A Clevelandből 2020 nyarán hazatért Mezei András atya szolgálati helye, a keszthelyi Kis Szent Teréz Kármelita Bazilika rendháza és plébániája biztosított otthont a Bocskai Rádió meghívott vendégei számára augusztus végén. Az egykori KCSP- és K-med ösztöndíjasokon túl megtisztelte a jelenlétével az eseményt Kovács Tamás, Magyarország Chicagói Főkonzulátusának nemrégiben leköszönt főkonzulja. A Bocskai Rádió szerkesztőségi csapatát Molnár Zsolt főszerkesztő mellett Stróber László műsorvezető és Dorgay Zsófia szerkesztő képviselte.

A 2024-es év jubileumi a Bocskai Rádió életében. Negyven év nagy idő. Nehéz is lenne felfejteni hányan és hányan tették hozzá idejüket, szorgalmukat, kreativitásukat a négy évtized munkájához. Az viszont szemmel látható, hogy a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasai – az első pályázat 2013-as elindítása óta – évről évre friss, fiatalos lendületet hoznak a rádió életébe, és kilenc hónapon át áldozatos munkával segítik a közösséget. A program sajátossága, hogy (legtöbb esetben) évente új munkatársat ismernek meg a clevelandiek a KCSP-s személyében, és az ösztöndíjasok mind-mind változó érdeklődési körrel, talentummal és megvalósítandó ötletekkel érkeznek. Molnár Zsolt elmondta, hogy számára (mentorként) időbe telt a felismerni, hogy ne média-munka széles palettáját próbálja a jelentkezővel elsajátíttatani, hanem sokkal célravezetőbb, örömtelibb a végeredmény szempontjából hasznosabb, ha kiaknázza az adott illető legjobb készségeit. A kezdetek óta volt már olyan munkatárs, aki az írásban jeleskedett, más a technika világában, a vágóasztalnál érezte jól magát, míg valakinek a kommunikáció vagy a programszervezés volt az erőssége. Nélkülük a rádió története is szegényebb lenne. Bár csak egy nyarat töltöttek az Egyesült Államokban a Külföldi Magyar Cserkészszövetség delegáltjai, érdemes őket is megemlíteni. Három hónap is elég volt számukra arra, ne csupán megszerettessék magukat a közösséggel, hanem rátermettségüket és diaszpóra magyarsága iránt érzett elhivatottságukat is megmutassák Clevelandben, vagy akár más államok iskolatáboraiban. Az ún. K-Med ösztöndíjasok közül többen bedolgoztak a Bocskai Rádió adásaiba, és azóta is követik a rádió életét és sikereit.

A keszthelyi találkozó célja és üzenete tehát az volt, hogy azok az emberek, akik támogatóként vagy ösztöndíjasként beírták magukat a Bocskai Rádió – egyelőre csak képzeletbeli – történelemkönyvébe, azok egymással is megismerkedjenek, és azok a közös pontok, amelyek a diaszpórához való kötődésük vagy múltjuk miatt mindannyiukban megvannak, összeérhessenek. Molnár Zsolt igazgató nem titkolt szándéka, hogy hagyomány legyen az alkalomból, és egy aktív alumni közösség formálódjon a mostani résztvevőkből, és természetesen azokból, akik családi, magánéleti körülményeik vagy munkahelyi elfoglaltságaik miatt most nem tudtak eljönni a Balaton partján rendezett eseményre. Az ünnepi vacsorát egy városnézés előzte meg Mezei atya vezetésével, de volt idejük a vendégeknek bejárni a csodálatos Festetics-kastélyt, bepillantani a Bujtor István Filmfesztiválra, és strandolni a magyar tenger partján. A rendezvény közös szentmisével zárult vasárnap délelőtt, amelyen a vendégek együtt vettek részt a keszthelyi hívekkel. Külön köszönet illeti Mezei András atyát és híveit, akik végtelen szeretettel és gondolkodással voltak a Bocskai Rádió csapata iránt egész hétvégén.

