A Teremtő az idők kezdetén lábunk alá földet teremtett és fejünk fölé kifeszítette az eget. Aki világokat formál kezével, karácsonykor kezébe vette a földet, nehogy talajt veszítsen lábunk, gyöngéden tenyerébe rejtette mécses­életünket, hogy leheletével táplálja a rebbenő lángot és átvigye az ő dicsőségébe.

Az ember nagy kalandja, hogy a sötétségből kiutat keres. Minél nagyobb a látomás, annál teljesebb életet követel, s nincs alku. A külvilágra téli köd ereszkedik, a lélekre várakozás. Jön az Úr. A misztérium ködébe burkolózva jön. Nem biztos, hogy a várt úton érkezik.

Akárhogyan is jön, szívünk kellős közepe felé tart. Nem azért jön, mert vásárolni és ajándékozni akarunk, hanem azért kell jönnie, mert az élet értelmének keresése közben mindig újra rábukkanunk a szeretet nélküli élet értelmetlenségére.

Jön, de még nincs itt. Sem megszolgálni, sem megérdemelni nem tudjuk, hogy itt lesz. Azért jön, mert nem lehet őt visszatartani, de megérkezése fölötti örömünket a szerelmes vágyakozás lobbantja magasra. A sötét, téli égen ne keressük a betlehemi csillagot.

Az a csillag az emberek szívében van, és karácsonykor látható lesz, fényével beborítja a földet. Túlnő az ember meghasonlásain, túl a vérfürdőkön, túl a nemzetközi élet neuralgikus pontjain, túl az őrületen, túl a helyi háborúkon, és minden szorongáson.

A karácsony átmelegít, mint a tűz. Azért ég, hogy emlékezzünk a megszabadító szeretetre, amit Krisztus hirdetett meg, aki Istennek mondta magát. Az ő nevében szeressük azt, aki közel van hozzánk, s azt is, aki távol van. Aki él, s aki már meghalt.

Mondjuk ki a megbocsátás szavait, s értsük meg, ezektől a szavaktól a lelki halált okozó sebek gyógyulhatnak be. Ajándékozzuk meg egymást, de ne feledjük, hogy a legszebb ajándék is csak alig képviselheti az ember szívét, amelynek legfőbb kiváltsága, hogy hasonlít Istenre.

Énekeljünk és vigadjunk, mert a halállal szemközt hiábavalónak látszó élet karácsonykor értelmet kapott. Örömünk tetőpontján némuljunk el egy időre, mert vannak milliószám, akik szegények és elnyomottak, betegek, haláltusát vívnak, üldözést szenvednek – ma legtöbben krisztusi hitük miatt –, kín és aggodalom gyötri őket.

Örömünket, ami az ő örömük is, mégsem fojthatja el semmi, mert annak örülünk, ami nem egyeseké, hanem mindenkié, a mindenségé: Betlehemben a világ sötétsége hasadt föl. Az a csecsemő tette ezt, aki a betlehemi jászolban feküdt. Ez a karácsony lélegzetelállító öröme.

A szerző a Betegápoló Irgalmasrend magyarországi vezetője, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke

Forrás: magyaridok.hu

Reklám

I. MIHÁLY – MA TEMETIK ROMÁNIA UTOLSÓ KIRÁLYÁT

Hitlerrel ebédelt, Mussolinivel teázott, és soha nem tudta megbocsátani Churchillnek, hogy Romániát odavetette a szovjeteknek. De Sztálin jóvoltából lett a legrangosabb szovjet kitüntetés, a Győzelemrend lovagja is, Truman elnök a Legion of Merittel tüntette ki. Ezzel ismerték el életének fő művét, az 1944. augusztus 23-ai kiugrást, amely nemcsak országa, hanem az ő sorsát is megpecsételte.

Az utolsó román királyról szokás volt mondani, hogy mindenkit túlélt, aki valaha keresztbe tett neki, még a Kárpátok géniuszát, azaz Ceaușescut is, aki rendszeresen figyeltette titkosszolgálatával. I. Mihály (1921–2017) december ötödikén hunyt el svájci otthonában, utolsóként a második világégés idején regnáló államfők közül.

