Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Családunk 2022 nyarán költözött Budapestről az Egyesült Államokba. Három gyermekünket azonnal beírattuk a garfieldi magyar cserkészetbe, a montclair-i hétvégi magyar iskolába és bekapcsolódtunk a passaic-i Szent István magyar római katolikus templom életébe is. Később megismerkedtünk New Brunswick magyar közösségével, és időnként ellátogattunk New York-i magyar eseményekre is, majd Clevelandba és több más tagállamba (Connecticut, Pennsylvania, Virginia), sőt, még Kanadába is eljutottunk, így bő másfél év alatt elég sok magyar közösséget megismertem, és folyamatosan interjúkat készítettem e közösségekben aktív személyekkel.  A számomra eddig összeállt változatos és sok szempontból tanulságos képet szeretném most röviden bemutatni.

Aktív nagycsaládos életünk és lelkesen végzett újságírói munkám során számos amerikai magyart volt lehetőségem megismerni. A múlt század jelentős történelmi eseményeihez (a II. világháborút követő kitelepítés, vagy menekülés, ‘56-os élmények és azt követő emigráció) kapcsolódó, sokszor fordulatos kalandregénybe vagy éppen szívszorító drámába illő múltról, illetve az elmúlt évek-évtizedek során időben és térben is sokat változó jelenről, a diaszpóra lét extra kihívásaival terhelt mindennapi élet örömeiről és nehézségeiről, a magyar szellemi-kulturális örökség őrzéséről és továbbadásáról másfél éve alatt közel száz cikket (nagyrészt interjút) írtam, bemutatva az észak-amerikai (elsősorban keleti parti) magyar diaszpóra sorsának jelenlegi alakulását és várható jövőjét. Az interjúkból állt össze a clevelandi Bocskai Rádió gondozásában a Magyarnak lenni Amerikában című interjúkötet első része.

Interjúalanyaim közé tartoznak a különböző magyar egyházak és civil szervezetek (külföldi magyar cserkészcsapatok, hétvégi iskolák és iskolatáborok, hagyományőrző- és néptánccsoportok, helyi klubok és országos szövetségek) volt vagy jelenlegi vezetői és képviselői. Olyan helyi és országos magyar közösségi élet iránt elkötelezett magyarok, akik nem feltétlenül közismertek vagy híresek; gyakran „csak” helyben ismert amerikai magyarok, akik nemcsak családjukban, azaz saját gyermekeik-unokáik számára próbálják a hitet, a magyar nyelvet és kultúrát továbbadni, hanem azon messze túlmutatóan, közösségi szinten is. Az interjúk mellett számos riportot is készítettem, egyrészt különböző diaszpórabeli magyar eseményekről (elsőáldozás/bérmálkozás, több mint száz éves szervezeti évfordulók, Magyar Napok, filmbemutatók és könyvrecenziók), illetve a különböző amerikai és/vagy magyar ünnepek (karácsony, húsvét, anyák és apák napja, halottak napja-Halloween, hálaadás, Bálint-nap, stb.) megünnepléséről. Azóta is folyamatosan írok, és Amerika-szerte egyre több helyre hívnak meg beszélgetni, így nagyon bízom a folytatásban, mind a könyv következő részét, mind a közösségileg aktív amerikai magyarság további testközelből történő megismerését illetően.

ReklámTas J Nadas, Esq
Szent Istvan Templom – Passaic, NJ (kép: Aurel Berman)

