Megjelent a Hungarian Review angol nyelvű folyóirat 2024/4. számában, 2024 decemberében.
Több mint két éve, hogy családunkkal az Egyesült Államok keleti partjának Denville nevű kisvárosába költöztünk. Azóta három kamaszgyermekünkkel együtt nemcsak részesei, hanem aktív alakítói is vagyunk a New Jersey állambeli magyar közösségek mozgalmas életének. Rendszeresen részt veszünk továbbá a közeli New York-i Magyar Ház, a Liszt Intézet, a Főkonzulátus és az egykori Szent István templom magyar közösségi eseményein, de már többször ellátogattunk más tagállamok (például Ohio, Connecticut, Pennsylvania, Florida, Kalifornia) és Washington szövetségi főváros magyar eseményeire is.
Az elmúlt két év során folyamatosan szélesedett látóköröm az Egyesült Államokban (és Kanadában) élő magyar családok, közösségek és szervezetek életéről és együttműködéseikől. Ez annak köszönhető, hogy újságírói munkámon túl a helyi közösségi élet aktív résztvevői vagyunk, a lakóhelyünktől távolabbi magyar közösségeknél tett látogatások során pedig számos személyes kapcsolatra tettem szert. Az első itteni évben elsősorban a keleti parti magyarokról készítettem riportokat és interjúkat, de idővel tudatosan tágítottam (földrajzilag és szervezetileg is) cikkeim témáját és alanyaim körét azzal a céllal, hogy még széleskörűbben mutathassam be az észak-amerikai magyar diaszpóra gazdag múltját, jelenlegi sorsát és várható jövőjét. A második év során elkészült közel száz újabb írás többsége szintén egyéni életút-interjú, de ezúttal is vannak köztük beszámolók és magyar ünnepekhez kapcsolódó körkérdések is. Alanyaim viszont már nemcsak helyi magyar egyházi és civil szervezetek (például magyar cserkészcsapatok, hétvégi magyar iskolák, magyar házak és klubok, hagyományőrző és néptánccsoportok), hanem több ernyőszervezet, mint például a clevelandi (Ohio) Egyesült Magyar Egyletek (EME), a New Brunswick-i (New Jersey) Amerikai Magyar Atléta Klub (Hungarian American Athletic Club, HAAC), a Massachusettsi Magyar Egyesület (MME), illetve az országos szintű magyar szervezetek korábbi vagy jelenlegi vezetői és képviselői, mint például az Amerikai Magyar Szövetség (AMSZ), a Magyar Társaság (MT), a Magyar Baráti Közösség (MBK), Magyar Emberi Jogok Alapítvány (Hungarian Human Rights Foundation, HHRF), a Magyar Amerikai Koalíció (Hungarian American Coalition, HAC), az Amerikai Magyar Tanárok Szövetsége (AHEA), az Amerikai Magyar Iskolák találkozója (AMIT), a nemrég alakult Hungarian Folklife Association (HFA), valamint a Magyar Diaszpóra Tanács USA régiója.
Mint azt az előző, elsősorban a diaszpórában élő családokról és helyi közösségekről szóló összefoglalóban is említettem, Észak-Amerikában jelenleg kb. másfél millió olyan ember él, aki részben vagy teljesen magyarnak vagy magyar származásúnak tartja magát. Több diaszpóra vezetővel, köztük Pazaurek Piros Magyarország közép-floridai tiszteletbeli konzuljával folytatott beszélgetéseim alapján, ennek a másfél milliós népességnek kb. tíz százaléka ápolja magyar hagyományait (azaz kb. 100-150 ezer személy), és e körből legfeljebb tíz százalék (azaz kb. 10-15 ezer személy) vesz részt aktívan és rendszeresen az amerikai magyar közösségi életben. Ennek a világnak nyilván csak egy kis töredékét ismerhettem meg a bő két év alatt. Azonban családommal napi szinten megéljük és átérezzük a diaszpóra létet, ráadásul beszélgetőtársaim között olyan személyek és közösségi vezetők is szerepelnek, akik sokszor nem publikus részletekre is kitérő, mély és meghitt vallomásaik során olyan történeteket, gondolatokat és szempontokat is elárultak nekem, amelyeket korábban gyakran közvetlen közösségi, illetve szervezeti tagjaik számára sem feltétlenül tettek meg. Ezek a személyes tapasztalatok mostanra széleskörű és mély rálátáshoz vezettek, melyből az alábbiakban megosztok néhány tanulságot.
