelme fenntartani a boltot. Az emberek 90%-a telefonon vagy interneten rendel, minek egy üzlethelyiséget fizetni? Most sokkal kevesebbet fizetünk, tehát ez a pont sokkal később fog bekövetkezni. De egyszer biztosan bekövetkezik, s akkor majd még csináljuk a raktárból egy darabig…

Azt is mondtad: ti vagytok az egyetlen elosztóközpont Észak-Amerikában. Ezt hogy kell érteni?

Egy-egy alkalommal a clevelandi cserkészcsapat vezetője rendel ajándék könyveket, de az a sok láda, amit a filmben láttál, könyvtárakhoz megy, Washingtonba, Clevelandbe, Torontóba. Ők nem vásárolnak közvetlenül Magyarországról, mert túl bonyolult mindkét félnek. A könyvtárak azt szeretik, ha leadják a rendelést és megkapják a könyveket. De már előtte is sokat kell pepecselni. A feleségem időnként dühös, mert azt kérik a könyvtárak, írjunk össze pár száz könyvet, fordítsuk le a címeket, stb., amivel ő iszonyú sokat dolgozik, de utána a felére azt mondják, nem kell. Egy otthoni terjesztő ilyesmivel nem foglalkozik. A könyvtárak ezért hozzánk jönnek, mi összerakjuk a rendelést, ők adnak egy kártyaszámot, mi pedig mindent elrendezünk. Ezt otthonról bonyolult lenne, ráadásul útközben elveszhetnek csomagok.

A hétvégi magyar iskolák rendelnek tőletek? Kik a jelentősebb vásárlók a könyvtárakon túl?

Néha rendelnek, de egyre ritkábban, és nem egy esetben megtörtént, hogy a tanárok még csak le sem vásárolták az intézményvezetőtől kapott ajándékutalványt. Torontóban volt olyan tanár, aki két ajándékutalványt is kapott, de nem váltotta be, pedig csak annyit kellett volna tennie, hogy bejön, összeszedi és elviszi a könyveket, ingyen. Volt olyan, hogy az Egyesült Államokban egy egész tanári kar kapott ajándékutalványt; annyit kellett volna tenniük, hogy telefonon felhívnak és bemondják, milyen könyveket kérnek és hova postázzuk. Egyikük sem hívott fel. Ez nekünk anyagilag jó, mégis nagyon rossz érzés, mert azért ez a közömbösség szörnyű. A vásárlóink gerince idős ember, mert ők még szeretnek olvasni, de vannak fiatalabbak is. Érdekes, hogy vannak szülők, akik egy darabig vásárolnak, főleg mesekönyveket a gyerekeknek, de később és főleg maguknak nem. Tehát azért, hogy ők maguk olvassanak vagy hogy megmaradjon a bolt, már nem tesznek semmit. Sokszor gondolkodom azon, vajon mennek-e a magyarok könyvtárba, mert ha ott látják, hogy egy bizonyos fajta könyvet nem vesz ki senki, akkor majd átcsoportosítják a pénzt más nyelvű könyvek számára. Mi ettől rettegünk, de egyelőre még működik. Ha viszont egyszer a könyvtárak (is) megállnak, az nagyon komoly érvágás lesz nekünk…

Tőled hallottam: Torontóban nemcsak megengedik, hogy megéld a saját kultúrádat, hanem el is várják, hogy így tegyél. Más magyar is emlegette azt a fajta igazi multikulturalitást, ami ott még működik, míg Amerikában egyre kevésbé, Európában pedig már végképp nem.