Bár királyi alakja a mindenkori román politikai horizont felett lebegett, a rendszerváltás utáni posztszocialista potentátok – főleg baloldaliak – mostohán és méltatlanul bántak vele, halála után viszont egyöntetűen méltatják történelmi jelentőségét. A román sajtó gunyorosan meg is jegyezte, hogy a román hősöket csak holtan ismerik el. Pedig román királyi ház nélkül nincs Nagy-Románia sem.

NEMKÍVÁNATOS

Ma temetik a királyt. I. Mihály holttestét 250 kilogrammos koporsóban ravatalozzák fel a bukaresti Királyi Palota előtt. Innen indul majd a gyászmenet, amely a Patriarchális Katedrálishoz vezet.

A királyi koporsót ágyútalpon vontatják, a szertartáson pedig részt vesz a királyi család – az angol unokatestvér, Charles herceg is –, katonák és a román ortodox egyház felső klérusa. Örököse legidősebb lánya, Margit hercegnő (1949) lett.

Valamikor délután a Băneasa királyi pályaudvaron vonatra teszik a koporsót, és végső nyughelyére, Curtea de Argeşba viszik, ahol már sötétben fogják eltemetni. Ám a Curtea de Argeş-i templom nem csak ezért jelképes. 1990. december 25-én, amikor Mihály király és családtagjai először tértek haza dán diplomata-útlevéllel az immár szabadnak tűnő Romániába, első útjuk idevezetett, de végül az ördögnek tartoztak vele.

Miután megszerezték a 24 órás vízumot, elindultak meglátogatni a késő középkori templomot, amelyet I. Károly idején családi temetkezőhellyé alakítottak át. De útközben feltartóztatta őket a rendőrség, és királypukkasztó módon – a filmfelvételen látszik, elég szemtelenül bántak velük – közölték, hogy azonnal vissza kell fordulniuk, és el kell hagyniuk az országot.

Ám 1992 húsvétjára megtört a jég, végül Mihály hazajöhetett. A Continental Szálloda erkélyén elmondott beszédére csaknem egymillió ember volt kíváncsi. Radu Câmpeanu, a Nemzeti Liberális Párt akkori elnöke fel is vetette neki, hogy induljon el az elnöki választásokon, de a király hallani sem akart erről – jól tudta, miért.

A román posztszocialista rezsim veszélyesnek tartotta a királyi fenséget, és bohózatba illő módon akadályozta meg azt is, hogy 1994-ben kiszálljon repülőgépéből. Az ekkor kormányzó PDSR (Szociáldemokrácia Romániai Pártja) vezetői – melynek ügyvezető elnöke Adrian Năstase későbbi miniszterelnök volt – a parlamentben felvetették, hogy nyilvánítsák nemkívánatos személlyé a királyt, és tiltsák ki az országból. 1995-ben pedig nem térhetett haza egyik híve, Corneliu Coposu politikus temetésére.

A fordulópont Emil Constantinescu jobboldali elnöksége alatt történt, hiszen az Iliescu-éra után, 1997-ben visszakapta román állampolgárságát, amelytől 1948-ban fosztották meg a kommunisták. 2001-ben a királyi ház vagyonának egy részét is visszaszolgáltatták, ráadásul Constantinescuval abban is megegyeztek, hogy ezentúl Románia érdekeiért lobbizik Nyugaton.

A jobboldal bukása után érdekes módon Iliescuval is megbékélt, ám 2011-ben, amikor felkérték, hogy beszédet mondjon a parlamentben, már nem fogadta el a szocialista elnök kinyújtott kezét. A király beszédében megjegyezte, hogy a politika kétélű szablya, amely garantálja a demokráciát és a szabadságjogokat, ha a törvényt és az intézményeket tisztelőn művelik.

Ám a politika árthat az állampolgárnak, ha az etikát megvetve művelik, ha személyessé teszik a hatalmat, és semmibe veszik az állami intézmények elsőbbségét. Mihály király intelmei nem arattak osztatlan sikert. Annak ellenére, hogy a baloldaliak sohasem szerették, a legdurvább kifakadás mégis egy jobboldali politikus részéről érte.