Szervezeti kihívások
Mint már korábban írtam, az észak-amerikai keresztény magyarság fennmaradásának záloga az írásaimban is bemutatott, a hit és a magyarság iránt elkötelezett amerikai magyarok kitartása és példaértékű családi és közösségi szerepvállalása; a magyar nyelv, kultúra és hagyományok családi és közösségi szintű őrzése és ápolása; valamint az egyházi és civil szervezetek közötti szoros együttműködés. E gondolatok talán első hallásra egyértelműnek, akár könnyűnek is hangzanak, miközben nehéz és bonyolult jelenségről van szó… Már csak abból kiindulva, hogy a századfordulón nagy létszámban érkezett magyar bevándorlók, az ún. óamerikások; majd a világháborúk, illetve az ‘56-os forradalom és szabadságharc után szintén nagy létszámban (s minden esetben jellemzően a keleti partra, illetve Torontóba) érkező menekültek közül manapság már csak kevesen élnek, vagy ha élnek is, már nagyon idősek és ezért már nem aktívak. Az általuk egykor létrehozott, és az 1900-as évek közepéig – végéig még éltetett magyar negyedek idővel mindenhol megszűntek, a magyar szervezetek száma és jelentősége pedig folyamatosan csökken. Mindennek számos oka, buktatója és természetesen következménye van. Vegyük sorra őket.
Mint köztudott, az utolsó nagy kivándorlási hullámot az 1956-os forradalom váltotta ki; a bevándorlás azóta lelassult, és az újonnan érkezők száma sokkal kisebb lett. Az utóbbi évtizedekben jellemzően gazdasági bevándorlók érkeztek Amerikába és Kanadába, s többségük csak ideiglenesen marad. Sokan végeznek kétkezi (gyerekvigyázók, építkezési munkások, szakácsok stb.) munkát, de természetesen jelen vannak minden szellemi munkakörben is (multinacionális vállalatoknál, kutatóintézetekben, kórházakban vagy egyetemeken dolgozva stb.); a keleti parton elsősorban New York, New Jersey, Pennsylvania, Massachusetts és államokban továbbá Washington szövetségi fővárosban, a nyugati parton pedig leginkább a kaliforniai Szilikon-völgyben). Tipikusan néhány évre jönnek, s bár sokan meghosszabbítják a tartózkodásukat, vagy akár végleg is itt maradnak, sokkal inkább jellemző rájuk az „átmenetiség”, különösen a rendszerváltás előtt érkezett politikai menekültekkel összevetve. Sokan élnek félig vagy teljesen illegális státuszban, évek, akár évtizedek óta, ami szintén inkább átmenetiséget tükröz. Bott-Varga Denisa, a New Brunswick-i magyar klub jelenlegi elnöke megerősítette: a hosszú távra New Jersey-be érkező, ott tartósan letelepedő, családot alapító magyar fiatalok már nagyon ritkák. Varga Emese, a Boskola hétvégi magyar iskola alapító-vezetője pedig azt mesélte: az átmenetiség mindig kihívás, mert a Magyarországról érkező gyerekek számára egy hétvégi magyar iskolába járás szokatlan lehet. Amit viszont a legnagyobb kihívásnak lát az elmúlt években az az, hogy egyre kevesebb gyereket lehet megtartani a felső tagozaton. „Emlékszem azokra az évekre, amikor még nagyobb létszámú felső tagozatos osztályaink voltak, sőt még egy gimnáziumi csoportunk is. Ma már jóval kevesebb az iskolába járó gyerek ezekben a korosztályokban.” A másik állandó kihívás szerinte az önkéntes tanítók, illetve gyermeknevelők szűkössége.
A rendszerváltás előtti időkhöz képest teljesen megváltozott a Magyarországgal, az ott élő rokonokkal történő személyes és online kapcsolattartás lehetősége is. Ahogy az AMSZ jelenlegi elnöke, Nagy L. Ákos fogalmazott: „Ha ma egy templom vagy klub bezár, már nem tekintik elvesztését tragédiának, hiszen többségüknek van Magyarországon családja és barátai, akikhez kedvük szerint hazalátogathatnak”. Nagy változásokat hozott ezzel összefüggésben a modern életstílus is. Egészen a XX. század végéig a bevándorlók olyan közösségeket teremtettek új hazájukban, ahol otthon érezhették magukat, ahol ismerős volt a nyelv, a szokások, az ételek, a zene és a tánc is, azonban ma minderre egyre kevésbé van igény. Bott-Varga Denisa szerint „jóformán nincs igény, mert azonnal rá tudunk csatlakozni a magyar kommunikációs csatornákra, nézhetünk magyar filmeket, hallgathatunk magyar rádiót, online beszélgethetünk óceánon túli szeretteinkkel, barátainkkal és olyan gyakran látogathatjuk meg egymást, amennyire a pénztárcánk engedi”.