Észak-Amerikában jelenleg kb. másfél millió olyan ember él, aki részben vagy egészben magyarnak (vagy magyar származásúnak) tartja magát, s e tömegnek nyilván csak egy apró töredékét ismerhetem meg. Családommal viszont napi szinten éljük és érezzük át a diaszpóra létet, és beszélgetőtársaim között olyan közösségi vezetők is vannak, akik sokszor nem publikus részletekre is kitérő, mély és meghitt vallomásaik során olyasmiket is elárultak nekem, amit közvetlen közösségi társaik számára sem volt alkalmuk, lehetőségük vagy éppen kedvük elmesélni. Mindez segített egy olyan rálátás kialakításában, amelyből már másfél év után is számos tanulságot le tudok vonni. Ezek közül a legfontosabb: az észak-amerikai magyarság fennmaradásának záloga az írásaimban is bemutatott, elkötelezett amerikai magyarok kitartása és példaértékű családi és közösségi szerepvállalása, a magyar nyelv, kultúra és hagyományok családi és közösségi szintű őrzése és ápolása, illetve az egyházi és civil szervezetek közötti szoros együttműködés. Ez első látásra nagyon jónak, egyértelműnek, vagy akár könnyűnek is hangzik, miközben egy nehéz és bonyolult jelenségről van szó. Már csak abból kiindulva, hogy a századfordulón, a világháborúk és ‘56 után nagy létszámban érkező magyar menekültek által létrehozott magyar negyedek idővel megszűntek, és közben az utóbbi évtizedekben csak jóval kisebb létszámú, jellemzően gazdasági „menekültek” érkeztek, ami a hit és magyarság őrzése-továbbadása szempontjából jelentősen más (általában kevésbé elkötelezett) hozzáállást jelent.

Családok

Amikor valaki külföldre költözik (akár menekül, akár önszántából teszi), kénytelen alkalmazkodni az új ország kultúrájához. A két kultúra ütközése egyszerre lelki és szociális teher is, hiszen az eredeti kultúrájához ragaszkodó bevándorlónak meg kell teremtenie maga körül azt a társadalmi hálót vagy ismeretségi kört, amiben létezni tud, és ebben az eredeti kultúrához való ragaszkodásnak nagy szerepe van. Kétféle stratégia létezik: vannak, akik gyökereiktől elszakadva teljesen beilleszkednek az idegen kultúrába; és vannak, akik igyekeznek a saját kultúrájukat megőrizve alkalmazkodni. Utóbbiak életében ötvöződik a két kultúra: részben alkalmazkodnak a helyi szokásokhoz, részben átalakítják azokat a saját képükre; és élik a saját, eredeti szokásaikat, amelyek idővel szintén átalakulhatnak az őket befogadó ország hatására.

A két kultúra természetszerű ütközése miatt nagy kérdés, mi történik a magyar nyelvvel és kultúrával, illetve a magyar identitással. Idegen nyelvi környezetben az anyanyelv használata sem egyértelmű, nemhogy a magyar identitás kialakítása és őrzése. A családból kikerült gyerekek sokkal több időt töltenek a különböző oktatási intézményekben és amerikai barátok között, mint a szüleikkel, akik jellemzően sokat és sokáig dolgoznak. Ahogy azt Krasznai Beáta, a húsz éve Amerikában élő, magyar iskolát is alapító-vezető pszichológus-tanár kifejtette: a nyelv szempontjából a gyermekkel legtöbb időt töltő, ún. elsődleges gondozó (amely legtöbbször, de nem mindig az anya) szerepe kiemelkedő, mert az időt nem lehet megspórolni ebben a tekintetben (sem). Előfordul, hogy a szülő jól beszél magyarul, mégis gyakran átvált angolra, különböző okból – vegyes házasság, kényelem, megfelelés –, ami érthető, de nem tesz jót a nyelvtanulásnak. Nyelvi szempontból az egyik legnagyobb kihívás tehát a vegyes házasság, ahol gyakran az angol nyelv a kompromisszumos, de nem feltétlenül jó megoldás. Ugyanakkor sok példát látni arra is, hogy a szülő nem érzi magát kizárva a családból azért, mert párja saját anyanyelvén beszél a gyerekkel; a gyerek pedig két vagy akár három nyelvet is megtanul így. Ugyanakkor a családokat nagyon sok egyéb (anyagi, egészségügyi) hatás is éri, ami miatt a nyelv nem feltétlenül az elsődleges tényező a számukra, és amitől nem biztos, hogy megvalósítható a magyar (vagy többnyelvű) családon belüli beszéd. Nagyon sok múlik tehát a házastársak hozzáállásán, párkapcsolatuk erősségén és a családon belüli kommunikáció minőségén.