2011-ben Traian Băsescu államelnök harsányan kijelentette, hogy a király ,,oroszbérenc volt”, lemondását pedig a román nemzeti érdek elárulásának nevezte: „Antonescu felelős a zsidóellenes pogromokért, a transnistriai deportálásokért. De elfelejtjük, hogy akkor Romániának volt államfője is. Antonescu csak a miniszterelnök volt. Egyiknek megadjuk a vagyonát, a másikból háborús bűnöst kreálunk. Miért? Csak azért, mert lefeküdt az oroszoknak?”

A LEGKISEBB KIRÁLYFI

Tehát a királyt – a megrögzött royalista körökön kívül – mindig aktuálpolitikai alapon ítélték meg, ám halálával minden megváltozott, és konszenzusos nemzeti hőssé lépett elő.

A parlamentben különleges gyűlést tartottak az emlékére, amelyen Klaus Iohannis román államelnök kijelentette: „Mihály király tragikus sorsa egy a román nép múlt századi sorsával. Hosszas száműzetése alatt a király az újjászülető, szabad Románia szimbóluma volt, amelyben mindig is hittek a románok. Ezen érdemeinek köszönhetően I. Mihály király kivételes államférfiként vonul be a román nép emlékezetébe. Bár több mint hetven évvel ezelőtt uralkodott, az általa vallott elvek ma időszerűbbek, mint valaha.”

Daniel pátriárka pedig augusztus huszonharmadika hősének nevezte. Még a Moldovai Köztársaság parlamentjében is egy perc néma csendet tartottak az emlékére, hiszen az ottani liberális párt vezetője szerint ,,nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Mihály egykor a besszarábiai állampolgárok királya is volt” – a kommunista párt tagjai persze nem álltak fel.

A Hohenzollern–Sigmaringen-házbeli Mihály Sinaián született 1921-ben. Apja II. Károly román király, anyja Ilona görög és dán királyi hercegnő. Mihály nem örökölte apja heves, érzelmektől kitörő, tennivágyástól fűtött természetét, aki a harmincas években királyi diktatúrává alakította a román politikai rendszert, hanem higgadt, szótlan, ridegebb természetű ember volt.

Tökéletesen beszélt románul, még öregkorában is gördülékenyen használta a nyelvet. 1927-ben, alig hétévesen választották először ,,pünkösdi” királlyá, ám helyette régenstanács kormányzott, amellyel elégedetlen volt a politikai szféra, ezért három év múlva visszahívták az apját. A trónra csak 1940-ben került vissza, amikor Antonescu marsall közösen kormányozott a legionáriusokkal.

Mihály hatalma olyannyira formális volt, hogy 1941 júniusában a rádióból értesült arról, hogy Románia hadat üzent a Szovjetuniónak. Ám Antonescu letartóztatásában már oroszlánrésze volt, és valóban sokat dolgozott azért, hogy kiugorjanak a háborúból. A palotába hívatta, majd sikertelenül próbálta meggyőzni a kiugrásról a marsallt, aki folyton azt hajtogatta, hogy először meg kell beszélnie Hitlerrel.

– Ez van, másképp nem lehet – mondta a király, majd a szobába lépett Dumitrescu kapitány és három tiszt, akik letartóztatták Antonescut, és egy hatalmas széfszobába zárták, ahol II. Károly a bélyeggyűjteményét tartotta egykor – állítólag a marsall közben azt kiabálta, hogy nem hagyhatja az országot egy gyermek kezében.

A kiugrás – és az egykori szövetségesek, így a magyarok ellen fordulás – hősiesnek tűnő pillanata után a kijózanító valóság következett: noha reálpolitikai döntésnek tűnt, mégis megpecsételte az ország sorsát, hiszen Romániát is megszállta a Szovjetunió, és rengeteg román hadifogoly került orosz területekre.

Igaz, Erdélyt végleg Romániához csatolták. I. Mihály 1945-ben kinevezte Petru Groza oroszbarát kormányát, amit a királyi sztrájknak nevezett magatartással próbált ellensúlyozni, mivel nem ellenjegyezte a parlament határozatait. A huzavona 1947. december 30-án ért véget, ekkor mondatta le királyi címéről Petru Groza miniszterelnök és Gheorghe Gheorghiu-Dej, a Román Kommunista Párt elnöke, azt színlelvén, hogy családi ügyről szeretnének vele beszélgetni.