Az életstílusbeli változásnak is köszönhetően, de elsősorban az Amerikában felnövekvő generációk sajátos helyzete miatt egyre több a vegyesházasság, ami a magyarság és a hit őrzése és továbbadása szempontjából általában szintén kevésbé elkötelezett hozzáállást jelent, magánéleti és közösségi szempontból is. Bár vannak pozitív példák, ahol a nem magyar házastársak lelkesen támogatják a másik fél magyar szervezeteknél végzett önkéntes munkáját, gyermekeik magyar nyelvtanulását és a hagyományok ápolását, sokkal gyakoribbak azok a helyzetek, amiket például Pataki Ildikó Mónika, a Magyar Diaszpóra Tanács (MDT) amerikai regionális elnöke említett saját családi helyzetéről: „Férjem szülei ‘56-os magyarok, magyar nevelésben részesítették mind a négy gyermeküket, de a családban én vagyok az egyedüli magyar házastárs. Következmény: a tíz unokából csak az én három gyerekem beszél magyarul, jár a nemzeti ünnepekre, magyar iskolába és cserkészetre, a másik hét nem… Miközben anyósomék kőkemény magyarok, támogatják az összes magyar ügyet, magyarul élnek, beszélnek, főznek stb. A vegyes házasságokban sajnos sokszor már nem teszik bele az energiát a magyarság megőrzésébe.”
Az életstílus változásával összefüggésben a legtöbb diaszpóraszervezet küzd, hogy be tudja vonni a fiatalokat (vagy akár a középkorúakat) a közösségi életbe és az azokat fenntartó önkéntes munkába. Sok helyütt egyáltalán nincs jelen, vagy nehezen jut szóhoz a következő generáció az elmúlt száz évben a magyar templomokat, iskolákat, cserkészcsapatokat és magyar kulturális szervezeteket alapító, nagyon erős ön- és magyarságtudatú első generációt követően. Denisa ezt így tette szóvá: „Utánunk egy egész generáció hiányzik, így a mi gyerekeinkre is többletmunka vár majd a klub fenntartásában. Sajnos, a klub hosszú évig aktív tagjainak gyermekei és unokái, a második és a harmadik generációs magyarok nem aktívak a klubban, tisztelet egy-két kivételnek.” Ő hívta fel a figyelmemet arra az általános jelenségére is, hogy miközben régebben sok nő nem dolgozott fizetett állásban, korábban szültek és így negyvenes éveik végére kirepültek a gyerekeik, ezért heti szinten tudtak önkéntes munkát vállalni: programokat szervezni, főzni, segíteni, manapság viszont mindenki dolgozik, és a nők jóval később, harminc, akár negyven év felett szülnek: „Az elmúlt években sokat küszködünk olyan fiatal nyugdíjasok hiányával, akiknek már felnőttek a gyerekeik, már meg van alapozva a karrierjük, és esetleg anyagi hátterük is, de még mindig van bőven erejük és idejük a klubot vezetni.”
Nincs ez másként Kanadában sem. Bede-Fazekas Zsolt, a Torontói Független Magyar Rádió főszerkesztője elárulta: az egykori magyar negyed eltűnt, a magyar éttermek többsége pedig bezárt Torontóban: “mindenhol a fogyás jelei mutatkoznak, pedig egyébként lélekszámban nem feltétlenül fogy a diaszpóra magyarsága. Lehet, hogy még többen is vannak manapság, akik magyarnak is vallják magukat Torontóban, mint néhány évtizede, de azok, akik ténylegesen ápolják, fenntartják a kultúránkat és a közösségeinket, egyre kevesebben vannak”. Emellett szerinte létezik egy általános érdektelenség (nemcsak a diaszpórában) a kultúra, főleg a nem népi kultúra, vagyis a szépirodalom, a költészet iránt: „Nagyon nagy az igénytelenség és a közöny. Én mindig is együtt dolgoztam különböző magyar intézményekkel, és mindenhol arról panaszkodnak, hogy a vezetők nem mernek belevágni semmibe, vagy ha mégis belevágnak, akkor semmilyen garanciát nem vállalnak, mert teljesen bizonytalan, hogy öt ember jön el, vagy húsz, esetleg ötven, netán száz. Nagyon kiábrándító válasz, megtöri az ember lelkesedését. Ugyanakkor hiszek abban, hogy nekünk akkor is le kell nyomni az emberek torkán a kultúrát, ha ebben a pillanatban kicsi rá az igény.”