Nebuló Magyar Nyelviskola – Cleveland, OH

A nyelvtanulás kapcsán hosszan lehetne elemezni azokat a ma is létező tévhiteket, amelyeket magyar iskolai tanárok és igazgatók osztottak meg velem. Pedig közismert tény: oktatási intézménybe és angol nyelvű közösségbe kerülve minden gyerek pár hónapon belül „magától” megtanul angolul, tehát a magyar szülőknek elsődleges feladata (lenne) a magyar nyelv otthoni művelése és átadása. A nyelvhez természetesen szorosan kapcsolódik a kultúra kérdése is: a hétvégi magyar iskolák igyekeznek  történelmi, földrajzi, zenei stb. alaptudást és népi hagyományokat átadni, de csodát nem tehetnek heti 2-4 órában, ráadásul az állami amerikai iskolák minimálisat tanítanak az Amerikán kívüli világról. Ahhoz tehát, hogy a (jó esetben) otthon megalapozott és a hétvégi magyar iskolákban szerzett tudás megmaradjon és beépüljön, kulcsfontosságú a szülők aktív közreműködése; úgy a tanárokkal, mint a saját gyerekeikkel – ami még anyanyelvi közegben sem könnyű, nemhogy egy idegen (sok)nyelvi környezettel, hatalmas fizikai távolságokkal és intenzív munkavégzéssel, illetve és ezek miatt jellemzően lazább családi kapcsolatokkal „terhelt” Amerikában, ahol a magyar családokra is igaz, hogy a nagyszülők távol élnek, és így általában nem részesei és segítői gyerekeik-unokáik életének. Őket is pótolják a baráti és más közösségek, amelyek szerepe idegenben még inkább felértékelődik.

Ennél is bonyolultabb kérdés a magyar identitás és annak elemei. Az idegen (nyelvi és kulturális) környezetben is megtartható kultúrelemek a kalendáriumi ünnepek (a nagy egyházi vallási, illetve a naptári ünnepek) és a családi szokások (lakodalom, keresztelő, névnap, születésnap, stb.). Vegyes családokban nyilván ezek is keverednek. Az étkezés, a családi és egyéb ünnepek fogásai a nemzeti identitás kifejeződéseiként maradnak meg legtovább; akkor is, ha a családban már nem beszélik a nyelvet, vagy már nem ápolják felmenőik kultúráját. Erre alapozva tartják sokan a magyar kultúra túlélési eszközének a gasztronómiát, mások viszont inkább csak rész- vagy pótmegoldásnak érzik.

Mindenesetre a különböző hullámokban érkező ki/bevándorlók hozzáállása a magyar nyelvhez és kultúrához sosem volt egységes. Azok, aki felnőttként érkeztek Amerikába, nagyobb eséllyel érzik 100%-ban magyarnak magukat később is; az ő Amerikában született gyermekeik viszont mindkét kultúrában otthonosan mozoghatnak, és ezért egyszerre érezhetik magukat 100%-ban magyarnak és 100%-ban amerikainak. A további generációk pedig sokkal inkább amerikainak, mint magyarnak. De ez generáción, sőt egy személyen belül is változhat, és örök feladat. Például tinédzserkorban a kortársak, a közösség kulcsfontosságú; ezt ellensúlyozandó, a szülőknek folyamatosan érdemes tenniünk azért, hogy újra és újra megerősödjön gyerekük magyarságtudata – például azzal is, hogy gyakran elviszik vagy elküldik őket Magyarországra, rokonokhoz és/vagy tanulni, dolgozni.

Arany János Magyar Óvoda és Iskola egyik osztálya (New Yorki Magyar Ház)

A diaszpórában élő szülők vállára tehát sok extra feladat hárul már családi szinten is. Ugyanakkor a diaszpóra-lét sok gyümölcsöt is terem: például azzal, hogy a szülők átadják gyermekeiknek a magyar nyelvet és kultúrát, nemcsak gyermekük magyar identitását erősítik, hanem a szülő-gyerek kapcsolatot is, hisz azok a gyerekek jobban megértik szüleiket, akik ismerik szüleik anyanyelvét és kultúráját. Ráadásul a kettős identitás – ha jól működik – kétszeres gazdagságot jelent, lelkileg és kulturálisan is.

