Az erdélyi magyarság nem csak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc mártírjainak emlékét őrzi kegyelettel. Mikor a nemzet porba hullt, reményt vesztett, székely hősökben lobogott fel újult erővel, hatványozottan a szabadságvágy. A ’49-es kegyetlen megtorlások dacára volt merszük, bátorságuk szervezkedésbe, harcba kezdeni. Ők a Makk-féle összeesküvők. Székely vértanúkként eddig hármukat ismerte jobban a világ. A Marosvásárhelyi Rádió szorgalmazására újabb nevek, történetek kerülnek be a köztudatba.
Bágy leghíresebb szülötte
Pár évvel ezelőtt Papp Vilmos, Budapest-Kőbánya református lelkipásztora könyvet írt a nevezetes magyar református presbiterekről Őrállók címen. Akkor keresett meg engem is, hogy esetleg valamilyen festményt, rajzot, esetleg kőlenyomatot ismerünk-e Török Jánosról, a székely vértanúról, marosvásárhelyi presbiterről. Könyvekben és a Teleki Tékában való utánajárás nyomán szomorúan állapítottuk meg: nem maradt róla semmilyen rajz, de személye és emléke mégsem ment feledésbe.
A marosvásárhelyi Postaréten álló emlékmű felirata utal székelyföldi származására. Bágy a Homoród mente székely unitárius falvai között ma is élő református közösség. A közel kétszázan ott élő bágyiak ma sem felejtették el falujuk leghíresebb szülöttjét, az iskola előtt egy kopjafa emlékeztet: itt született 1806-ban Török János.
Korának jól bevált gyakorlata szerint a szorgalmas székely fiút tízévesen beíratták a székelyudvarhelyi református kollégiumba, ahol előbb szolgadiákként, később pedig magántanítványok oktatójaként végezte tanulmányait. Tizenhat évig volt a kollégium tanulója, majd az erdélyi négy református kollégiumban tett sikeres vizsgája nyomán külföldi tanulmányútra mehetett. Berlini peregrinációja után hívják meg a marosvásárhelyi református kollégiumba történelemtanárnak, majd a teológia professzora lesz itt haláláig.
Az 1848-as magyar szabadságharc megosztotta a kollégium tanárait. A császárhű tanárok – köztük Bolyai Farkas – ellenezték a fiatalok hadba vonulását. Török János harcra, szabadságharcra buzdította tanítványait. 1848 őszén Gedeon tábornok könnyen bevette Marosvásárhelyt, és Török János professzort több társával együtt túszként Nagyszebenbe záratta, ahonnan csak féléves rabság után Bem József tábornok honvédjei szabadították ki.
Világos nem ölte meg a szabadságvágyat
A levert forradalom után a nép egy részében még ott égett a szabadság vágya. A Makk József ezredes által szervezett mozgalom egyik erdélyi összekötője és irányítója lett bágyi Török János. A Makk-féle összeesküvés leleplezése után, 1852-ben Gálffy Mihály sógorával és Horváth Károly nevű tanítványával együtt letartóztatják, újból Nagyszebenbe zárják, ahol a haditörvényszék 1853. október 11-én kötél általi halálra ítéli őket.
1854 márciusában hozzák vissza Marosvásárhelyre, és március 10-én a Postaréten kivégzik. Halálával megszűnik Marosvásárhelyen a teológiai oktatás, azaz a lelkészképzés. Bágyi Török János nemcsak azért volt a marosvásárhelyi református kollégium egyik híres és nevezetes tanára, mert 48 évesen vértanúhalált halt a magyar szabadságért, hanem az ötödfél évszázadnál is öregebb székelyföldi kollégium jól képzett nevelője volt. Nyomtatásban megjelent tankönyvei mellett 33 műve maradt kéziratban. Egykori tanítványa, Deák Farkas így emlékszik vissza rá: „Mindenkivel tudott a maga nyelvén beszélni. Sok szegény székely fiú megkönnyezte, meggyászolta, kiknek ő atyja volt. Nem egy özvegy nő kereste fel és öntözte könnyeivel sírját, kiknek gyermekeit atyai gyámsága alá vette és embert csinált belőlük”.