Mindezek a gazdasági, demográfiai, társadalmi és kulturális változások jelentős következményekkel járnak az észak-amerikai magyar diaszpóra jövőjére nézve. Idegen nyelvi és kulturális környezetben – különösen a közelben élő nagyszülők és rokonok hiányában, minden magyarországi kapcsolattartás és a magyar nyelvhez és kultúrához való könnyebb személyes és online hozzáférés mellett is – nem csökken, sőt mindinkább felértékelődik a közösség szerepe; úgy a magyarság, mint a vallás terén. Közösség nélkül ugyanis továbbra sem, vagy csak nagyon nehezen tud tartósan megmaradni a magyar nyelvi és kulturális örökség s ezáltal a magyar identitás. Első feladat tehát a megváltozott körülmények felismerése és elfogadása; s csak azután lehet szó (ha egyáltalán) azok kezeléséről.
A helyi szinten felmerülő, jellemzően hasonló problémákhoz hozzáadódnak a diaszpóra szintű kihívások, mint például a hatékonyabb információáramlás és a szervezetek közötti együttműködések kérdése. Ezek ösztönzése egyértelműen jó iránynak tűnik, de megvannak a maga buktatói. A nehézségek mindenütt hasonlóak, tehát a szervezetek egymástól nagyon sokat tanulhatnának. Mivel azonban a legtöbben önkéntesen végzik a magyarsággal kapcsolatos feladatokat, amire a munka és a család mellett nagyon korlátos az idejük, sokan hajlamosak csak önmagukra, illetve saját szervezetükre összpontosítani, és már nincs erejük ahhoz, hogy szűkebb köreikből kitekintsenek. Így sokszor „kis magyar szigetek” alakulnak ki, amelyek között nincs megfelelő kommunikáció és közös, hosszú távú stratégiai célkitűzés a túlélésre.
Szervezeti megoldások
A fentiek miatt egyre inkább felértékelődik a diaszpóraszintű stratégiai gondolkodás és együttműködés szerepe (szervezeteken belül és között, valamint Magyarországgal is). A helyi- és az ernyőszervezetek megismerése révén nagyobb rálátásom nyílt egy szintén példaértékű, de magasabb szintű közösségi szerepvállalásra, amely túllépni igyekszik az egyes közösségek és tagállamok határain, hosszabb időtávban és stratégiai elgondolások mentén próbálja feldolgozni, megőrizni és továbbadni a múlt örökségét a következő nemzedékek számára, megéli a jelen örömeit és kihívásait, valamint próbál megoldásokat találni azokra a nehézségekre, amelyekkel a legtöbb diaszpóraközösség küzd.
A sikeres generációs vezetőváltás egy régebbi, feszültségektől, sőt jogi csatározásoktól sem mentes példája az MME története, amelyről dr. Virga Ágnes volt elnök így mesélt: „Nagyon szerettem a szervezési munkának azt a részét, amikor a fiatalokat és az időseket kellett összehozni. Mindig azon igyekeztem, hogy tanuljanak egymástól. Amikor odakerültem, én is a fiatalabbak közé tartoztam és rájöttem, mennyi mindent nem tudtam például a magyar történelemről, mert annak idején a még kommunista Magyarországon nem tanították meg. Akkor jöttem rá arra is, hogy az új generáció még ennyit sem fog tudni, ha nem mondatjuk el nekik az idősekkel, lehetőleg személyesen.” Volt MME-alelnökként Varga Emesének tetszett, hogy a vezetőségi tagok többsége nyitott volt a fiatalok bevonására, új ötletek meghallgatására. „Több korosztályból hívtak képviseletet, ezáltal valóban nagyon sokféle szemszögből közelítettük meg a témákat, problémákat, és ez jól működött. Én magam is sokat tanultam az idősebb vezetőségi társaimtól. Számtalan program szervezésében részt vettem, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. Időközben más államokban munkálkodó szervezőkkel is elkezdtem együttműködni. A közeli és távolabbi szomszédainkkal való baráti kapcsolatok meghozzák a jó eredményt.”