Erre egy BBC-nek adott interjúban így emlékezett: „Ha nem írod most alá, akkor kivégzünk ezer embert, akiket különben már letartóztattunk” – szegezték neki. I. Mihály arra is emlékszik, hogy a lemondási nyilatkozata tele volt nyelvtani hibával, és rossz románsággal írták.

Három nap alatt szednie kellett a sátorfáját, később a kommunisták azzal a mesével ringatták a népet, hogy a király több tonna aranyat és műkincseket vitt el az országból. Persze mindebből egy szó sem volt igaz, mert Kun Bélával ellentétben ő még a saját vagyonából sem vihetett magával semmit.

Svájcban, Angliában, majd Európa-szerte több helyen is élt, mielőtt végleg megállapodtak az alpesi országban. Angliában gazdálkodott, majd a kontinensen berepülő pilótaként dolgozott, és tőzsdeügynöknek is tanult. Noha a Szabad Európa Rádió román szekciójában néha üzent a román népnek, politikai értelemben nem volt túl aktív.

Ennek ellenére a román állambiztonság mindvégig megfigyelte, és negyven éven át folyamatosan jelentett róla. A 6069-es dossziéba gyűjtötték a rá vonatkozó anyagot, a királyt hol Leonnak, hol Rexnek, hol pedig csak az Idegennek nevezték a jelentésekben, megjegyezvén, hogy Európa exkirályai közül ő a legszegényebb.

ÁRMÁNY, BOTRÁNY, VISZÁLY

Mihály királynak öt lánya volt. Ez már eleve megnehezítette az öröklést, ráadásul a román sajtó meglebegtette, hogy Margit hercegnő és férje, Radu (Duda) herceg – aki különben színész – teljesen kezükbe akarták venni a család ügyeit, ezért élete vége felé rávették az öreg királyt, hogy két fiúunokáját, Nicolae és Mihai herceget zárja ki az öröklésből, és vonja vissza a címüket.

Dan Bădic, a román királyi ház egykori elnöke felvetette, hogy a román ortodox egyház kanonizálja I. Mihály királyt, hiszen száműzetésében sokat szenvedett a román népért, ám az egyház szerint ez nem lehetséges, hiszen csak vallási kritériumok alapján lehetne ezt megtenni, misztikus személyiség vagy mély vallásosság, de nem politikai szerep alapján.

Ha vallásos tisztelet nem jár is a királynak, a népe korántsem vetette meg. A Román Televízió 2006-ban nagy közvélemény-kutatást végzett, hogy kiderítse, ki a száz legnagyobb román.

A százas lista azóta is vita tárgya, hiszen első helyen Nagy István moldvai fejedelem, második helyen pedig I. Károly, az első román király végzett, ám a tizenegyedik helyet Nicolae Ceaușescu kommunista diktátor érte el, őt követi Gigi Becali, a legnépszerűbb román futballklub egykori tulajdonosa, majd Gheorghe Hagi román futballsztár, huszadik helyen pedig Gregorian Bivolaru, a hírhedt jógaszexszekta alapítója tűnik fel.

Ebben az ,,erős” mezőnyben Mihály király a huszonötödik helyezést érte el. Mindez bizonyítja, hogy ha nem is a legelőkelőbb helyen, de az átlagos románok tudatában jelen volt az alakja, még akkor is, ha a kommunista nosztalgia érzése kenterbe verte a régi királyság iránti sóvárgást.

A kilencvenes évek felmérései szerint a románok hat-hét százaléka szerette volna visszaállítani a királyságot, ám az Adevarul című napilap 2014-es közvélemény-kutatása ezt már 27 százalékra mérte.

A jelenséget a bizonytalansággal, a posztszocialista demokrácia válságával és a kiábrándultsággal magyarázzák, hiszen Mihály király eddig a nagy megmentő szerepét játszhatta a román kollektív képzeletben.

A monarchisták hivatalosan is kérték a fellebbviteli főügyészséget, hogy nyilvánítsák semmissé az 1947. évi 363. számú törvényt, amely törvénytelenül vezette be a népi köztársaságot Romániába, és állítsák helyre a királyságot. A király halálával ez még valószínűtlenebbé vált.

Forrás: magyaridok.hu

Reklám