A Bocskai Alumni és Támogatói Találkozót követően Magyarország Nemzetpolitikai Államtitkárságának vezetője, Potápi Árpád János fogadta Molnár Zsoltot Budapesten. A találkozó alkalmával Potápi államtitkár úr elismerte a Bocskai Rádió eddigi tevékenységét és kifejezte, hogy az anyaország a jövőben is fontosnak tartja támogatni azt a média-missziót és közösségszervező tevékenységet, amit a clevelandi magyar nyelvű rádió képvisel. 

Dorgay Zsófia

Reklám

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Judit férje révén, családjával együtt került Amerikába, majd onnan Kanadába, ahol sikeres kutatómérnöki karriert futott be. Egyik találmánya például ma már általánosan használatos a szívsebészet terén. A szervezet 75 éves történetében ő volt az első nő, aki megkapta az Amerikai Kémiai Társaság Charles Goodyear Aranyérmét, és ő az Amerikai Mérnökakadémia egyetlen élő magyar tagja. Az ohioi Reménység Tavánál tartott éves ITT-OTT Találkozón beszélgettünk szakmai kihívásairól, családjáról és a magyar közösségekért végzett önkéntes munkájáról.

Hogyan és mikor kerültetek Amerikába?

A férjem, Kaszás Gábor vegyészmérnök a budapesti Központi Kémiai Kutatóintézetben dolgozott, és egy tengerentúli együttműködés keretében 1980-ban ösztöndíjat kapott az Akroni Egyetemre. Akkor jártunk először Amerikában; másfél évig éltünk itt, az egyetemi épületek egy teljesen lerobbant környéken voltak és egy olyan házban béreltünk lakást, ahol drogosok laktak. Nem akartam otthon ülni, ezért én is bejártam a laborba, ahol a férjem dolgozott. Én is vegyészmérnök vagyok, fizetés nélküli szabadságot vettem ki, hogy elkísérhessem őt Amerikába. Az egyetemen dolgozott egy másik magyar mérnök, Berti József, aki meghirdetett egy állást, és föl is vett volna oda, de amikor férjem főnöke, Joseph P. Kennedy professzor – akit eredetileg Kaufmann Józsefnek hívtak, családjának Magyarországon az államosításig likőrgyára volt, ‘49-ben hagyta el az országot és nemrég halt meg 96 évesen – ezt megtudta, nem engedett el, hanem kérte, hogy dolgozzak nála én is. A férjemmel együtt nagyon sikeresek voltunk, a másfél év alatt hat tudományos cikket is írtunk, majd hazamentünk. Kennedy professzor ‘84-ben visszahívta Gábort, majd ‘86-ban engem is a két gyermekünkkel. Közben ‘85-ben a Budapesti Műszaki Egyetem Műanyag- és Gumitermék-technológia/M.E. Szerves és Biokémiai Mérnöki Karán doktori fokozatot szereztem. Viszont ‘88-ban érkezett egy professzor Magyaroszágról, aki ipari kémkedésre akart minket rávenni. Fizetést is ajánlott érte. A magyar követségről is megkerestek és közölték: az egyetemen zajlik a NASA egyik fejlesztése, tudjuk meg, miről szól és jelentsük.

Mit reagáltatok és mi lett annak következménye?

Azt mondtam a férjemnek: „Én nem tudok hazudni. Az első nap lebukunk.” Nemet mondtunk, mire Gábort azonnali hatállyal hazarendelték. Úgy döntöttünk, nem megyünk haza. Kennedy professzor azt javasolta, maradjunk Amerikában illegálisan és ő majd „fű alatt” fizet nekünk. Ügyvédünk viszont azt tanácsolta, költözzünk egy harmadik országba, Kanadába vagy Mexikóba. Gábor Kanadában talált állást, én pedig írásos ígéretet kaptam arra, hogy amint a papírjaim megérkeznek, engem is fölvesznek. Merthogy a férjem csak úgy fogadta el az állást, ha engem is fölvesznek oda. Ismeretlenül feltételeket szabni nem volt kis dolog, de nem tudtuk volna másképp vállalni.