Egy másik jó példa a clevelandi Magyar Társaság esete. Dr. Nádasné Ormay Gabriella, a Magyar Kongresszus elnöke így fogalmaz: „Én csak a ‘90-es évek végén kapcsolódtam be, amikor az előző generáció tagjai elhunytak vagy idős koruk miatt már nem tudták továbbvinni a rendezvényeket. Volt egy működő tisztikar, amibe lassan behoztunk olyanokat, akik szülei is a Magyar Társasághoz tartoztak. (…) 2004-től gyakorlatilag már mi vezettük a szervezetet, de volt egy átmenet, amikor a régi tisztikari tagok még segítettek. (…) Tavaly már volt táncház, de most kifejezetten gyerekjátékos alkalmakat nyújtottunk, ami nagyon jól sikerült, mert jött egy harmincas-negyvenes korcsoport, akik elhozták a gyerekeiket, és amíg a gyerekek játszottak, ők tudtak beszélgetni egymással.”
Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Végh Sándor, a szintén sikeres generációs vezetőségváltást megélt washingtoni Kossuth Ház (és Alapítvány) elnöke: „A jövőbe tekintünk, miközben tiszteljük a múltunkat és alapozunk rá, de közben arra törekszünk, hogy előremutató, dinamikus szervezet legyünk. Nagyon tudatosan odafigyelünk arra, hogy milyen rendezvényeket szervezünk, milyen célcsoportoknak és milyen minőségben. Szeretnénk, ha az emberek látnák, hogy itt történik valami; érdemes hozzájárulni és eljönni a rendezvényeinkre, mert mi értékeljük tagjainkat és hozzájárulásukat. (…) Nagyon szerencsések vagyunk, hogy van egy épületünk, egy otthonunk, ami nem csak a Kossuth Alapítványhoz, hanem minden magyarhoz és minden magyar szervezethez tartozik. Ezért elkezdtem ösztönözni ezeket a kis közösségeket, hogy vegyenek részt a rendezvényeinken, illetve használják az épületet a saját rendezvényeikhez. Célunk, hogy közösségi központ legyen minden magyar és a magyarok minden barátja számára.” Mindez a programok és célcsoportok újragondolását, esetleg merész átszabását jelenti, ami nagy kompromisszumkészséget és rugalmasságot igényel minden érintett személytől, korosztálytól függetlenül.
A generációs átadás-átvétel másik, személyes súrlódásoktól szintén nem mentes, de végül a szervezet megmentését megteremtő friss példája a New Brunswick-i HAAC idei vezetőváltása, ahol egy elsősorban fiatalabbakból álló, majdnem teljesen új tisztikar vette át a vezetést, miután a korábbi két év vegyes korosztályos együttműködései kudarcot vallottak. Bott-Varga Denisa erről így vallott: „ Tisztelnünk kell a múltat, tanulni belőle és ragaszkodni kell hozzá, hogy el ne vesszen; de úgy, hogy ne legyen a saját kárunkra és mi magunk ne váljunk múlttá. Mi épp azért maradtunk itt; és nemcsak a klub miatt, hanem a New Brunswick-i magyar közösség miatt. Nagyon bízunk benne, hogy az idősek támogatni fogják a fiatalokat úgy, ahogy korábban önkéntesként mi is támogattuk őket. Reméljük, közös erővel fogunk dolgozni.”