Visszacseng a múlt
Magyar és szűkebb hazánk, Erdély történelmében is vannak, akik megérdemlik, hogy nemzeti panteonba kerüljenek, és ne csak ünnepekkor, megemlékezésekkor említsék a nevüket. Ezt érdemeli a firtosmartonosi Gálffy Mihály is, akinek élete, tragédiája példaértékű a mai és a jövőbeli fiatal generációknak is. Elemi iskoláit szülőfalujában, Firtosmartonosban, a gimnáziumot Székelykeresztúron, jogi tanulmányait Kolozsvárt végezte. 1843-ban az alma materében rendezett nagyszabású vívóversenyen mindenkit, még két vívómestert is maga mögé utasítva győzedelmeskedett. Előbb Székelykeresztúr szolgabírája lett, majd 1848-ban ügyvédi irodát nyitott Marosvásárhelyen. Itthon alapozta meg tudását és indult el a fényes karrier útján. Igazságérzete ösztönözte arra, hogy részt vegyen az 1848-as szabadságharcban. Mi sem lehet nemesebb eszme, mint az idegen elnyomás és hatalom ellen küzdeni, olyan egyetemes polgári értékek mellé szegődni, mint a szabadság, egyenlőség, testvériség, a prosperitás, amelyet egy új világrend megteremtése jelentett volna. De mint oly sokszor, a történelem most is megismételte önmagát. A nagyhatalmak összefogtak, hogy az „ősi rendet” megvédjék: katonai túlerővel, cselszövéssel, árulással, az együtt élő nemzetek összeugrasztásával. Visszacseng a múlt most is, amikor azon vitatkozunk, hogy ki a létjogosultabb a Kárpátok ölében, kinek a szimbólumai erősebbek, s azokat kiáltják ki hősöknek, akik a nagyhatalmak játékában arra kényszerültek, hogy békésen együtt élő nációk húsába harapjanak.
Mi lett volna, ha sikerül?
A marosvásárhelyi Postaréten felállított obeliszk felkiáltójel. Üzenet a múltból a jelennek, s iránymutató a jövőnek. A Makk-féle összeesküvésben résztvevők hittek abban, hogy meg tudják fordítani a történelem kerekét, hogy mindenek fölött győz az eszme, amely tiszta, őszinte s haladó, hittek Kossuth Duna menti köztársaságában, s abban, hogy az emigrációba menekült politikus visszatérte elég lesz ahhoz, hogy a kioltott forradalmi láng újra, lobbanjon. Gálffy Mihály nem kevesebbet vállalt magára, mint azt, hogy a száműzetésből hazatérő Kossuth Lajost erdélyi hatalomra juttassa. El lehet játszadozni a gondolattal: mi lett volna, ha sikerül? Milyen gazdasági fejlődés indulhatott volna be a szabad és független Erdélyben, ha Kossuth, Széchenyi és a kor haladó magyarjainak eszméi megvalósulnak? De a nagyhatalmi érdekek nem ezt akarták. A franciák, akiktől az összesküvők segítséget kértek, elárulták őket. 1918-ban, 1956-ban is hiába várta e kis ország(rész), hogy melléálljanak. Az árulást követően kémek hálózatával ásták alá azt a szervezkedést, amely nemcsak egy szűk körű csoport érdekeit szolgálta volna. S került Júdás elég, pl. a kisgörgényi Bíró Mihály földbirtokos, aki az összeesküvőket kiszolgáltatta az akkori hatóságoknak. Sorsuk megpecsételődött, és azt hiszem, büszkén vállalták a kihallgatás, a nehéz börtön kálváriáját, a halálos ítéletet.
Amikor 1854. március 10-én a székely vértanúkat Marosvásárhelyen keresztül állig felfegyverzett katonák a postaréti vesztőhelyre kísérték, a lakosok tiltakozásul fehér szalagot tűztek ki ablakaikba. A béke szimbólumát egy olyan városban, amely, ha nem esik az árulás áldozatául, talán az új forradalom központjaként eltörölhette volna Világos szégyenét. Ezt a gesztust sem szabadna felednünk, s most is eszünkbe juthatna, amikor javában dúl a „zászlóháború”. Jó lenne, ha 163 évvel a szomorú esemény után úgy emlékeznénk Marosvásárhelyen a mártírokra, hogy fehér szalagokat fonunk együtt: magyarok, románok, szászok és zsidók, azoknak a leszármazottai, akiket évszázadokon keresztül a nagyhatalmak átvertek. Gálffy Mihály és a névtelen hősök áldozata csak akkor nem volt hiábavaló, ha tanulunk végre sorsukból.
Gálffy Mihály drágán megfizetett az eszméért. Feleségét, Rozáliát is halálra ítélték, végül a kufsteini várbörtön hűvös falai között végezte. Két árvát hagytak maguk után. Nem világra szóló történet, de tanulságos. Tanulságos?