Közösségek

Idegen nyelvi és kulturális környezetben – különösen nagyszülők és rokonok hiányában – felértékelődik a közösség szerepe; úgy a magyarság, mint a vallás terén, anélkül ugyanis nem vagy csak nagyon nehezen tud tartósan megmaradni a magyar nyelvi és kulturális örökség. Ez szintén további teher a szülők vállán, és nemcsak az említett fizikai körülmények (távolság, nyelvi környezet stb.) miatt, hanem azért is, mert a magyar közösségi eseményekre (azaz hittanra és misére vagy istentiszteletre, magyar iskolába, cserkészetre, néptáncra, stb.) járó gyerekek és szüleik számára mindez hétvégente többórás autózást, valamint gyakori nehéz választást és konfliktushelyzetet teremt: heti szinten kell választaniuk a magyar barátok és magyar közösségi események, illetve az amerikai sportok (a meccseket, versenyeket jellemzően hétvégére szervezik) és amerikai barátok között. A diaszpóraéletben a magyarság megélése és továbbörökítése tehát mindig egy nagyon tudatos szülői döntés és kitartás kérdése, ami kamaszok esetén újabb, családon belüli konfliktusokat eredményez, az ebben a korban egyébként is létező szülői kihívások mellé. Ezért mondta Marshall Tamás, a passaic-i Szent István templom ifjúsági vezetője: a hit és a magyarság ápolásáért nem a gyerekek ellen kell harcolni, hanem velük együtt.

Garfieldi cserkész csapat a Cserkészházban

A magyar szervezetek között folyamatosan csökkenő mértékben ugyan, de még mindig kiemelkedő szerepe van az egyházaknak. A századfordulón vagy azután érkező magyar kivándorlók gyakran még azelőtt építettek templomokat, hogy saját házaik lettek volna. A templomok mellett rendszerint magyar iskolát is működtettek és olyan közösségi termeket (és konyhákat) hoztak létre, ahol rendszeresen tarthattak közösségi eseményeket. (És tartanak mai is ott, ahol még vannak magyar irányítás alatt templomok.) Sok magyar közösség motorjai a templomok még ma is, annak ellenére, hogy az utóbbi években számtalan magyar templomi közösség szűnt meg, és a hívek száma ingadozik vagy jellemzően csökken. Nagy kihívás a magyar papok/lelkészek biztosítása is, jellemzően Magyarországról, ahol szintén pap- és lelkészhiánnyal küzdenek, ráadásul a diaszpórában sokszor olyan papokra volna szükség, akik kulturális intézményeket is képesek irányítani. Forrai Tamás torontói plébános így fogalmazott: nemcsak egyházi vezetőnek, kulturális igazgatónak is kell lennünk. Mégis (vagy éppen ezért), talán még mindig a templomok képesek a civil szervezetek közötti kohéziós erőt leginkább biztosítani, kiemelt státuszuk folytán a nem kevés súrlódással járó, sok személyes és persze szervezeti szintű érdekellentéteken felülemelkedve, eredményes együttműködéseket ösztönözni. A kétnyelvűség ügye egyébként egyházi berkekben érdekesen alakul: van, ahol veszélyként tekintenek rá és elzárkóznak tőle; és van, ahol lehetőségnek látják – utóbbi főleg a református gyülekezetekre jellemző, több lelkész szerint már nem is léteznének, ha csak a magyar nyelven beszélő hívekre támaszkodnának, ugyanis a magyar származású, de a nyelvet már nem, vagy kevésbé beszélők is gyülekezeteik aktív tagjai.