Milyenek voltak az első élményeitek Kanadában? Jobb, mint Amerikában?

Sokan mondják, hogy Kanada olyan, mint Amerika. Nem igaz, különösen ott, Ontarióban, ami akkor még sokkal inkább egy angol kolónia volt… Én akkor tapasztaltam meg először a megkülönböztetést. Másodrendű emberek lettünk. A munkahelyünkön mindenféle nációk dolgoztak és mindenki utálta az angolokat, mert helyieket nem vettek fel vezetőnek, azokat kizárólag Angliából hozatták. Ráadásul engem azért sem fogadtak el, mert nő voltam. Arra a kérdésre, hogy meg vagyok-e elégedve az állásommal, azt válaszoltam, hogy a munkámmal igen, de a fizetésemmel nem, mert fele annyit keresek, mint a férfiak. Ezért a visszajelzésért feketelistára tettek és ki akartak rúgni. Az volt a szerencsém, hogy közben a céget megvette a német Bayer vegyipari vállalat, így elkezdtünk a németeknek dolgozni, akik kirúgták az összes angol vezetőt. De egyeseknek még mindig nem tetszett, hogy nőként mérnök vagyok, folyton keresztbe tettek, ezért úgy döntöttem, inkább visszamegyek az egyetemre professzornak. Mivel olvastam több cikket arról, hogy Kanadában nincs elég női mérnök, keresik őket, mind a 40 kanadai egyetemnek írtam levelet. Mindegyik visszautasított. Ekkor megkerestem a német főnökömet azzal, hogy végzek nekik kutatást az egyetemen, csak adják oda a fizetésemet kutatási pénzként, amit a kanadai kormány megdupláz. Nagy megdöbbenésemre beleegyeztek, így kutatóként dolgozhattam a University of Western Ontario-n.

Konkrétan mit kutattál?

Én mindig gumival, gumiarábikummal foglalkoztam. Amikor még Akronban éltünk, segítséget kért tőlünk Kennedy professzor egyik diákja: régóta próbálkozott előállítani egy bizonyos gumifajtát, de nem járt sikerrel. Utánanéztünk, és megcsináltuk neki a kért gumit. Később, amikor már Kanadában éltünk, ‘90-ben részt vettem egy floridai konferencián, ahol elmeséltem ezt a történetet. Utána a hallgatóságból megkeresett egy biomérnök azzal, hogy ez a gumi nagyon jól néz ki, pont jó lenne neki egy szívsebészeti célra. Ő ugyanis akkoriban egy olyan hálós eszközön dolgozott, amit az ereken keresztül földugnak a szívbe és ott fölfújják, hogy kitágítsák a szívkoszorú-ereket. A nyitott szívműtétek helyett 90%-ban ma már ezt a módszert használják. Csak 2004-ben derült ki számomra, hogy még hosszú évekig fejlesztette ezt az eszközt (angolul: coronary stent), ugyanis akkor kapta meg a Food and Drug Administration (FDA) jóváhagyását. Mindezt úgy tudtam meg, hogy az egyetem pénzt kapott a munkám miatt, mert én annak idején ragaszkodtam ahhoz, hogy beadjunk rá egy szabadalmat. A professzor dühös volt, nem akarta, hogy beadjam, de  nekem jogom volt hozzá, amivel éltem.

Magam írtam meg a beadványt, és amikor alá kellett írnia, olyan dühös lett, hogy még a liftbe sem akart velünk együtt beszállni. Ő azt akarta, egyszerű beosztottként dolgozzunk neki. A lényeg: az új eszközt gyártó cég fizetett ötmillió dollárt, aminek fele az egyetemé lett, beleértve a professzort is, de nekünk is jutott belőle annyi, hogy ki tudtuk fizetni a házra felvett kölcsönünket. Szerintem később ezért a találmányomért vettek fel egyetlen magyarként az Amerikai Mérnökakadémiába.

Mielőtt erről beszéltünk, menjünk vissza időben. Mi történt még Kanadában?