Hol zsarnokság van…
Jó száz évvel a székely vértanúk kivégzése után fogalmazta meg az önkény, a zsarnokság lényegét Illyés Gyula. Mert a Habsburg ugyanolyan kegyetlen és öntörvényű volt, mint a későbbi kommunista. Olykor még ismétlődtek is a történések. Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Horváth Károly fiatal földbirtokos teleki házába vezetett Rózsafi útja, amikor a Makk-féle összeesküvés szálait kezdték bogozgatni. És hová máshová mehetett volna nagyobb biztonsággal, mint az alig huszonhárom éves székely birtokoshoz, akinek zsenge kora ellenére már komoly forradalmi tapasztalat állt a háta mögött. Ahhoz a Horváthhoz ment, aki a forradalom kitörésekor azonnal nemzetőr tisztnek jelentkezett, s amikor az oroszok betörtek, a Kossuth-huszárokkal vágta a rendet az ellenség soraiban. S aki Kazinczy tábornok oldalán állt akkor is, amikor Zsibónál le kellett tenni a fegyvert. Ahhoz a fiatal földbirtokoshoz ment, aki nem menekült sem török, sem olasz földre, de a külföld felé igyekvő menekvőket segítette, hogy átjussanak a határokon. Tudta-e, hogy rá itt még szükség lesz, sejtette-e, hogy még egyszer el kell mennie iskolái városába, arra az utolsó, vissza nem forduló útra?
Ma már talán senki nem tudja, hol van az a szőlős Balavásáron, a Horváth Károly szőlőse, ahol a bukás elindult. Vagy folytatódott? De azt tudjuk, hogy hol volt Nagyszebenben a székely vértanúk fogdája, tudjuk, hogy hol volt Vásárhelyen az utolsó éjszakájuk, mint ahogyan tudjuk azt is, hogy mit mondott Horváth az őt szólásra bírni akaró Tapfernernek. Azt mondta: „Hiszem, hogy találtak önök most is árulót, de azért apportírozni ezt a becsületes székely népet a német nem fogja megtanítani soha.”
Huszonöt éves volt Horváth Károly, amikor a vásárhelyi Postaréten kivégezték. Elfogatásakor az osztrák törvények értelmében még kiskorúnak számított, hisz nem töltötte be a 23. életévét. Kijárt volna neki a kiskorúakat illető mentesség. De nem járt ki. Mint ahogyan valamivel több mint száz évvel később nem járt ki Mansfeld Péternek sem. Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Várady József és társai…
A Makk-féle összeesküvés külön fejezete volt a Várady József vezette mozgalom. Várady akkor vállalja a fegyveres ellenállás szervezését, amikor a Marosvásárhely központú székely összeesküvés már elbukott. Ekkor vakmerőségre, bátorságra, makacsságra, nagy elszántságra és önbizalomra volt szükség. Várady épp ilyen adottságokkal rendelkezik. Az alig 26 éves bánpataki, Hunyad megyei ügyvéd, negyvennyolcas huszár a legalkalmasabb személy egy székely szabadcsapat szervezésére.
Várady 1852. július közepe táján érkezik Háromszékre. Kezdetben a Sepsiszentgyörgy környéki falvakból szervezi a mozgalmat, majd az erdővidéki Bibarcfalván. A később vértanúságot szenvedő bibarcfalvi Bartalis Ferenc mint levélhordó kétszer jár Makk ezredesnél Bukarestben, írásbeli és szóbeli utasításokat közvetít. A titkos mozgalom Háromszéken eredményesebben működik, mint más régiókban. Így például a mátisfalvi Benő Miklós egymaga félszáz fős szabadcsapatot fegyverez fel. Várady kapcsolatot létesít a csíki vezetőkkel is. 1853. október 2-án Bibarcfalváról – ötvenfős csapata élén – Csíkba indul. Terve az, hogy a csíkszentkirályi erdőkben bevárja a háromszéki és a csíki szabadcsapatokat, majd egyesült erővel megtámadja a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi adóhivatalokat. A pénztárakban talált pénzzel tovább növeli és erősíti az önkéntes alapon szerveződő székely haderőt, majd egyesül a külföldről érkező, a Makk ezredes vezette sereggel. Mivel a táborozók összeütközésbe kerülnek a helyi lakossággal, mert azok nem ismerik a szabadcsapat céljait, a csíkszeredai katonai kerület parancsnoksága hamar tudomást szerez róluk, és 1853. október 6-án nagyszámú katonaságot küld ellenük. A hadsereg meglepetésszerű támadása miatt a szabadcsapat felbomlik.