A fenti gondolatok további fontos megoldási lehetőségre hívják fel a figyelmet a jelenlegi szervezeti kihívásokat illetően: a (magyarul beszélő, illetve nem beszélő, valamint a fiatalabb, illetve középkorú, vagy idősebb) személyek bevonására és ösztönzésére, a hatékonyabb információáramlásra, illetve az különböző szintű együttműködésekre. Előbbivel kapcsolatban Varga Emese így fogalmazott: „Mindig vannak új vállalkozó szülők, csak figyelni kell őket. Folyamatosan nyitva tartjuk a szemünket, s amikor megjelennek új szülők, elég hamar megállapítjuk, kiben látunk lehetőséget és őt megközelítjük. ” Bede-Fazekas Zsolt pedig úgy véli: „Vissza kell menni a gyökerekhez és onnan felépíteni mindent. Na de ahhoz, hogy felépüljön minden újra, megfelelő emberek kellenek. Szerintem most ők nehezen jutnak szóhoz, vagy rúghatnak labdába. Valaki nemrég hallotta egy felelős beosztású embertől, hogy Magyarországról kellene hozni fizetett szakembereket a diaszpóra magyar kulturális intézményei vezetésére. Nem értek egyet. Nincs értelme otthonról kihozni valakit sok pénzért, akinek nincs helyismerete és kapcsolatai. Ha a diaszpórában nem találunk olyan hozzáértő embereket, akit rendesen megfizetnek a munkájukért, akkor már úgyis mindegy. Nekünk kell elsősorban kitermelni azokat, akik itt magyar könyvesboltot, klubot vagy házat vezetnek, magyar rádiót vagy televíziót működtetnek.” Hasonló gondolatokat fejtett ki Dr. Nádasné Ormay Gabriella: „Megpróbálunk behozni fiatalabbakat a szervezők közé; már belépett hozzánk a férjem unokahúga, Nádas Krisztina pénztárosként. A lánya, Sundem Réka és sógornője, Nádas Tímea Klára előadtak. A bálon ott volt az egész Nádas család. Nádas Nagy Kata jövőre magyar művészeti programot tervez összeállítani, reméljük, sikerül. És minden évben ott van velünk Somogyi Ferenc, Lél fia, Ferenc unokája. De nem elég az, hogy egy-két család nagy erőkkel besegít, ez nem egy családi szervezet. Szeretnénk, ha minél többen jönnének, minden korosztályra szükség van.”
A fiatalok toborzásával intenzíven foglalkoznak a nagyobb országos szervezetek is. A leglátványosabb sikereket ezen a téren a HAC vallhatja magáénak, ahol nemcsak számtalan fiatal dolgozik, különböző ösztöndíjak révén, hanem az Idősek Bizottsága mellett foglalkoznak a Fiatalok Bizottsága alapításának ötletével is. Az előbbire azért volt szükség, mert vannak olyan idősebb tagjaik, akik már nem képesek elmenni a találkozókra, ezért nem elvárás velük szemben a személyes jelenlét és aktivitás, feladhatják a szavazati jogukat, de azért minden fontos információt megkapnak. Az utóbbi ötlettel kapcsolatban azonban nehézségnek tűnt, hogy az idősebb alapítók és vezetők nem nagyon ismerték a magyar fiatalokat. Volt néhány fiatal, aki önkénteskedett egy-egy magyar eseményen, de nem volt velük folyamatos kapcsolat. Válaszként erre, és a kérdés diaszpóra szintű stratégiai megoldására jött létre nemrég a Hungarian Young Professional Engagement, azaz HYPE Network. A 18 és 40 év közöttieknek szóló hálózat egy exkluzív csoport, amelybe hat hónapos HYPE vezetőképző program elvégzésével lehet bekerülni, ahol a részvevők vezetői képességeket tanulnak, ami által kiszélesedik a szakmai látókörük és hálózatuk, a Youth Committee tagjaivá válhatnak, valamint összekapcsolják őket más magyar szervezetekkel, ahol szintén vezető szerepet tölthetnek be. Mint Mórocz Luca HAC-ösztöndíjas kifejtette: „Rengeteg helyi szervezeti tagunk van, és így rajtunk keresztül megismerhetik a saját szakmai területükön, illetve földrajzi környezetükben működő más magyar szervezeteket is, és ha fel tudjuk ébreszteni bennük az érdeklődést, akkor már önállóan tudnak helyben tovább tevékenykedni.” Ez mindenképpen ígéretesen hangzik, de mivel a képzés angolul zajlik (hogy a magyarul nem beszélő fiatalok is részt tudjanak rajta venni), felmerül a kérdés, hogy ezek a fiatalok mennyire tudják (illetve akarják) majd átvenni helyi magyar szervezetek vezetését, illetve ami ennél is fontosabb: folytatni a magyar kulturális örökség megőrzését.