Az egyetemen tanítottam és közben kutattam. Az egyetem időnként megszabta nekem, hogy mit kutassak, de azért én közben a saját dolgaimat is végeztem. Akkor kezdtem el foglalkozni biológiai szempontokkal, például azzal, hogy a gumigyártáshoz enzimeket is használjunk. A legnagyobb témám a rákos megbetegedések okán eltávolított mellek miatt igényelt mellprotézis lett, ugyanis rengeteg baj van a szilikonnal. Az emberek nem is tudják, hogy az esetek 30%-ában rossz döntés. Van olyan ismerősünk, akit kilencszer operáltak meg emiatt. Sajnos ennek ellenére a kockázatok nincsenek eléggé a köztudatban, mert túl nagy az üzleti ellenérdek. Nem sokkal azután, hogy ebbe az irányba kezdtem kutatni, valaki javasolta, hogy menjek vissza az Akroni Egyetemre, ugyanis abban az időben ott volt a polimerek kutatóközpontja. Ezt meg kellett beszélnem a német munkáltatómmal, mert ugye a kutatási pénzem felét a kanadai kormánytól kaptam, ami elveszett volna, ha elmegyek Amerikába. Mivel az akkori német főnököm épp az akroni egyetemen volt doktorandusz, meglepetésemre hozzájárult, sőt, ezt követően a cég még öt éven át fizetett is! Ilyen jó emberek is kísérték szakmai életutamat, ahogy sok szakmai barátom is lett.

Családostól költöztetek vissza Amerikába?

Gábor továbbra is Kanadában dolgozott. Négy óra vezetéssel jutottunk el egymáshoz, egyik hétvégén ő jött, másik hétvégén én mentem. Két ilyen év után egy barátunk elintézte, hogy fölvegyék őt a Goodyear-hez Akronba, és akkor végleg odaköltözött ő is. Akronban nekem szakmailag különösen az első öt év ment nagyon jól, amikor még a Bayer fizetett, de amikor már az egyetem fizetett, egyszer csak megint elkezdtek piszkálni.  Jött egy könyvvizsgáló, megnézni a számláimat. Egy egyetemről két okkal lehet egy alkalmazott, azaz ún. tenured professzort kirúgni: korrupció vagy szexbotrány miatt. A könyvvizsgáló azt állította, hogy a cégtől kapott pénz öt évig „rossz számlára” ment! Először nem is értettem, mi történik. Hívtam az igazgatót, aki ezt a számlát nyitotta nekem, mire azt hazudta: ő erről semmit nem tudott. Elképedve visszakérdeztem: hol vannak az ő nevére kiállított csekkek? Azt válaszolta: nincsenek. Szerencsémre a titkárnőm megtalálta az első csekket, amire rá volt írva az igazgató neve… Odaadtam a könyvvizsgálónak, hogy többet ne szórakozzanak velem.

Ezek szerint ellenségeid is voltak. Van még több ilyen „szakmai” történeted?

Sajnos igen, de a Gondviselésnek hála, abból is jól jöttem ki. Az egyetem elnöke megíratott velem egy 20 millió dolláros projekttervet, azzal az ígérettel, hogy ha megvalósul, én leszek a projekt technikai vezetője. Miután beadtuk, a rádióból tudtam meg szinte véletlenül, hogy az egyetem megnyerte a pályázatot, amit az ohiói kormányzó fog bejelenteni. Engem meg se hívtak a bejelentésre! Bár szó szerint az én szövegemet használták, letörölték róla a nevemet… Amerikában a plágiumot nagyon szigorúan büntetik. Felrohantam az elnökhöz tiltakozni, akinek a jogásza elmagyarázhatta neki, hogy ebből nagy baja lehet az ún. „Title IX” miatt is. Ez egy olyan szövetségi törvény, amit tiltja a nemi diszkriminációt, pontosabban csak olyan oktatási intézménynek engedi a hozzáférést szövetségi szintű forrásokhoz, amely egyenlő lehetőséget biztosít nőknek és férfiaknak. Ez az előírás kiterjedt az én kutatási beadványomra is, tehát ha engem kihagytak volna a projektből és én a döntés megtámadtam volna, akkor elveszíthették volna az összes szövetségi forrásukat. El is mehettem volna, de nem akartam, inkább elfogadtam az ajánlatukat: a College of Polimer Science and Engineering karról áttettek a College of Engineering karra és adtak egy egymillió dollár értékű új labort, hogy hallgassak!