Várady és társai fölött a marosvásárhelyi haditörvényszék 1854. április 6-án mondja ki a döntést, a 16 fővádlottból tizenkét személyt halálra, négyet pedig sáncmunkára ítél.
Akik nélkül nem teljes a kép
Bertalan Lászlóról és Benedek Dánielről ritkán szólunk, pedig nélkülük nem teljes a kép, áldozatuk éppoly nemes és éppoly mérhetetlen, miként Török János, Gálffy Mihály és Horváth Károly áldozata. Közkatonái voltak a szabadságharcnak, közkatonái az összeesküvésnek, mártírjai a szabadság iránti küzdelemnek.
Életükről, halálukról alig tudunk valamit, pedig fordulatos sorsukról, jelkép értékű életükről még ma is filmet forgathatnánk.
Május 27-én Marosvásárhelyen végezték ki őket, csaknem egy hónappal katonai parancsnokuk, Várady József kivégzése után.
Bertalan László katona volt, szökött katona. A Coronini gyalogezredből szökött meg 1853 március 4-én, és Várady József alig jelent meg Erdővidéken, Bertalan Lászlót máris ott találjuk a csapatában, amely arra készült, hogy kirobbantsa a fegyveres felkelést, de legalábbis kiszabadítsa az összeesküvés fogságba került vezetőit.
Bertalan László Bibarcfalván született 1830-ban, nőtlen, református vallású – ennyit sikerül néhány könyvből és internetes publikációból megtudni róla.
Vajon hogyan került a Coronini gyalogezredbe, amelynek egyik százada Szentágotán állomásozott?
Büntetésből besorozott honvéd lett volna, ahogyan még sok százan a szabadságharc leverése után évekig a császár katonái lettek? Életkora alapján Bertalan Lászlóról leginkább erre gondolhatunk. Hiszen a forradalom lendülete sok fiatal legényt vitt a szabadságharc zászlói alá.
Ráadásul Erdővidéken, Bodvajon öntötték Gábor Áron több ágyúját is, az erdővidékiek ugyancsak szép számban voltak jelen a szabadságharc egységeiben. Tán legnagyobb Bibarcfalván volt a szabadságvágy. Várady szabadcsapatában a legtöbben bibarcfalviak voltak. Úgy tűnik, ebben az erdővidéki faluban sokkal nagyobb volt a változás iránti vágy, hiszen szinte önálló egységet lehetett volna szervezni a bibarcfalviakból, akik bekapcsolódtak a szabadságharc újraindításáért megkezdett szervezkedésbe.
A Coronini gyalogezredet különféle helyszíneken említik a hadtörténeti utalások, szegény Bertalan László összejárhatta a Habsburg birodalom több országát-tartományát, amíg fátuma Szentágotára nem vezérelte. Innen már megszökött. Két nap gyaloglás árán is hazajuthatott az erdővidéki medencébe.
Szökött katonának bujkálnia kell, de Bertalan nyugodtan meghúzódhatott volna a havason, pásztorként, amíg lecsendesedik a világ. De Bertalan László mindjárt az elején belép a szabadcsapatba, sőt felelős megbízatásokat is vállal – élelmet rekvirál a bajtársainak.
Bár a székelység is forrongott, a krími háborúban az oroszok és törökök szembekerülése azzal a lehetőséggel kecsegtette a szabadságharc híveit, hogy itt az alkalom újrakezdeni a harcot, de a szerveződő csapat mégsem kapott tömegtámogatást. Néhány hét után már nehéz volt adományokból élelmezni is a kis sereget, nemhogy tovább fejleszteni. Így az osztrák katonai helyőrség hamar tudomást szerzett az erdővidéki falvakban formálódó kis seregről, körülvették és rövid ellenállás után legtöbbjüket el is fogták. 12 embert ítéltek el, valamennyit halálra, de nyolcnak végül is megkegyelmeztek, 8-10-12 év fogságot kaptak „kegyelemből”. Az ítéleteket április 6-án hirdették ki, de a négy halálos ítélet közül áprilisban csak kettőt tudtak végrehajtani, mert a két bibarcfalvi legény megszökött börtönéből. Ennek a bravúrnak a részleteiről hallgatnak a krónikák. Egy hónapig is üldözték a szökevényeket, amíg sikerült újra elfogni őket és végrehajtani rajtuk az ítéletet.