Ez a felvetés már átvezet egy szintén nagyon aktuális és időnként kényes (nyelvi) kérdésként felmerülő kihívásra: a magyarul nem beszélők bevonására a magyar közösségi életbe és az önkéntes munkába. E téren két fő irányzat létezik: az egyik a magyar nyelven beszélőkre és a magyar nyelvű programokra koncentrálna, a másik sokkal inkább a magyarul nem beszélőkre és az angol nyelvű programokra. Hogy hol, melyiket preferálják, az nyilván a magyar közösségek létszámától is függ, de általánosságban kijelenthetjük: a hosszú távú megoldás nem a kettő közötti választás, hanem az a kompromisszumos verzió, amelyben a magyarul nem beszélők bevonása során figyelnek arra, hogy ne vesszenek el a kifejezetten magyar nyelvű programok, szervezetek, a nyelv és a kulturális értékek. Pataki Ildikó Mónika szerint: „Szerintem nem szabad azt mondani, hogy a magyar nyelvet nem kell megtanítani. Ez a kisebb ellenállás felé való menetelés, és nem lesz, mert nem lehet jó a vége. Kányádival szólva: egyetlen hazánk van, az a magyar nyelv. Ha a nyelv elvész, akkor nagyon sok minden elvész azzal együtt. (…) Nagyon sokat beszélünk ma arról, hogyan lehet elérni azokat az embereket, akik már nem beszélnek magyarul. Én úgy tapasztalom, a másod- és sokadik generációsok már kevésbé érdeklődnek a magyar kultúra iránt. Ezért szerintem mindig a célcsoportot kell jól meghatározni, és a számukra megfelelő programot kell nekik továbbítani. Tudni, illetve tudatosítani kell azt, hogy a magyar iskola és cserkészet azoknak szól, akik ismerik vagy ismerni akarják a nyelvet. A fesztiválok, a népzene, a néptánc, a gasztronómia pedig azoknak, akik nyelv nélkül akarnak ismerkedni valamilyen szinten a magyar kultúrával.” Lauer Rice Andrea HAC-elnök és korábbi regionális MDT-elnök még munkacsoportot is létrehozott a megoldás kidolgozására, amelyik azzal foglalkozott, hogyan lehet vonzóvá tenni a magyarságot a magyarul nem beszélő második/harmadik generációs amerikai magyarok számára. „Ez egy nagy, nehéz téma és folyamatos kihívás. Több mint egymillió, saját bevallása szerint magyar származású állampolgár egyáltalán nem ápolja magyarságát. El kell tehát érnünk és bevonnunk azokat a magyar származású vagy kötődésű amerikaiakat is, akik nem beszélik a nyelvet. Akik az elmúlt évtizedekben érkeztek az Egyesült Államokba, főleg a magyar nyelven zajló tevékenységekre összpontosítanak; miközben a második/harmadik generációs amerikai magyarok jellemzően nem beszélik a nyelvet, de büszkék a magyar örökségükre, és azt valamilyen módon meg akarják osztani a házastársukkal és a gyermekeikkel. Egy görög-amerikai férjjel és két tizenéves fiúgyerekkel teljes mértékben ismerem ezt a kihívást. Közösségünk igyekszik megtalálni a megfelelő egyensúlyt, hogy mindkét csoportot bevonja a magyar eseményekbe és tevékenységekbe.” Elmondása szerint 2014-ben azért hozták létre az Atlantai Magyar Fesztivált, hogy megismertessék az emberekkel a magyar ételeket, táncot, zenét, kézművességet, hagyományokat. Öt évig szervezték és az ötödik évben már több mint ezer főt láttak vendégül. Nagyjából annyit, amennyit manapság a harmadik éve szervezett washingtoni Magyar Örökség Fesztivál megmozgat. A nagyobb hagyományokkal rendelkező fesztiválokon, például a clevelandi Cserkész Napon háromezer, a jövőre 50 éves New Brunswicki-i Magyar Fesztiválon alkalmanként akár tízezer ember is megfordul.