New Brunswick-i Magyar Református Egyház – a gyerekek szolgálata

A civil szervezetek közül manapság a legmeghatározóbb a kb. 3000 aktív taggal rendelkező, a a II. világháborút követő magyarországi kommunista hatalomátvétel után előbb osztrák és német menekülttáborokban továbbélő, majd onnan New Jersey állam Garfield városában újraindított, és a teljes nyugati magyar diaszpórát lefedő külföldi magyar cserkészszövetség (KMCSSZ), amelynek fontos küldetése a magyarság és a hit ápolásán (és a cserkésztudás átadásán) túl a jellemnevelés – utóbbi a szervezet jelenlegi elnöke, Lendvai-Lintner Imre szerint számukra ma a legnagyobb kihívás. Egyes régi cserkészek szerint a mai magyar cserkészek puhányabbak lettek, átvették az amerikai stílust: a táborozáshoz ma már sokkal jobbak és kényelmesebbek a felszereléseik; és a kirándulások kevésbé igényelnek komoly fizikai kihívást, mint régebb. Ma már nehezebb a magyar nyelv művelése is, mint annak idején a jellemzően még tömbben élő első generációs bevándorlók gyermekei esetében. A legnagyobb változás egyébként a cserkészetben talán az, hogy a mai cserkészvezetők óriási versenyben van a technológiával, így sokkal nehezebb érdekessé tenniük a foglalkozásokat és a kirándulásokat. Fischer Viktor volt New York-i cserkészparancsnok szerint a szervezet megmaradásának titka az elkötelezett cserkészvezetőkön és a lelkes támogató szülőkön túl a kidolgozott, korosztályokra szabott tanrend, illetve a „kütyü-mentesség”.

Az Amerika-szerte létező harmincvalahány hétvégi magyar iskolában az oktatás színvonala a földrajzi adottságokon túl a vegyes házasságok növekvő száma miatt is nagyon változó. Az oktatásnak mindenesetre igazodnia kell az új helyzethez, így például a gyerekeket nemcsak korosztály, hanem magyar nyelvtudás szerint is csoportosítják. Az eredmény egy érdekes egyveleg, hiszen az idősebbek komolyabb szintű irodalmat olvasnak, de gyakran egy másik nyelven (angolul), és előfordul az is, hogy a fiatalabb gyerekek közül néhányan sokkal jobban értenek és beszélnek magyarul, mint az idősebbek. Szalai Zsuzsanna New York-i szülő-tanár szerint ez egy olyan nagy kihívás, amit igazából nem is lehet megoldani, csak áthidalni: a hétvégi iskolát minden diák számára hasznossá és élvezhetővé tenni. Éppen ezért ma a magyar iskola egyik legfontosabb szempontja a magyar oktatás mellett az, hogy a gyerekek jól érezzék magukat az iskolában. Hiszen nagy részük valószínűleg nem magyar nyelvi környezetben fogja leélni az életét, így a magyar iskola csak egy távoli, gyerekkori emlék lesz számukra; ezért fontos, hogy jó élmények jussanak eszükbe, mert csak így van esély arra, hogy később felkeresik a környezetükben található magyar közösségeket és továbbadják a nyelvet, a kultúrát saját gyerekeiknek.

A Magyar Kálmán és Judit által a ‘70-es években alapított amerikai magyar néptáncmozgalom (és a népzene) a túlélés szempontjából egy fokkal könnyebb helyzetben van, hiszen ott a nyelv kevésbé fontos, a magyar népzene olyan fülbemászó, a néptánc pedig olyan látványos, hogy sok nem magyar származású amerikait is vonz; így sok helyen eleve vegyes nyelvi hátterű a tánccsoport és zenekar létezik, sőt, léteznek olyan együttesek (például Washingtonban), amit nem is magyarok alapítottak (viszont később megtanulták a nyelvet). Ráadásul a néptánc– és hagyományőrző csoportok – bár számuk a Covid-járvány óta jelentősen csökkent, és sokan azóta sem találtak magukra –, a legtöbb nagyobb létszámú magyar közösségben elérhetőek.

Aranylakodalom – Clevelandi Regös Csoport létezésének 50. évfordulója

És végül a magyarságőrzés negyedik „lába”: a magyar házak és klubok. Szerte Amerikában már csak néhány működik, ugyanis a korábbi magyar mozik, színházak és irodalmi klubok mára kevés kivétellel mind megszűntek. Kulturális események ennek ellenére ma is léteznek, de elsősorban népi, illetve gasztronómiai vonalon: a magyar napok és magyar fesztiválok ma is népszerűek, tartalmuk viszont sokat változott (egyszerűsödött) az idők során: a magasabb szintű kultúra (irodalmi estek, komolyzenei programok, stb.) helyett ma inkább a populárisabb vonalra (bulik, könnyűzene) van igény, még az elegánsabb bálokon is. És a magyar gasztronómiára – amihez ugye nyelvtudás sem kell.