Hova vezetett ez a szakmai kaland?

Nem jó irányba, de a Gondviselés megint megóvott a botránytól. Kiderült, hogy az egyetem annyi pénzt költött épületvásárlásokra, ahelyett, hogy kutatásokat finanszírozott volna, hogy már nem tudta fizetni a felvett kölcsönök kamatait, ezért a Covid-járvány alatt 60 munkavállaló („tenured”) egyetemi tanárt rúgtak ki a szükségállapotra hivatkozva. Én is köztük lettem volna, ha nem hallgatok a Ohio Állami Egyetemen dolgozó Katrina Cornish nevű barátnőmre, aki felhívta a figyelmemet egy szerinte pont nekem való pályázatra. 2019-ben, 65 évesen, nyugdíjba vonulás helyett jelentkeztem a pályázatra és meg is nyertem azt! Kaptam 750 ezer dollár kezdőtőkét, amit el is tudtam költeni a járvány kitörése előtt és alatt.

A Gondviselés valóban nagyon figyel rád, de nyilván te is kellettél hozzá…

Leginkább ahhoz kellettem, hogy ne adjam fel. Nem véletlenül hívtak szakmai körökben Iron Lady-nek is. Az egyik professzor pedig, aki szintén nem szeretett, azt mondta rám: nem ismered a félelmet, nem félsz senkitől. Mivel nincs titkolni vagy félnivalóm, valóban nem is félek senkitől. Katrina szerint egyébként azért nekem kellett beadni a pályázatot, mert ő már régóta próbálta a természetes guminövényeket bevezetni Amerikában, de még nem sikerült semmilyen pályázatot megnyernie e témakörben. Felhívta a figyelmemet arra is, hogy az ún. mérnöki kutató központok (Engineering Research Center) számára a szövetségi kormány szokott kutatásokra pénzt adni. Elkezdtük kidolgozni a tervet, felvettük a kapcsolatot más egyetemekkel és beadtuk az első beadványt. Visszaírtak, hogy érdekli őket, és akkor be kell adnunk a teljes dokumentációt. Viszont kiderült, hogy egy másik mérnökcsoport, egy férfi vezetésével szintén be akarja adni ugyanezt. Erre alólunk kihúzták a szőnyeget, s csak rájuk koncentráltak. Ők meg is nyerték a pályázatot, nekünk pedig azt mondták, ne is foglalkozzunk már vele, mert az a szabály, hogy egy egyetemen maximum két ilyen központ lehet, és mivel egy már van, minimális az esélye annak, hogy a mi második beadványunkat is pozitívan bírálják el, tehát felejtsük el. De én nem felejtettem el! Átdolgoztuk és 2022-ben újra beadtuk a pályázatot. Épp most kaptam a hírt, hogy elfogadták a pályázatot, létrehozhatjuk a második kutatási központot és kapunk rá 26 millió dollárt is.

Most az én egyetemem az egyetlen az USA-ban, aminek két ilyen központja van!

Gratulálok! Mit kezdesz ezzel a 26 millióval? És mennyi ideig tart a projekt?

Ó, hát ez már szét van osztva a projektben résztvevő hét egyetem között: a mienk, az Ohio Állami Egyetem, Kaliforniai Állami Egyetem, az Észak Karolinai Állami Egyetem, a University of California Merced, a Texas Tech, Case Western Reverse University Clevelandről és a Renssealer Politechnika New Yorkból. Mindenki mással foglalkozik a projektben: van, aki növénytermesztéssel, van, aki genetikai tervezéssel, tehát azzal, hogy génmanipulációval növelje a gumi arányát növényekben. amelyek megélnek Észak-Amerikában. Én vagyok a gumiszakértő: amikor megvan a gumi, akkor mi megnézzük, hogy valóban megfelel-e a célnak. Ez most egy ötéves projekt, de meg lehet hosszabbítani újabb öt évre. Én mindig szerettem volna találni valakit, aki átveszi a laboromat. Most végre megvan, ráadásul magyar az illető. Ez azt jelenti, hogy öt évig nekem kell vezetni a labort és a kutatást, de utána átadom majd neki.