A jobb információáramlást és a szervezetek közötti szoros együttműködéseket elvi szinten mindenki támogatja, a gyakorlatban azokban mégis sokszor akadozik a folyamat. Ezért ennek ösztönzését Pataki Ildikó Mónika elsődleges feladatának tekinti: „Elnökként azt látom nagyon fontosnak, hogy a kommunikáció ne csak lokálisan, hanem globálisan is működjön. Ne csak beszámolókat tartsunk egymásnak, hanem próbáljunk tényleges megoldásokat találni a problémákra. Nem szabad csak önmagunkkal foglalkozni.” Országjárása során azt tapasztalta, hogy sokan még mindig nem tudnak más magyar közösségekről, szervezetekről és programokról, illetve a Magyar Kormány által finanszírozott olyan magyarországi tábor- és ösztöndíj lehetőségekről sem, mint például a Rákóczi-táborok, a Balassi-ösztöndíj, a Diaszpóra Felsőoktatási Ösztöndíjprogram vagy a Reconnect Hungary. „Mi ezt természetesnek vesszük, de vannak, akikhez egyszerűen nem jut el, pedig nagyon szívesen részt vennének valamelyik programban. Sok helyen ugyanis nincs egyértelmű közösségi vezető, aki ezt a rengeteg információt helyben továbbítani tudná. Nagyon sokan még arra is rácsodálkoznak, hogy más tagállamokban is élnek magyarok, ezért is kezdtem rendszeresen összegyűjteni a magyar szervezeteket és eseményeket. Számtalan olyan visszajelzést kapok, hogy nem is gondolták volna, ennyi helyen van magyar iskola, március 15-i ünnepség, bál vagy fesztivál… A diaszpóra-világban mélyebben benne élőknek ez nyilvánvaló, de a legtöbb hétköznapi ember számára nem az. Meg kell tanulnunk elérni őket, és közvetíteni nekik ezt a sok információt.”
A helyi szervezetek egymás közötti és az ernyőszervezetek közötti együttműködés lényegét Végh Sándor fogalmazta meg a legvilágosabban: „Mi helyi szervezet vagyunk, nem országos, mint például a HAC. Különböző szintű rálátásunk és felügyeletünk van. Ernyőszervezetként az ő kapcsolataik és hálózataik más dimenzióban vannak, mint a mienk. Viszont mi valójában mindent látunk, ami a helyi közösségben történik, és azt fel tudjuk csatornázni nekik. Ha öt család összejön egy cél érdekében és rendszeresen, mindenféle szervezettség vagy struktúra nélkül, akkor is tudunk róla.” Tehát támogatják a számukra ismert kis mikroközösségeket és közben igyekeznek egyfajta regionális koordinációs szerepet betölteni. Rendszeresen összehozzák a helyi magyar szervezetek vezetőit, személyesen folytatva a Covid-járvány alatt elkezdett informális online találkozókat. Ez az a kommunikációs csatorna, amely révén továbbíthatnak híreket, problémákat, megoszthatják a gondjaikat, erőforrásaikat és ötleteiket, illetve koordinálhatják a terveiket, rendezvényeiket.
A szervezeten belüli és a szervezetek közötti együttműködések emberi buktatóiról, illetve azok elkerülési lehetőségeiről Mészáros Andrea, EME-elnöktől tanultam a legtöbbet. Szerinte csak az a közösségi vezető tud sikeres lenni, aki maga köré tudja gyűjteni az embereket, ugyanis tapasztalata szerint nincs olyan közösségi munka, ami ne kívánná meg mindenki meghallgatását. „Nem kell egyetérteni, de nem szabad személyeskedni és nem érdemes megsértődni. Van, aki ezt jobban tudja csinálni és van, aki nem. Én általában szeretem az embereket, szeretek velük dolgozni, és még ha volt is valamilyen feszültségem valakivel, azt elintéztem magamban, de nem hagytam, hogy elrontsa a viszonyt és a közös munkát. (…) Már olyan régen „magyarkodunk” itt Clevelandben, és azóta annyi generáció jött és ment, hogy azt hiszem, a legtöbb ember rájött: ha a generációkon belül és között nincs együttműködés, akkor megszűnünk. Ha azt akarjuk, hogy itt az Erie-tó partján valamilyen magyar közösségi élet legyen 30 év múlva is, akkor jobb lesz, ha elnézzük valakinek, hogy más felekezetű; hogy beszél vagy épp nem beszél magyarul, hogy politikailag mást gondol, mint mi. Ha ezt félre tudjuk tenni, akkor a szekér tud haladni; de ha elakadunk a személyes, vallási vagy politikai különbségek miatt, akkor a szekér beleszalad a sárba, és hat ökör sem fogja tudni onnan kihúzni. (…) Azt hiszem, a fiatalabb generációk ügyesebbek ebben.”
Antal-Ferencz Ildikó
Megjelent a Hungarian Review angol nyelvű folyóirat 2024/4. számában, 2024 decemberében.
Borítókép: Boskola diákjai (kép: Varga Emese)