Végül a közösségi élettel kapcsolatban meg kell említeni a generációk közötti és a szervezetek közötti együttműködések fontosságát. Az előbbit illetően, sok nehéz helyzetet láttam-hallottam, ahol a nagyon aktív első generációsok nehezen vagy egyáltalán nem tudták átadni a stafétát, gyakran elmarták maguk mellől a lelkes, de nyilván tapasztalatlanabb fiatalabb generációt. Még családon belül is sokszor nehéz a generációk közötti együttműködés, hát még szervezeti szinten, ahol a különböző generációk nemcsak más elképzelésekkel (tervekkel és eszközökkel), hanem más motivációkkal is rendelkeznek (hiszen ők már nem menekültek, kapcsolattartásuk az anyaországgal és a magyar kultúrával sokrétűbb). A ‘45-ös és ‘56-os generáció ezekben az évtizedekben halt és hal ki, és sajnos sok helyen hiányzik az utánpótlás, akár több generációnyi is. Az önkéntesség kultúráját nemcsak élni és példaként mutatni, hanem tanítani és átadni is tudni kell.

Magyar Tanya – Pennsylvania (Fotó: dr. Lengyel Emilia)

Az utóbbival kapcsolatban pedig fontos megfigyelés, hogy mivel a legtöbb helyi szervezet tagjai átfedésben vannak, nagyon fontos a különböző programok előzetes egyeztetése, hiszen ütközés esetén a családoknak választani kell, ami a korábban említett eleve nehéz döntési helyzeteket teszi még nehezebbé és tovább csökkenti az egyébként sem magas létszámú segítői csapatot és részvevőt az eseményeken). Több helyen működnek a helyi szervezeteket összefogó ún. ernyőszervezetek, amelyek rendszeresen egyeztetnek a (gyakran közös szervezésű) rendezvények lebonyolításáról. És vannak régi-új országos szintű szerveződések is, amelyek a magyarság érdekképviseletét végzik (akár politikai szinten is), mint például az Amerikai Magyar Szövetség (AMSZ), a Magyar Emberi Jogok Alapítvány (Hungarian Human Rights Foundation –HHRF), a Magyar Amerikai Koalíció (HAC), az Amerikai Magyar Tanárok Szövetsége (AHEA), az Amerikai Magyar Iskolák találkozója (AMIT), a Magyar Társaság (MT) és a Magyar Baráti Közösség (MBK) és a friss Hungarian Folklife Association.

Legvégül, de egyáltalán nem utolsósorban óriási szerepe van a diaszpóra fennmaradásában a magyar kormány sokrétű kezdeményezéseinek, a Bethlen Gábor Alapnak és a különböző, kétirányú ösztöndíj-programoknak. De mindez semmit sem érne, ha nem lennének lelkes igénybevevők. Ahogy az első tiszteletbeli konzul, Bőjtös László özvegye, Györgyi fogalmazott nekem, férjére is hivatkozva: „Magunkat a világon élő összmagyarság szerves részének tekintjük. Tudatosan vállaljuk a szétszórtsági sorsot, ezt pozitív cselekvő részvételként kívánjuk művelni. Többletnek, értéknek tekintjük mindezt, amit érdemes megőrizni. Az összetartozás érzése, szellemi kötődésünk művelése velünk van indulásunk óta. A múlt, mint a gyökerek, kiindulási pont a jövő felé. Vagy asszimilálódunk az olvasztótégelyben, vagy a mozaik részeként őrizzük értékeinket, másságunkat, sajátosságainkat. Igyekszünk kinézni az állandó visszanézés, a bűnöst kereső egymásra mutogatás és a vádló ítélkezés ördögi köréből. Az út végét, lehet, hogy nem látjuk, de egy XVII századi Esterházy biztatást használva:<bűn lenne semmit sem tennünk, ha mindent nem tehetünk is>”.

Antal-Ferencz Ildikó

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Borító kép: Csűrdöngölő néptánccsoport (Fotó: dr. Lengyel Emilia)

SZÓLJON ÖN IS HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a honlap Akismet szűrőt használ, hogy kevesebb spam legyen. Olvasson többet arról, hogy hozzászólása, hogyan van feldolgozva.