Bertalan László is Marosvásárhelyen halt meg, 1854. május 27-én, 163 évvel ezelőtt.
Halálos ítéletét kétszeresen is példastatuálásnak tekinthetjük, hiszen fegyveres fellépése neki sem volt súlyosabb, mint társainak. De ő szökött katona volt – valószínű, hogy erőszakkal sorozták be, de ez nem lehetett mentsége a hadbíróságon. Az erőszakos vagy csalárd toborzás megszokott módszer volt abban az időben a világ legtöbb abszolutista hadseregében. Ugyanakkor fegyverrel rekvirált élelmiszert – egy ökröt – a csapatnak, tehát az állami hatóságok hatáskörét sértette. Ezt pedig nem tűrték.
24 évesen akasztották föl.
Alig fél esztendeig tartott a vitézi élete
A székely vértanúk közül Benedek Dánielről tudunk a legkevesebbet. 26 éves volt, amikor meghalt. Petőfi 26 évesen egész életművet hagyott maga után, Benedek Dániel talán ezután mutathatta volna meg, mire képes.
Bibarcfalvi legény, a szökött katona, Bertalan László kenyeres pajtása. Miután Bertalan hazaszökött az osztrák seregből, együtt állnak be Váradyhoz. Benedek Dániel fiatal feleségét és pici gyermekét is otthon hagyta.
Számára alig fél esztendőt tartott a vitézi élet – hacsak nem volt ő is azelőtt a nemzetőrségnek vagy a honvédségnek katonája. De erről nem szólnak a források. Csak arról, hogy a halálos ítélet végrehajtása elől megszöktek, és csak alig egy hónap után tudták csak elfogni őket.
Hogy sikerült megszökniük? Sokatmondó az a csend is, amely ezt a történetet övezi.
Legényes dac, vagy a remény tartotta őket a környéken? Nem tudni már, pedig a hegyeken át a két legény átjuthatott volna Moldovába, s ahogyan sok ezren, a száműzetés éveit ők is átvészelhették volna. De maradtak.
Benedek Dánielt is utolérte a végzete, április 20-án megszökött ugyan, de május 19-én újra elfogták, láncra verve, szigorú őrizet alatt Mrosvásárhelyre hurcolták, és május 27-én már pergett is a dob, a hóhér végezte feladatát.
Máig rejtély, hogy miért hiányzik nevük is az obeliszkről, hiszen áldozatuk ugyanakkora – életükkel fizettek a szabadság álmáért. Katonának szegődtek – de odaadásuk, helyzetfelismerő képességük mutatta, hogy tehetséges, többre hivatott emberek voltak – ám sorsuk másként fordult.
Árulóvá, esküszegővé viszont nem váltak soha.
Bibarcfalva három vértanút is adott a magyar szabadságnak. Mindhárman Székelyföldön nyugszanak – ketten Marosvásárhelyen, Bartalis Ferenc Sepsiszentgyörgyön.
És mennyi mindent nem tudunk meg
Az elítéltek között sok volt a mai Maros megye területéről származó. Íme, néhányuk: Bereczky Sándor torboszlói (12 év), Albert János sáromberki, Musnay Pál szentistváni, Gál Antal szentgericei (10-10 év), Kenderessy Elekné Boér Anna mikefalvi (ő az egyetlen női halálraítélt, aki április 12-én szintén kegyelmet kapott), Bitai Mihály mezőcsávási, Dózsa Sándor makfalvi (10-10 év), Demjén (Dimény?) Lajos marosvásárhelyi, Nagy Dániel mezőbándi, Horváth Gáspár vajai, Deák Farkas marosvásárhelyi (5-5 év), Hajnal Róza marosvásárhelyi (Hajnal József marosvásárhelyi városi hivatalnok leánya), neki 12 évre csökkentették az ítéletét 15-ről, Albert Márton vajai, Sófalvi József nyomáti (6 év), Szentkirályi Zsigmondné Berzenczey Erzsébet marosvásárhelyi (8 év), s a désfalvi Boncza Imre, Ady Endréné Boncza Berta nagybátyja, akit 10 évre ítélték.
Emlékük legyen áldott!
(A Marosvásárhelyi Rádióban elhangzott műsor szerkesztett változata. A szerzők: Bakó Zoltán, Gáspár Sándor, Kádár Gyula, Ötvös József és Vajda György.)
hunhir.info
Reklám 