Ki ő és hogyan találtál rá?

Polyák Péter, a Budapesti Műszaki Egyetemen volt professzor, egy 35 éves zseni. Én mindig szívesen dolgoztam együtt európai egyetemekkel. Van egy lengyel barátnőm, aki nyert egy nagy pályázatot, amibe minket is bevont. Így került hozzám Péter, aki három hónapig nagyon ügyesen dolgozott a laboromban. Utolsó munkanapján kaptam tőle egy hosszú e-mailt arról, hogy imád itt lenni, és kéri, hogy szerezzek neki egy technikusi vagy akármilyen állást, mert ő itt akar maradni. Visszakérdeztem, hogy nem akarja átvenni a laboromat? Rögtön igent mondott. Elintéztem neki, hogy kapjon egy professzori állást, ha a pályázat sikerül. És mivel sikerült, most megkapja a professzori állást plusz egymillió dollár kutatási pénzt is.

Hálás lehet neked… És most térjünk vissza arra a díjra, amit említettél.

Az Amerikai Kémiai Társaság (American Chemical Society) egy nagyon régi, még a ‘30-as években alapított szervezet, amelynek Gumi Részlege (Rubber Division) ‘42-től kezdve minden évben átad egy Charles Goodyear Aranyérmet. 2017-ben én voltam az első nő, aki ezt megkapta. Idén pedig Katrina barátnőm lett a második. A másik díjat az Amerikai Mérnökakadémiától kaptam. Az 1863-ban alapított Amerikai Tudományos Akadémiát ugyanis a ‘60-as években szétválasztották: külön szervezetekbe kerültek a mérnökök, a tudósok és az orvosok. Egyik egyetemi kollégám nevezett be engem, de hozzátette: ne is reménykedjek, mert európai és nő vagyok. Mégis bevettek, egyetlen magyarként, szerintem a korábban említett szabadalmam miatt. Nem biztos, hogy első magyarként, mert az Intel céget felépítő és vezető, ‘56-os menekült Gróf András (Andrew S. Grove) is tag lehetett. Ugyanakkor például a szabadalmam nem volt elég a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) tagsághoz, pedig oda is felterjesztettek, de leszavaztak, mert volt egy másik pályázó, akit jobban támogattak, mint engem. Az MTA-ban nagyon számít, hány és milyen cikket írsz. Most már kezdik belátni, hogy nem a cikk a legfontosabb, hanem az, hogy mit teszel le az asztalra. Karrieremet egyébként végigkísérte a szakmai féltékenység; minél sikeresebb lettem, annál jobban utáltak, már az Akroni Egyetemen is. Nem esett jól, nem könnyítette meg az életemet, de nem tántorított el attól, hogy folytassam a munkát.

Térjünk rá a családodra és a magyar közösségekre, ahol szolgáltál.

Amikor Amerikába jöttünk, a lányaink nem tudtak angolul, de az óvodában gyorsan megtanultak. Az akkor 4,5 éves Ildikó hat hónap után már folyékonyan beszélt, az akkor 2,5 éves Anikónak ez kicsit tovább tartott. Kanadába költözéskor hét- és ötévesek voltak. Természetesen hétvégi magyar iskolába is jártak. Francia iskolába írattuk őket, így most három nyelven beszélnek folyékonyan. Torontóban élnek. Ildikó először újságíró akart lenni, de átképezte magát bábaasszonynak. Kliensei fele magyar, így aktívan használja a nyelvet, viszont két gyermeke sajnos nem beszél magyarul, mert apjuk nem magyar és mert lányunk nem beszélt velük magyarul, bár most már belátja, hogy hiba volt, hiszen az üzletileg is előnyös lehet. Mi tartjuk a kapcsolatot az unokákkal, többször jártak velünk Magyarországon is. Anikó másodgenerációs magyar férjével, Ádámmal együtt színészkedik, és közben személyi edzőként is dolgozik. Nekik nincs gyerekük.