Ez tényleg így van. Torontóban egyik kultúra se nyomja el a másikat, illetve nincs egy fő kultúra, ami elnyomná a többit, nincs egy központilag támogatott kanadai identitás. Kanadának az a lényege, hogy az egész ország amolyan „lecsó”. Ha elmész egy hivatalba vagy bankba, sokszor nem is érted, mit mond az ügyintéző. Tehát itt senki nem fogja lenézni a bevándorlókat, ahogy Ausztriában tették a magyarokkal. Németország viszont nem ilyen, ott jelenleg évezredes keresztény hagyományok tűnnek el a bevándorlók miatt. Kanada százvalahány éves ország, és oda mindenki jött, tehát milyen jogon mondaná az egyik kultúra azt, hogy fontosabb, mint a másik? Mondjuk a franciák elég nacionalisták, és az is érdekes, ahogy a gender téma kezdi kiverni a biztosítékot – a tiltakozás élén egyébként a muzulmánok állnak, de nemcsak ők mennek ki az utcára, ott van mindenki, aki úgy gondolja, hogy a gyerekekhez ne nyúljanak –, de a multikulturalizmus Kanadában azért tud egyelőre még működni, mert az egész ország vegyes. Az itteni multikulturalitás lényege, hogy van görög negyed meg indiai negyed és ott mindenki szervezi a saját jazz, film-, kulináris fesztiváljait és a különböző kultúrák jól megférnek egymás mellett… Én sem csak magyar kulturális programokat szerveztem, a Magyar Házba kanadai költőket is bevittem, például ott tartották az Artbar nevű csoport találkozóit. Oda tartozott a nagybácsim is, rajta keresztül ismertem meg őket. Annyira nyitottak voltak a magyar kultúrára, hogy egyszer lejátszottam nekik József Attila ódáját, Latinovits Zoltán előadásában. Volt, aki nézte az angol szöveget; de sokan csak hallgatták, figyelték a szöveg dallamát meg a hangsúlyokat. Volt nálunk egy brazil költő is. Az én multikulti munkám a kanadai költőkkel indult, de ott volt tetten érhető igazából, amikor a Médiawave kapcsán elkezdtem kutatni az itteni kisebb filmfesztiválokat. Ugyanakkor már mi sem abban a Kanadában élünk, ahova régen jöttünk. A bűnözés, a kábítószer, a liberális ideológiák, nagyon sok minden begyűrűzött abból, amiről mi korábban úgy gondoltuk, hogy csak Amerikában létezik. Hozzánk kicsit később, de bejött mindez.

Végül: azt mondtad, szeretnétek kicsit több időt Magyarországon tölteni. Miért és hogyan?

Vettünk egy győri lakást. Kicsi, de gyönyörű és nagyon jó helyen van, nem a belvárosban, de még a városon belül, közelében folyik a Duna. Elhagytunk a ‘80-as évek végén egy sötét, büdös várost, és most visszamegyünk egy pompázatos, építészetileg és kulturálisan is értékes városkába, ahol nagyon jó élni. Ha nem lennének gyerekeink, már ott élnénk; de vannak, és őket nem akartuk semmilyen választási helyzetbe hozni. A nagyok úgysem jönnének, a 17 éves „kicsit” meg nem szeretnénk elszakítani a nagyoktól. Majd ha úgy döntenek, akkor majd mennek maguktól. Amire van esély, mert nagyon szeretnek ott lenni, sőt már egészen otthonosan mozognak, bejártuk velük Székelyföldet, Délvidéket, Felvidéket, vittük őket fesztiválokra, ahol néha unatkoztak, de érezték a miliőt. Nemrég valamelyik rokon kérdezte a legkisebbet, hazamenne-e, és azt válaszolta: igen, élne Magyarországon, csakhogy a munka… Mivel már lassan főiskolás lesz, már ő is ebben gondolkodik. De majd megoldódik az is, ha odajut. Mindenesetre tudják, miről dönthetnek, ha arra kerül a sor. Azt is mondják, Kanadában nincs olyan minőségi kultúra, mint Magyarországon. A fiam például rajongott a Terror Házáért, hogy az milyen profi múzeum, milyen fantasztikusan ki van találva. Itt is vannak múzeumok, persze, de egy százvalahány éves országban nem fogsz egy Magyar Nemzeti Múzeumot találni. Három év múlva elvileg mehetek nyugdíjba; akkortól elképzelhető, hogy három-négy-öt hónapot is otthon töltünk minden évben. És akkor ők is többet jöhetnének, és ahogy egyre több dolog érinti majd meg őket, könnyebben találnának munkalehetőséget is. Például, legutóbb elmentünk Székelyföldre, a Mini Erdély Parkba, Szejkefürdőn, amit egy Fazakas Szabolcs nevű srác álmodott meg, és oda költözött a rajzfilmstúdió is. Gyerekeink ott találkoztak a székely animátorokkal, meg a szuper gépeikkel, és láttam, ahogy a portugál-kanadai vejem és a lányom a székelyek között ül és mutatják nekik, ők ezt hogyan csinálják, közben a fiam elbeszélget egy másik sráccal, aki szintén háromdimenziós dolgokat épít számítógépes játékokban. Ha egy ilyen helyzet megtörténik Győrben vagy Budapesten, és munkát ajánlanak nekik, lehetséges, hogy azt válaszolnák: rendben, jövünk. Azt látom, hogy ez a lehetőség egyáltalán nincs kizárva.

Antal-Ferencz Ildikó

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.