Én mindig is nagy magyar voltam, Amerikában és Kanadában is első dolgom az volt, hogy megkeressük a helyi magyarokat és bekerüljünk a helyi magyar közösségbe. A Sarnia nevű kanadai városban kb. 200 magyar élt, de a környéken sokkal többen, köztük például sok fogorvos is. Az ottani magyar klub elnöke is voltam egy ideig, ahova kb. ötvenen jártak. Akronban is elég sok magyar él és itt is volt egy magyar klub, ahova rendszeresen jártunk. Van ott egy Lórántffy Zsuzsanna nevű öregotthon is, amit a Dömötör nevű magyar lelkész alapított, ezért sok magyar élt ott, de azóta ők már kihaltak és már nem magyar az öregotthon tulajdonosa. A clevelandi magyarokkal is tartjuk a kapcsolatot, például rendszeresen járunk a Magyar Kongresszusra, én is kaptam arany Árpád-érmet az Árpád Akadémiától. A Magyar Múzeumban én is tartottam előadást, például Szent-Györgyi Albertről. Tavaly egy hétig pedagógusként segítettem a KMCSSZ által szervezett Magyar Iskolatáborban is, Pigniczki Eszti KMCSSZ vezetőképző cserkésztiszt kérésére. Cleveland-en ismerkedtünk meg a Bőjtös családdal is, akik elhívtak az ITT-OTT találkozókra, amiről addig nem is hallottunk. A 2010-es években jöttünk el először, és egy ideje benne vagyok a tanácsban is, hogy segítsek a szervezésben.

Mivel az ITT-OTT-on beszélgetünk, felteszem a kérdést neked is: Te hogyan látod a rendezvény jelenét és főleg jövőjét?

Amit leginkább látok, az az erős nemzedéki különbség. A mi korosztályunk és a nálunk idősebbek Magyarországon nőttünk fel, kívülről tudjuk például a magyar népdalokat. Az itt felnövő másodgenerációsok közt talán csak a cserkészek kapcsolódnak valamilyen szinten a magyar kultúrához. De a mi gyerekeinket már hiába hívom ide, nem jönnek, nincs erre idejük. Most ugyan elég sok fiatal eljött és vannak, akik nagyon jó előadásokat is tartottak, de sajnos az idősebb generáció előadásaira már nem nagyon jöttek el… Tudom, hogy minden idősebb generáció ugyanezt mondja az utána következőkről, de a mostani fiatal generáció tényleg el van szúrva, hiszen már bebizonyosodott: a telefonok tönkreteszik őket. Nemrég hallottam egy előadást: összehasonlították a gyerekek agyának működését MRI-n: aki kézírással ír, annak még aktív az agya, de aki csak pötyögni tud, annak nincs aktivitás az agyában. Ebből valahogy ki kellene lábalni… Amikor mi Amerikába jöttünk, még mindenkinek kötelező volt a középiskola, de ma már nagyon sokan nem is végzik el, egyszerűen nem bírják. Magyarországon nyolcadik után lehet választani gimnázium és szakiskola között, de itt csak most kezdik el bevezetni ezt a rendszert. Az ITT-OTT-on megjelenő fiatalok okosak, értelmesek, tájékozottak, de sajnos őket sem érdekli például az idősebb generáció, az irodalom és a népi kultúra, ami ezeknek a találkozóknak a lényegi eleme ötven éve. Tavaly még arról volt szó, hogy megszüntetjük, de most úgy néz ki, talán van remény a folytatásra. De hogy az milyen lesz, nem tudom…

Antal-Ferencz Ildikó

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

A képek Puskás Judit archívumából származnak.

Reklám